Kölcsey Ferenc: Zrínyi második éneke
Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd, egyedül,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s vég veszélybe dűl!
Áldást adék, sok magzatot honodnak
Mellén kiket táplál vala;
S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Ön-népe nem lesz védfala?
Szív, lélek el van vesztegetve rátok
Szent harcra nyitva várt az út.
S ti védfalat körüle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.
De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, ön gyermeki.
Taposd el e fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok ül.
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobbfiak, s védvén állják körül.
Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja
Szülötti bűnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam parjára,
Más szózat és más keblű nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.