Nyirő József: Ezer lej

Fiatal feleségén, s két ártatlan gyermekén kívül egyéb feltérő vagyona nem volt Ambarus Ferinek. Az igaz, hogy száz esztendőben egyszer ha lehet olyan szép párt látni, amilyenek ők voltak, mikor összekeltek; de ebből nem lehet megélni. Feri csak mosolygott, mert erős volt az asszony helyett is, ki bizony nem termett dologra. Afféle vékonyhúsú, széporcájú, virághajú leánkamadár volt, de éppen ezt szerette benne Feri. Az ilyen harmat-élettel azonban sok a baj. A gyermekek is inkább az asszonyra ütöttek. Hiába voltak olyanok, mint az angyalok, mert éppen az angyalokat a legnehezebb felnevelni. Ha szél megfújta, már este ott énekeltek az ágyban a láz önkívületében, repdestek a másvilág felé, s a hatalmas ember szíve szakadt meg a fájdalomtól. A tavasszal újból leverte őket a betegség.

    -Tífusz! – ijedt meg maga a doktor is, s a házra kiszegezték a táblát: »Ragályos beteg.«

    Szinte két hétig küzdöttek a két drága életért. Úgy tépték vissza az Isten markából, éjjel-nappal virrasztva, hogy már maguk is dőltek le a lábukról. Végre a doktor megnyugtatta:

    -Megfordult a betegség!

    Ki is ette két hét alatt mindenükből a betegség, s végre meg kellett a doktort is kérdezni, hogy »mivel tartozom«.

    -Tudom, hogy szegény emberek, – gondolkodott el a doktor – azért olcsón számítom… Tizenkét látogatás ezerkétszáz lej volna, de legyen hatszáz, az orvosság ára pedig négyszáz!… Ezer lej nem lesz sok, úgy-e?… Az első héten kétszer is jöttem naponta, de azokat nem számítom. Nem szólhatnak egy szót sem, tisztességesen bántam magukkal.

    Feri fehér lett, mint a fal és kicsit megijedt az ezer lejtől.

    -Most… éppen most, – mondotta szégyenkezve, – nincs egy krajcárom se, de megadom… Gyermekeim életire esküszöm, hogy becsületesen megadom!…

    -Megkapom! – nyugtatta meg a doktor, s jelentősen ránézett az emberre. – Hiszen a gyermekei életére esküdött.

    Ambarus Feri összerázkódott, a doktor pedig elment.

    -Szakadjon meg a nyaka! – káromkodott utána sötéten, mert nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy a két gyermek élete ettől az ezer lejtől függ. – Kicsit ledőlök! – mondotta az asszonynak. – Te is pihenj valamit, hiszen hálni jár beléd a lélek!

    A lámpát féllángra húzták, s csak úgy gúnyástól ledűltek.

    Éjfél körül az asszony felrettent, odaugrott a gyermekekhez, kiknek az arcocskája újból lángokban fürdött, zavaros szemecskéjük nyugtalanul forgott.

    Az ember aludt mélyen, kábultan.

    -Feri! – rázta az asszony. – Keljen fel!… A gyermekek rosszabbul vannak!…

    Nehezen ébredt a nagydarab ember. Mikor magához tért, eliszonyodott.

    -Az ezör lej!… Amiatt van!…

    Érezte, hogy ő a hibás, mert titokban azt gondolta, hogy nem adja meg a doktor pénzét. Nem tudta azonban a gyermekek kínját nézni és kirohant a házból.

    Megvirradt, mire újból hazatért, de nem mert bemenni a házba. Ott lesett az ablaknál, míg kiinthette az asszonyt.

    -Hogy vannak? – nézett titkon az ágy felé.

    -Csendesebben!… Elszenderedtek.

    Megkönnyebbülten sóhajtott.

    -Akkor nem is lesz több baj, mert meglesz az ezör lej!

    -Honnan? – lepődött meg az asszony.

    -Elvállaltam Szőcs Gór Istvánnak, hogy kihányom az öt öl követ… Ölit kétszázért. Az éppen ezör… Ha van mit, tarisnyálj fel, mert lehet hogy két napig nem jövök haza.

    -Hova megy?

    -A kőbányába.

    -Jaj, ne kísértse az Istent! Az minden pillanatban összeomolhat!

    Feri bizakodóan legyintett.

    -Omlik a fenét. Nem vesztegethetek el három napot, míg új bányát nyitok. Minél hamarabb megvan az ezör lej, annál hamarabb meggyógyulnak a gyermekek.

    Az asszony erre nem szólhatott. Hozzáfogott, hogy feltarisznyáljon. Az ember elővette a csákányt, lapátot, vasékeket, eldugott dinamitot.

    Nyugodt volt. Már hitt benne, hogy a két gyermek meggyógyul. Az asszonynak még oda szólt, mikor elment.

