Nemes Nagy Ágnes: Trisztán és Izolda

Marke király

Lent fáklya ég. Ködös az este.

Tojáshéj-élet! Merre, honnan
mozdul a roppant-ujjú kéz,
melynek nyomán végleg beroppan?
Kutat a kéz, házak alá nyúl,
az ember fészkét megleli;
én láttam a velőt
utca-kövön lecsorgani.

Jön, jön. Vállam hiába volt hát,
s nyakam, szándékom, bírni boltját
e háznak, s tisztesség; – csomókban
alusznak kint a földeken,
a kora-téli dara ráfoly
rongyukra, arcuk meztelen –

S te játszol.

Készíted most is nyoszolyádat,
elmédben nyitva, nem nekem,
no, karcsú, kényes, szép pohár,
be mocskos vagy, be förtelem,
s elmémben boldog, mint soha,
megrezdül vékony nyakadon
a törnivaló csigolya –
én ifjú nem vagyok. Temettem
csákánnyal, mert fagyott,
ruhámat nyakamon megoldom
mindég, ha erre gondolok,
láttam szétszórtan ujjakat,
s tébolyt facsarni tiszta észből,
s ökrendezésig undorodtam
a bűntől és a büntetéstől:
fa voltál nékem, rajta száz madár-szárny,
s nőttél, csattogtál, szinte mennybe szálltál,
az aljból itt kimenekedni rajtad,
megtántorodva fogtam át a gallyat –
jaj –
Ki külső vészt küldtél reám,
fenyegetvén fejem, hazám,
s férget növeltél szívemen,
irgalmazz nékem, Istenem!

Lent ritka köd. S még mi?
Palánk, szemét.

Duzzad a függöny. Itt a szél.
Éjfélkor ágyából kikél,
s a felderengő bárka-vásznak
permetjében csattogva áznak –
tengeri szél.


Izolda

Mikor bejött az a veréb,
belenyilallt a tárt szobába,
a szembe-falat oldalozva
súrolta végig feje, szárnya.

Micsoda semmi koppanás!
A gyűszű koppan így a selymen,
ahogy fején a fal kopog.
Azután lebukott.

Nem pusztult el, ereje szálltán.
Felborzolt, tollas szív, a párkány
szélén lüktetett, verdesett,
rángva emelte az eget,
áttetsző boltozatú mellett –

míg lent a lányok énekeltek
(nosza, lengessétek a rózsát,
hosszú a szára nagyon,
mint légycsapó a legyecskét,
úgy kergeti bánatom).

Azóta hallom hajnalonként,
rekedt hang, mit a köd begöngyöl,
csatakos, csapzott még a fű,
mint szempilla az éji könnytől,
szól a veréb-hang, testtelen,
szól vékonyan, szól tehetetlen,
hintázza keskeny hang-magát
egy ág hegyén, a puszta berken –
ablakban álltam éjjel, mint a gyertya,
mely önmagában-támolyogva megdől,
viasz-nyakát a kintibb éjbe hajtja,
és reszket és lángol a félelemtől –
De később egyre nő a köd.
Növő szívdobbanás-közök.
És nő a vád. Roppant uszonnyal
Hánytorog kint a félhomály,
tengerrel fojtott lassú tűz,
sustorog, füstölög a táj,
fullad a hang, jönnek, taréjjal,
úszva a testek, felzihálva,
iszamos hátukon a bűn
kigyöngyösödik, mint a pára –

És azután vizes, hideg tej,
szétömlik hirtelen a reggel –
egy csepp piros a csipkefán
s a szél marad. Körbecikáz
s domboldal-hosszat maradék
köd-gomolyokkal gurigáz.


Trisztán

Csontos vagyok. Sápadt az arcom.
Nem kell színlelnem a nyomort.
Mikor a vízen vittelek,
lábam magától megbotolt.
Lábam magától megbotolt,
szándékosan, a leshelyen,
térd, váll, boka, egy dobbanás,
s keresztülbuktam testeden.
Keresztülbuktam testeden,
homlokomat iszapba hajtom,
körül a nép, körül a nád,
tavalyi torzs karcolja arcom.

Cuppogva húzom térdemet.
Téged ragad, visz a menet,
csattok, arany-farú lovak
híg, téli porban ködlenek –
Így indulsz Istent csalni meg.
Kiáltani, megállj, vitézen,
átvágni kinti, benti vészen
a dárda-fényben rengő nád fölött!
A kinti vész! hisz volna tenni tettem,
körül országra leskelő dögök,
csontom! csuklóm! hisz én is arra lettem,
hogy lebírjam, győzzem az ördögöt!

Üres az út! Sáros az arcom.
A parton csapzott kalyiba.
Pár foltnyi hó. Nincs mit keresni,
tenger, iszap, gyékénybuga.
Nádszálat téptem, vállra vettem,
nincs mit keresni – gyönge dárda,
nincs mit keresni – most fülemnél
csörög, csörög száraz szakálla,
megindulok – nincs mit keresni,
megindulok az út után,
nincs mit keresni – vág a szél,
csattog, csattog vizes csuhám.

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf