Vályi Nagy Géza: Berzsenyi

A vén udvarház rejtett zugolyába
Ült Dániel úr s pennát forgatott,
Valami zordon, fenséges-nagyot
Gondolt, teremtő, lázas mámorába.

Fohászt zengett az ég s föld Istenének,
S romló magyarhoz zúgta szózatát,
Borongó lelke őszi bánatát
Küldé elé a közelítő télnek.

S mikor tűz, ihlet-szárny ragadta égbe,
Szó pattogott pitymalló szürkeségbe:
„Dani serényen… jöjj… ne tétovázz”!

A kis szobának mécsvilága éppen
Utolsót lobban és trágyás szekéren
Tanyára ballag: a magyar Horác.