    -Te pedig mondd meg a doktornak, hogy hozom az ezör lejt!

    A régi kőbánya kinn van az erdő alatt a Kecskés oldalában. Meredek egyenes kősziklabarlang, ahova alig lehet gyalog is felmászni, de sehol az országban ilyen épületkő nincs, mint itt. Fagyálló, nem veszi fel a vizet, s kemény, fekete, mint a pokol kapuja. Fölötte az óriás fák gyökere a szabadba hull a hatalmas szikláról, mint az óriások szemébe hulló haj. Ez a barlang fölött függő szikla a veszedelmes. Könnyen lezuhanhat. Csak a szíjjas, kemény fagyökerek hálózata tartja. Félelmetes alatta megállani is. Körülötte kivájták a követ a csákányos emberek. Még az egér is ijedten suhan el alatta.

    Csak Ambarus Feri nem gondol rá. Tisztára meg van bolondulva. A kelő nap besüt a sziklák sötétségébe. Maga az Isten tartja neki a lámpát. Két erős kezében lendül a csákány, a szikláról szikraeső villámlik szét az ütések nyomán, hasad a kő, barna por rakódik a férfi arcára, s pokol szagot érez, de úgy érzi, hogy a halállal küzd, annak a koponyáját veri csákánnyal, hogy két gyermekét eleressze. Mind jobban belegyőződik ebbe a gondolatba. Még az ételről is megfeledkezik. Mint a kincset, úgy emeli a mázsás köveket, hordja a barlang szájába és zúdítja le a mélységbe, ahol szekérrel is hozzájuk lehet férni. Inge ujjai leszakadta, rongyokban lógnak, erei feszülnek, vére is megfesti a követ, de ő csak azt számolja, hogy ez is megér egy lejt, az is megér egy lejt, hármat, hatot, az ezör lejből marad kilencszázkilencven kilenc, kilencszáznyolcvan, hetven, hatvan… Néha megáll, hallgatózik és boldogan azt mondaja:

    -Sokkal könnyebb a lélegzetük!

    A két beteg gyermek lélegzete.

    Az ő mellükről szedi le ezeket a köveket és minél többet gondol rá, annál inkább hiszi… Már fényes a barlang is, mintha az is vele örvendene; pedig csak az ő szemei vérmesek, a teste mocskos, a haja csapzott, homloka sebes, keze üszkös; de a lelke tiszta… Aztán kék lesz a barlang, majd zöld fények verődnek fel benne, ismét arany; de ő csak annál jobban vágja. A kövek apróját is összegyűjti.

    -Jó lesz a gyermekeknek játszani.

    Itt-ott olyan a szikla, mintha élő emberfejek vigyorognának szembe vele, de őt nem ijesztik meg.

    -Meggyógyulnak! – beszél hozzuk örömében. – Meg lesz a doktor ezör leje!…

    A sziklafejek mintha bólintanának, pedig csak ő szédül, hiszen se nem evett, se nem ivott. A szőrtarisznya ott hever érintetlen a sarokban, a korondi korsóról is megfeledkezett.

    Csak akkor ijed meg, mikor érzi, hogy karjai gyengülnek.

    -Nem lehet! Nem szabad! – ordítja a kőembereknek.

    Fél abbahagyni, fél megpihenni, mert mindjárt itt az éccaka és éppen az éccaka kínozza legjobban beteg gyermekeit. Felrémlenek előtte a lángoló arcocskák, szemeik lázas fehérsége a furcsán éneklő, felcserepezett szájacskák, a homlokukon sárgálló verejték, a törékeny kis mellek szörnyű csatája az életért és irtózva köpik száraz szájjal a markába, hogy a csákány nyele keményen ragadjon hozzá. Háta minden mozdulatnál végignyilallik, szőrös, fekete melléből a megerőltetéstől már összeomlottak a csontok, de a csákánynak lendülnie kell.

    -Segíts meg, Úristen! – facsarodik félre a szája a kíntól, de hangja sincs már, a szerszám alig koppan a sziklához. Ő mégis úgy érzi, hogy szörnyű csapást mért rá, az utolsót, amitől széthasad a halál koponyája.

    Hirtelen dördülés reszketteti meg a földet… (Ez volt az Isten kezeütése, ki segíteni jött Ferinek követ hányni.) Valami a homlokához ütődik, szemei kétfelé villámlanak és egyszerre sűrű, fekete csend és setétség borul az emberre.

    A falu népe rémülten siet ki az erdő aljába.

    -Beomlott a kőbánya! – kiáltják egymásnak. – Odaütötte Ambarus Ferit!

    Mindenki meg van rendülve.

    -Két gyermeke halálán van, az apjok halott!…

    -Siessünk, hátha még meg lehet menteni!…

    Lihegve futnak, mindenki bízik még.

    -Nem es kell addig szólni az asszonynak!…

    Lábujjhegyen surrannak el a kicsi ház előtt. Félve pillantanak oda. Bent azonban csend van, a ház homlokán tábla: »Ragályos beteg!«

    A vékony kicsi asszony remegve lesi gyermekei sorsát. Vajon felébrednek-e?… Minden felébredés egy új feltámadás. Hirtelen felvillan benne az öröm. A nagyobbik szólott:

    -Édesanyám!

    Dehogy hallana meg egyebet a földön a szegény édesanya!

    A falu népe kinn zajong már az erdőben a beomlott bánya körül. Ütések zuhannak, csákányok pattognak a sziklán, feszítővasak görbülnek el, asszonyok szorongnak szívre szorított kézzel, parancsok riadnak, férfiak nyögnek, torzulnak. Mindhiába! A hegyet nem lehet eltaszítani az ember fölül.

    Százszor abbahagyják, százszor újra kezdik az erőlködést, míg mindenkiből ki nem fogy a remény.

    -Lehetetlen, hogy még életben legyen! – vallja mindenki és mégis újra nekifekszenek a hegynek. Legalább a holttestét meg kellene menteni.

    A holtestét sem lehet.

    -Ötven esztendeig sem lehet ezt a hegyet elhordani innen! – mondja valaki.

    Ha el lehetne, akkor is hiábavaló volna. Úgyis semmivé nyomta a testét.

    Már lassan virradni kezd. Csak most látszik igazán a szörnyű pusztulás. Egész erdőt rántott magával a sziklahegy. A százados fák összezúzva, tördelve hevernek egymáson, a lecsúszott szirtek, mint törött csontdarabok ütköznek ki a szétroncsolt föld barna testéből.

    -Menjünk haza! – azt mondja valaki.

    Az emberek keresztet vetnek és némán hazamennek.

    Harmadnap megkondulnak a harangok.

    Ma temetik Ambarus Ferit.

    Egy ember viszi a fekete zászlót, a falu népe felsorakozik mögötte, a pap templomi ruhába öltözött, mellette a kántor, előtte a két ministráns gyermek, kezükben füstölő, a tömjéntartó hajócska, a szentelő bot. A gyász fekete virága mindenkinek az arcán.

    A megtört, elapadt virághajú kicsi asszony ott megy a sorban.

    -Oh, te szegény árva! Oh, te elhagyott lelkem virágom! – támogatják a szóval asszonytársai. – Beh meglátogatott az Isten.

    Mennek, haladnak a mezőn.

    -Nem ártana egy kicsi eső! – mondják a férfiak a földet szemlélve, de már kezdi is az éneket a kántor és a hangok egymás után belekapaszkodnak a dallamba:

    Óh keserve jajszó,

    Mindnyájan meghalunk!…

    A gyengébb szívűek felzokognak, apró gyermekek értetlenül tátják a szájukat, majd előre futnak.

    A nagy, fenséges sír már látszik. Az égbe nyúló szirt homlokán megütközik az áldott nap, de áll komoran, mozdulatlan, mint egy elpusztíthatatlan koporsó. Az emberek felmásznak az oldalán, ameddig csak lehet. A gyenge asszonyt is valahogy felhurcolják. Tehetnek vele, amit akarnak. Se lát, se hall, csak a nyomasztó sziklát nézi, mintha átlátna rajta.

    A pap felemeli a szentelő botot és meghitezi vele a szirtet:

    »Hints meg engem uram izsóppal és megtisztulok általa!«

    Meg is füstöli és mégse nyílik ki a szikla.

    Aztán feldördül az ének.

    »Megkörnyékeztek engem a halál félelmi és az ő fájdalmi körülvettek engem…«

    Aztán az ének is elhal.

    Már haza lehetne menni, mégse mozdul senki.

    Az emberek teste nehéz a gyásztól, lábuk erőtlen a szomorúságtól.

    A pap leveti a templomi gúnyát. A harangozó a füstölő szenét a földre önti, a kántor felteszi a kalapját, s szivarat sirit.

    Most az asszonyka, a virághajú, kicsi madár odamegy a sziklához és alig hallható hangon bekiált az ura sírjába:

    -Jere haza, Feri, ne fáraszd tovább magad, mert a gyermekek hálistennek jobban vannak!

    Alig tudták elvinni onnan szegényt.

    Másnap reggel már hajnalosan ott volt és ásni kezdette a hegyet.

    -Te mit csenálsz? – kérdezték, akik látták.

    Az asszony komolyan nézet rájuk.

    -Még a boldogult uram felvállalt volt öt öl követ Szőcs Gór Istvánnak. El kell, hogy végezzem a munkát, mert az ezör lejt meg kell adnom a doktornak.

    Azóta is ássa a hegyet.

    Ásni is fogja, míg az Isten meg nem könyörül rajta.

szozattv


szozat a tiszta hang Edelsheim Gyimesi Laci könyvbem SajóPlakát 1 bevonulás szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf