Radnóti Miklós: Montenegrói elégia

Kapetanovics Pero, montenegrói férfit dicsérje a vers ma,
ki itt él a magosban és harcol a kővel és harcol a széllel,
míg el nem temetik; de zászlóként csapdos majd emléke
jövendő férfiak útján s kérő koroknak hirdeti tiszta életét.

Mögötte asszonya áll és álldigál apró fia is, öszvére
szagolja a sziklát és néha nagyot fúj. Úgy áll a család
és körben állnak a sziklák, sűrű szakáll rajtuk az esteli
árny; kenyér a gondjuk, vajra sose tel s a szomszéd
falu számukra a messzi világ.

Így élnek ők itt s földjüket fallal védik a széltől, gyökerenként
óva nehéz hozadékát, mely mint a férfi sírása, oly akadós.
És kevés! minden falatja hétszer fordul a szájban és
nyelés előtt óvatosan dagadoz.

Élnek, ahogy élek más tájakon én és élnek a többiek is,
nem könnyít sorsukon az esti beszéd; sziklák között
ritka a jókedv és sok a tennivaló; lopós férfi élhet csak
pihenősen!

Égen a sas kerengve űzi üzletét s a mélyben az Adria
öblén esti helyet keresve forognak a bárkák; – emez se,
az se könnyű kenyér.

Nikiták árnyai jönnek át a sötét levegőn és könnyű
cipókon lovagolnak; ó más se könnyű! még csak
a megholtak szemehéjja, mely fönnakad és elsárgul
idővel a kékje!
Így jó, a sorsunk így lesz nehezebb. És nehezebb már is,
mint a só, vagy a bánat.