Sajó Sándor: Badacsonyi fogadóban
Ennek a kocsmának de jó bora van!
Aranyszínű tőle teli poharam…
Iddogálni vígan jó hely ez nekünk,
Jó magasan jártunk, hadd pihengetünk.
A Badacsony lelke, pajtás, ez a bor:
Tüzében a vén hegy ifjúsága forr;
Lángot önt beléje – lám mi bölcs az ég!
A hegyről leomló sziklamálladék.
Hegyrül le a völgybe könnyű omlani;
Völgybül hegyre törni ez a valami!
Mi fölkapaszkodtunk s néztük a csodát:
Messzekéklő tónak bűvös mosolyát.
Hogy lábánál ringó fényes Balaton,
Milyen gyönyörű vagy, ki se mondhatom!
Mint egy édes asszony, mikor szendereg,
Mint a ránkmosolygó kékszemű gyerek…
Asszonyért, gyermekért, – nosza, jó barát,
Fogyasztgassuk vígan Badacsony borát!
Hej, ha boldogságunk ettől függne csak
Ürítenénk értük ezer poharat!
Nem ezredik ez még, – tán ha tizedik,
De mámora máris ránkesteledik,
Éljen hát a mámor: minden szép, nemes,
Amiért e földön élnünk érdemes!
Éljen a barátság, szerelem, család,
S ez a bor, hogy bennünk kedvre olvad át!
No még egy pohárral! – az idő szalad:
Hajónk itt tutul már Badacsony alatt.
Hullámos a kedvünk, mint a Balaton,
Hullámzik a lelkünk rózsaszín’ habon;
Rózsák fakadoznak a lábunk nyomán,
De a biztos lépés – nehéz tudomány…
Inog ez a vén föld, – nosza jó barát,
Jobb lesz most a vízen, föl hajóra hát!
Ott fönt a födélen oly megnyugtató,
Hogy nem mi dőlöngünk, hanem a hajó…