Sajó Sándor: Te léssz az én kis feleségem

Te léssz az én kis feleségem.
Az én mosolygó hitvesem;
Elvégeztem magamba régen,
Ha te nem, akkor senkisem.

A boldogságról szőttem álmot
A te nevedhez fűztem én;
Ahol te voltál, arra szállott
Szívemből minden vágy, remény.

Te általad lett édesebbé
Lelkemben minden gondolat;
Te tetted vágyam nemesebbé
És széppé ifjúságomat…

Most, hogy már sorsunk egybeolvadt,
Mint hajnaltól az árny s a fény:
Nevezlek szép menyasszonynak,
De sokkal többnek tudlak én.

Világom léssz e nagy világban,
Ki besugárzod életem:
S ha csüggedt szívvel meg-megálltam,
Erőd, bizalmat adsz nekem.

Homlokomról, – ha gond beárnyal,
És napot érek, szomorút, –
Kicsi kezednek bársonyával
Te simítod el a borút…

A férfi leszek én, ki érted
Vésszel, viharral szembe néz;
S ki szárnyaló lelkem megérted;
Az édes, bájos nő te léssz!…

Te léssz az én kis feleségem, –
Az ég rendelte így – hiszem;
Szívem is azt dobogja régen,
Ha te nem, akkor senkisem…