Koós-Kovács István: Szerelem

Egyetlen szürke szó vihetné meg a hírt neked:
    szeretlek.
Talán megértenéd, mi van benne s mögötte, hiszen
    akár a föld
virágot, folyót, hegyet, egy egész mindenséget
    jelent, megmondaná
ez a szó is, hogy mostanában megbűvölők szemem-
    nek a hideg,
csillagos éjszakák s hogy nélküled hajtófát sem
    érne az élet.
Áradva szólok hát veled, hogy beszélek, miként a
    szerelmesek.
Egyszer futólag említettem: több vagy te minden
    javaknál, hírnél
s ha eltűnnél, bennem a világ s az Isten halna meg.
    Mondtam
Azt is, hogy kerek hat éve most látom először
    áldottnak, jónak
ezt a keserves, híres világot s hogy az érdem ezért
    a tied.
Olyan vagy te, akit csak költő és Isten álmodhat
    le a földre
s látod, ott esett a baj, hogy most mégis úgy
    akarlak, mint
egyik madár a másikat, folyó a patakot s hímport
    a virág.
A rajongás s a csoda szobraként őriztelek volna
    magamban,
de most affajta szavak rajzanak körül: pénz,
    megélhetés, hivatal,
villanyszámla, két-három szoba és tüzifa. Szép
    szavakkal keresem
A kenyérrevalót, látástól-vakulásig, törődöm
    szerkesztőségi
robotban s hogy leszek-e valaki, fut-e kenyérre,
    mostan még titok.
Inkább kell a sport, hóbort, mint a vers s a könyvbe
    zárt emberek
S az is eszembejut, hogy mainapság rosszul megy
    az erdők madarainak
S pucéron marad minden mezei liliom. Mit akar-
    hatnék hát veled,
akinek otthon szépen kitervezték a hat-hét szobát
    és hogy
jövendőbelid oldalán nem fognak elseje táján
    vízdíjas, fűszeres
és mészárszékes gondok bántani? Nem én vagyok,
    a világ a különös
és ezért kerüllek én, mint hazátlan kutya, már két
    hete. Látod:
én hegynek születtem, hogy fák gyökereit fogjam
    erős viharban
és dermedt őzeket bújtassak tenyerem alá vad
    villám elől
és akaratom máglyatüze most mégis gyufában
    lobban el.
Úgy akartalak volna nézni téged, mint égő vetését
    feljáró gazda,
verni szíved zengő harangját, hogy hízelgő szavára,
    mint a
fáradt ennivágyók a déli ebédhez, menjünk már
    haza. Két kigyúlt
napraforgó szemed napja akartam volna lenni,
    hogy rádlocsoljam
tüzes nyári hevem. Jó, puha kenyered akartam
    volna lenni, hogy
naponként törj belőlem egy-egy kövér, jóízű falatot
    s most mégis
idebenn, idebenn, ahol nagyon akartalak, csupa
    csendesség, csupa árnyék.
Ma még ez a szürke szó vigye meg neked a hírt:
    szeretlek,
holnap már úgyis temető a szívem s te vagy benne
    a csend.

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf