Bella István: Fűszáltól fűszálig

Szitakötő, mit kötsz,
fényszitát,
míg bukdosok, röpködsz
réten át?

Mintha báli jégen
siklanál,
át a nyári légen
táncikálsz,

fűszáltól fűszálig
vonalat
húzol, alig látszik-
fonalat,

fényeid befűzöd
sás közé,
sás közé és fűzöld
nyár közé,

torzsra, nádbugára
hurkolod,
zsenge ágbogára
húrolod.

Csupa zöldláng-fullánk,
játszi férc
minden, ahol munkálsz
nyárlidérc.

Szitád, ha elkészült
felibe,
likjait befűzöd
semmibe,

s ha elunod azt a
limlomot,
holdszegre akasztod,
lógjon ott.

Aki azt eléri
– bár gyerek -
lesz egyszerre férfi,
s földöreg.

Telet foghat véle,
meg nyarat,
foghat mindenféle
madarat:

Földre, ha borítja,
az az ég.
Égre, ha borítja,
az a föld.

Kékellő, zöldelgő
nyárvigéc,
szitakötő-szeplő,
mire élsz?

Színeiddel szájalsz,
azt hiszed,
az eget szitával
kimered?

Amire te, csélcsap
fölocsúdsz,
nem szitálhatsz fényt, csak
földocsút,

és ha még se, végül
mire már?
Megtanul-e égül
aki jár?

Mielőtt még szétszed
a szitád,
dobd el az egészet!
A világ

majd hullajt magától
homokot,
szanaszét szivárgó
homlokot,

apád helyett álmot,
tükröset,
anyád helyett ólmot,
gödröset,

neked csőre-töltött
fényeket,
szanaszét tört tükröt
vélt eget.

Örülj hát, hogy szállhatsz,
s neszezél,
mint a borostyánba
zárt levél,

örülj hát, te, árva,
hogy valál,
mint a borostyánba
zárt bogár.