Szathmáry István: A krasznojarszki sír

Gyóni Géza emlékének

Úgy indult lágyszavú,
Szerelmes csalogánynak
Az Élet szeretőjeként.
Egyetlen csókja asszonyának
Cézár kegyénél többet ért neki,
Mily büszke daccal tudta zengeni:
(Hogy visszazúgták a hiszpán-hegyek!)
Engem Soracle víg szüretje vár,
Cézár, én nem megyek!...

De jött a számum…Nem Hiszpániára,
Magyar búzára tört a békecár.
S így lett belőle harcok büszke bárdja,
Lett vijjogó sas, lett viharmadár,
Lett égi szikra, mely bolyongva jár
Tábortüzek közt, bús lengyel mezőkön,
Lett iszonyú vád, égő, perzselő könny,
Míg szent haragra gyúlva hívta őket:
Világdúláskor szálka-keresőket
Gránátesőbe, omló vár falára
Egy éjszakára, csak egy éjszakára!...

S addig dalolt a költő
Bús végvári sasoknak,
Míg egy napon az Éhség
Csontkarja nyúlt feléjük,
S az új magyar Szigetnek
Száz tornya száz zugából
Halál baglyok huhogtak.
Bús végvári sasoknak
Így ért el bús csapatja
Havas Szibériába,
Bús végvári sasok közt
Sasröptű csalogánynak
Így tört le égi szárnya.

A Dante pokla volt ez:
A gyűlölet, a rabság,
A hó és jég hazája,
Ahol nem lánggal égett,
De megfagyott a lélek.
Mint fáradt, lomha varjak,
Úgy szálltak itt az évek.
Még egynehány levél jött,
Lágyan zokogva zengő
Szerelmes asszonyának,
Mind vérrel, könnyel írta…
És aztán odaroskadt
A Szépség álmodója
A boldog nirvanába:
A krasznojarszki sírba.

S te mégis boldogabb vagy
Minálunk, Gyóni testvér,
Mert bár megölt a rabság,
Bár sírba vitte a bánat:
Megtört szemednek párja
Nem látta meggyalázva
Boldogtalan hazádat.
A magyar Leonidász
Új, zengő csatakürtje,
Balassa és Petőfi
Új harsonája voltál.
Sírversed jól megírtad:
A béke katonája
Szerettél volna lenni,
De hírt azzal szereztél,
Hogy harcokat daloltál.

Dicső poéta sors volt,
Szép, szomorú, magasztos
Az életed, halálod:
Havas Szibériában
Nem nyugszol elhagyatva
Viharzó éjszakákon
Petőfi lelke jár ott.
S a Duna partja mellől
Petőfi katonája,
Hazátlan, bujdosó bárd
Ma könnyeit lebírva,
Úgy küldi büszke hittel
Egy szebb kor zálogául
E lángoló köszöntést,
Piros pünkösdi rózsát,
Égő magyar virágot
A krasznojarszki sírra!
                             
                              1927