Szalatnai Rezső: Gyóni Géza

Halálának félszázadik évfordulóján megemlékeztem Gyóni Gézáról, idéztem a költő saját jellemzését: „vértavakon úszó, tépett, riadt hattyú”. Az első világháború véres hattyújaként szállt el Przemysl várából Ferenc József csukaszürkébe öltözött ármádiája fölött, s lehanyatlott a szibériai homokba. Híressé vált versében a háború rémét írta le. Rákosi Jenő bujtogató módon állította szembe Adyval. Igaz hittel békét hirdet Gyóni. Olvassuk el, amit sírjára írt: „Boldog, ki itt jársz, teérted is / Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt; / Véres harcok verték fel hírét, / De csak a béke katonája volt.” Akkor már tudta a költői ősforrást, az őszinteséget: „A halál igazságot oszt, / Gonosz, ki más szavakkal ámít.” Ezt Krasznojarszkban írta, a barakk falára, betegágyán fekve, amely ágyról már nem kelt fel. Írásom megjelenése után másnap, szokott csöndes módján benyit hozzám Moravcsik Gyula, egyetemünk tanára, a világhírű bizantinológus. Gratulál, s arra kér, fogadjam el tőle a przemysli Gyóni-kötetet, az első kiadást, ő katona- s fogolytársa volt a költőnek, legyen ezentúl az enyém a könyvritkaság. Érdes-ráncos tenyere szorítja jobbomat. Leül mellém, ropogva fordul a feje. Jól fogtad föl az igazságot – mondja. Elmeséltem neki, hogy régebben írtam a pozsonyi Gyóniról is, amikor faképnél hagyta a teológiát, s elment újságírónak. Költői működése 1912-ben kezdődik igazán. „A koronádat, Cézár, védd meg magad” – írta akkor, éppen hadgyakorlaton vett részt. Moravcsik Gyula már folytatja is:

Vagy küldj hamar pretoriánust,
Üsse szét e dacos fejet,
De bitangul a mészárszékre,
Cézár, én nem megyek!

    Igen, ez volt a retorikus líra, s utánzások után az első őszinte hang, a korneuburgi szembeszállás az osztrák militarizmussal. Még innen van a hadifogságon, amikor már a parasztbakák véleményét dobbantja egyik verse: a magyar búzát az arassa le, aki vetette. Vagyis: legyen a föld a parasztoké. Ez hadüzenet volt a földesúri országlásnak. S amikor a forradalom összetöri az oroszországi népek cári láncait, a rab költő is felkiált. Hadd mondjam én, szólal meg halkan a tudós:

Most roppannak a roppant eresztékek;
Most bomlanak a bárgyú babonák.
Vágják már, vágják a szent kések
A zabolát, a zabolát.
Retteg a hajcsár; megfordult a csorda,
Papok, poéták, fel az oltárokra!
Zengjen a völgy és minden bús halom:
Forradalom,
Téged szomjaztunk eleitől fogva.

    Ilyen élénknek még nem láttam a csontszavú tanárt. Azt is ő írta, mondom, hogy „Trónjára visszatér a nép!”. Magáról vallja, hogy eddig álom nyomta, úri beléndek áltatta. Ezzel a hangváltozással kell mérni az igazi Gyóni Gézát. Jönnek-mennek asztalom körül, Moravcsik maga elé réved. Tudod-e, hogy mellkasát vasabroncsba fogták, hogy ha egyszer kiássák, biztosan tudják, az ő csontjait emelik ki a krasznojarszki homokból? Ezt nem tudtam. Moravcsik Gyula tenyerére hajtja fejét, fürkészve tekint rám. A két hatalmas ablakon ködfüggöny ereszkedik alá, fel kell gyújtani a villanyt.

1969.