Muskátli - 2016. május

muskatli

 

muskatli
Melléklet jó gyermekeknek

2016. május / II. évfolyam / 9. szám

 

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

 

HÓNAPVERS

 

Pósa Lajos: Piros pünkösd napján

punkosdirozsa

Kivirított a rózsafa
Piros pünkösd hajnalán,
Falu végén fehér kis ház:
Ott lakott az én anyám!

Falu végén fehér kis ház,
Fecskemadár, gyer oda!
Százszorta szebb, majd meglátod,
Mint a legszebb palota.

Én Istenem, áldó kezed
Tartson azon a kis házon!
Eresz alatt villásfarkú
Vidám fecske tanyázzon!

Csókolgassa a födelét
Zöld leveles akácfa,
Hajoljon be az ablakán
Piros pünkösd virága!

 

Forrás: Az Én Ujságom, XVII. évfolyam, 23. szám, 1906. június 3.

 

EMLÉKEZÉS – KÖSZÖNTŐ

 

macsjozsef

Mács József 85 éves:
Szülőfalujában,
Bátkában két napig ünnepelték


Egy szép szombati délutánon, április 23-án Bátkában a községháza díszterme teljesen megtelt nézőközönséggel. Mács Józsefet gyűltek össze ünnepelni. Az ünnepeltet elkísérte kedves felesége, Mácsné Máté Julianna. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével többek közt Szesztay Ádám, Magyarország kassai főkonzulja és felesége, Duray Miklós, közíró, címzetes egyetemi docens, a Szövetség a Közös Célokért társulás elnöke és testvére, H. Duray Éva, B. Kovács István, a Gömör-Kishonti Múzeumegyesület elnöke, Nt. Nagy Ákos Róbert esperes, a Gömöri Református Egyházmegye képviseletében.
"A mögöttünk lévő hét attól különleges, hogy 18-án töltötte be 85. életévét Mács József Madách-díjas író, mindnyájunk Józsi bácsija, Bátka szülötte és a község díszpolgára. Ebből az alkalomból kétnapos programsorozatot készítettünk a számára" - mondta az est háziasszony, Gyurán Ágnes. A szombat este színházi előadással telt. Közösen nézhették meg Mács József Szélfúvásban c. regényének főjegyzője, illetve a Bolondok hajóján c. regény csehszlovák katonája, a Szeplős ihlette előadást, a Meddig ember az ember c. monodrámát. Előadta a komáromi Jókai Színház örökös tagja, Boráros Imre Kossuth-díjas színművészt, segítői kedves felesége, Petrécs Anna színművésznő és a hangtechnikus, Hanzsér Árpád voltak.
Köszöntőjében Szesztay Ádám, Magyarország kassai főkonzulja felidézte pozsonyi éveit, amikor sokat találkozott Mács Józseffel. „Mintha nem is telt volna el közben bő egy évtized. Nagyon jó volt viszontlátni egymást. Nagyon jó emlékezni” – nyilatkozta. Kifejtette, hogy nagyra becsüli Mács Józsefet és nemzedékét. „Egy teljesen reménytelen helyzetből tudták talpra állítani a magyarságot, hiszen a hontalanság éveit követően újra kellett szervezni a felvidéki magyar életet. Ennek nagyon fontos része volt az irodalom is” – mondta. Hozzátette, Mács József műveiből azt is megtanulhattuk, hogy milyen jelentős forrást jelentett az előző nemzedék eredményeinek a figyelemmel követése, feldolgozása. „Ez azért is lényeges, mert a mi nemzedékünknek is ezt kell tennie. Köszönjük, hogy tudunk meríteni abból az örökségből, amit a mi nemzedékünkre hagytatok”.
Duray Miklós emlékeztetett, hogy Mács József műveiben az emberi szó erejével minél teljesebben ábrázolta a felvidéki magyar életet, a hétköznapi emberek magatartását. „A felvidéki magyarság az elmúlt száz évben már nagyon sok íróembert adott, de nagyon kevés olyat, aki a valós életet ábrázolta, s a mélységből, a mindennapi életből táplálkozott. Mács József regényei ilyenek” – nyilatkozta.
Az összejövetel végén a vendégek közösen, Hencz Péter polgármesterrel megkoszorúzták a községháza előtti kopjafát, melyre Mács József tollából az Öröködbe, uram mottót vésték a millennium alkalmából.
Másnap, április 24-én az ünnepség 10.30 órai kezdettel Istentisztelettel folytatódott a bátkai református templomban. Szolgált Ft. Erdélyi Géza – nyugalmazott püspök, Nt. Nagy Ákos Róbert – a Gömöri Egyházmegye esperese és Nt. Boros István, bátkai lelkipásztor, akik Isten házában köszöntötték az ünnepeltet. Az orgonán Mács József sógora, Máté László kántor játszott. Majd a meghívott vendége az alapiskola ebédlőjében költötték el az ünnepi ebédet, s a köszöntő műsor a községi hivatal dísztermében folytatódott 14.00 órától.
A megnyitóban a Bátkai Alapiskola tanítóinak Százszorszép énekkar szerepelt Németh Aladár vezetésével. A Csend van bennem című éneket adták elő. Köszöntőverset Pósa Lajos tollából, elmondta Varga Kornélia, a Bátkai Alapiskola másodikos tanulója. Hencz Péter, Bátka község polgármestere üdvözölte a vendégeket, akik közt többek közt megjelent: az ünnepelt, Mács József és kedves családja, Ft. Erdélyi Géza – nyugalmazott püspök, Dr. Medvigy Endre - irodalomtörténész, B. Kovács István – Gömör- Kishontii Múzeumegyesület elnöke, Auxt Ferenc, Bán Zoltán – MKP járási elnöksége, Sebők Valéria - a Feledi Kistérségi Tanügyi Hivatal vezetője, a Csemadok Rimaszombati TV tagja, Sebők Attila – a Tompa Mihály Református Gimnázium igazgatója. Jelen voltak a balogvölgyi falvak polgármesterei, az iskolák igazgatói, az egyházközségek, szervezetek és a média képviselői. A Rákóczi Szövetség Balogvölgyi Szervezete képviseletében Homoly Erszébet és Pósa Dénes, a Pósa Lajos Emlékbizottságból Pósa Judit és Bene Judit, az MKP Bátkai Alapszervezetének elnöke, Pásztor László , Nagy Viktória - Csemadok Bátkai Alapszervezetének az elnöke, Pál Csaba és Gabriella – Csemadok Nagybalogi Alapszervezete nevében, akik valamennyien külön kedves szavakkal köszöntötték az ünnepeltet.
Közben Mács József életét és munkásságát Sebők Valeria, a Feledi Kistérségi Tanügyi Hivatal vezetője, a Csemadok Rimaszombati TV tagja mutatta be. Felcsendült a Százszorszép énekkar tolmácsolásában a Ki szívét osztja szét... c. dal. Megtekintették azt a kisfilmet, melyet az Öröködbe, Uram... c. műből a balogvölgyi iskolák tanulóinak szereplésével és tanítóinak rendezésében Gál Sándor rendezett, s készített el. A balogvölgyi oktatási intézmények nevében Sebők Csilla, a Bátkai Alapiskola igazgatónője köszöntötte az ünnepeltet. Majd a Cakói Alapiskolából Győry Magdaléna igazgatónő, a Nemesradnóti Alapiskolából Kovács Ágnes, Szabó Rózsika, a Nagybalogi Alapiskolából Pál Gabriella és Vincze Marianna, a Bátkai Óvodából Bódi Fejes Mónika igazgató és Bán Csilla óvónő adta át a virágcsokrait. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége Rimaszombati Területi Választmánya nevében Gyurán Ágnes, elnök köszöntötte, s átadta Ádám Zita, az SZMPSZ alelnökének üdvözletét és jó kívánságait.
Mács Józsi bácsi csupa jó baráttal volt körbevéve Bátkában. Erről énekeltek neki a Százszorszépek is az Azért vannak a jó barátok című dalban. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Dr. Medvigy Endre - irodalomtörténész is, aki méltatta az író munkásságát. A köszöntések végén Máté László és a bátkai Remény Idősebb Generáció Klubja is meglepte sógorát egy dallal. A pohárköszöntőt Pál Dénes, a Balogvölgy tanítóbácsija mondta. A szeretetvendégségen még sokáig beszélgettek, közös fényképeket készítettek. Nem maradt el az ünnepi torta és a bejegyzés a falu krónikájába sem.
Isten éltesse Mács Józsefet!

Homoly Erzsó

Fényképek a facebook érhetőek el:
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.1596825043978553.1073741849.1549111788749879&type=3
Az ünnepségről a videótudósítást a Magyar Interaktív TV-ben, a www.televizio.sk oldalon keressék.

 

IRODALOM

 

Lőrincz Sarolta Aranka:
Régi és igaz történetek mai iskolás gyerekeknek / 3. történet /
Krisztyin nene és a libái.

libapasztorSzalai Krisztyin nene háza a falut átszelő patak mellett, egy kis domb oldalában állt. Vályogból rakott falát már régen girbegurbává gyűrte az idő. Zsúpos tetején vastag kémény terpeszkedett, ahonnan időnként bodor füstfelhők szálltak az ég felé, leginkább olyankor, amikor a házban kenyérsütés volt. Két kis ablaka kíváncsian kukucskált a világba, vajon kik járnak- kelnek a kerítés mögött kanyargó kavicsos, poros úton. A ház kékesfehér fala arra utalt, hogy a néne minden tavasszal a Húsvét áldott szent ünnepe előtt kékítős mésszel lemeszeli. Ilyenkor a fal mellett húzódó keskeny falalját is feleresztette pelyvatörekkel kevert tehéntrágyával, hogy szép sárgászölden virítson.  
     A faluban minden parasztház, Krisztyin nene háza is, három részes volt. Az első ház tisztaszobaként szolgált, míg a hátsó volt a lakószoba. A kettő között volt a szabadkéményes, füstös konyha, és a pitvar, amelyet nyáron, kis, léces kapucska zárt el az udvaron kapirgáló szárnyas jószágok elől. A ház végében álltak a kamra, az istálló és egy kissé távolabb az udvar végében voltak az ólak, végül a szérű.
     Szalai Krisztyin nene egyedül élt az ura halála óta, immár tizenöt éve. Ignác bátya egy téli napon, amikor tuskót szedtek az erdőn megfázott, tüdőgyulladást kapott. Hiába volt a gondos ápolás, hiába tették fel ágyastól a szekérre és vitték orvoshoz a közeli városkába, nem volt rajta segítség. Egy hideg, szeles, kora tavaszi napon elköltözött az élővilágból. Az első házban felravatalozták, letakarták a tükröt, két gyertyát gyújtottak a halott fejénél. Amikor a nap minden órájában megkondították a harangokat, összegyűlt a rokonság és a szomszédok, hogy imádkozzanak az elhunyt lelke üdvéért. A temetésen minden rokonától elbúcsúztatták, majd Szent Mihály lován hat erős ember kivitte a temetőbe, hogy eltemessék. Amint a fejfát beszúrták a földbe, a palócok régi szokása szerint, az özvegy és a rokonság körbe járták a sírt. Az élők hitték, hogy a sok lábnyom összezavarja az elhunyt lelkét s így az nem tud hazajárni, kísérteni. Krisztyin nene több szentmisét is íratott az elhunyt lelke üdvéért, de a gyász ott maradt a lelkén, mert Ignác bátya halála óta nem vetette le a fekete ruhát. Gyermekük nem született, aki segíthetett volna a gazdaságban, így magára maradt. Földjeit bérbe adta, ebből tartott egy tehenet és nagy liba falkát minden évben.
  Már korán tavaszon tojni kezdtek Krisztyin nene lúdjai. A tojásokat tintaceruzával megjegyezte, melyik lúdnak a tojása. A nagy, vesszőből font kosarakba szalmát rakott, belerakta az összegyűlt tojásokat, és a ludakat megültette. Az üllős ludak kosarát a hátsó házban lévő hosszú lóca alá rakta, szépen sorban egymás mellé, le is takarta egy ritka szövésű ponyvával, hogy ludakat ne zavarja semmi a költésben.
   Ahogy kikeltek a kislibák, szalonnadarabkát nyomott a csőrükbe, az egyik talpukba kis lyukat vágott, ez volt a jele minden kis jószágnak. Naponta többször is apróra vágott darás csalánnal etette, hogy gyorsabban nőjenek.  Most, hogy már megerősödtek mehettek a pástra legelni, ezért libapásztor után kellett néznie. Ki is nézte magának a fekete szemű, jó állású legénykét, Ferkót. Tudta, hogy jó libapásztor lesz belőle, becsületesen fogja őrizni a libákat, nehogy kárba menjenek.
   Krisztyin nene már várta Ferkót és az édesanyját. A sovány, kis, fekete öregasszony éppen a pitvar ajtóban állt, kezét a szakácskájába törölgette. Állapotának megfelelően minden fekete volt rajta, csak sípujjú vászoninge lett volna fehér, ha az idő és a mosás meg nem sárgította volna. Ráncokkal teli arcából, kikukkantó apró szemei, vizslatva kutatták a jövevények alakját. Amint a közelébe értek, felismerte őket, arca széles mosolyra derült.
 -Hát, meggyütettek lelkeim! Mán vártalak, gyertek be a házba!- invitálta a látogatókat.
-Dícsértessék az Úr Jézus Krisztus!- köszönt Ferkó anyja tisztességtudóan.
-Mindörökké, Isten hozott mindkettőtöket!- fogadta a nene.
-Nédd a, hugy megnyőtt ez a gyerek, mán mahónap a lovakot fogja hajtanyi, de most még csak legyen nálam libapásztor!
   Édesanyja után Ferkó is belépett a házba. A kinti világosság után szinte sötétnek tűnt az alacsony, gerendás, földes szoba. Amint a szeme hozzászokott a homályhoz, szemügyre vette a ház berendezését. Egyszerű bútorok voltak, olyanok, mint náluk, falmasina, heverő, a dikó, masszív keresztpántos asztal, mögötte karos, falóca, felvetett ágy, régi, virágos mennyasszonyi láda. A falon nagy szentképek, odébb egy polc, rajta tányérok, bögrék, mellette egy petróleumlámpa, melynek füstös üvege arról árulkodott, hogy a benne levő petróleumot más anyaggal is megkeverték. A ház mestergerendájáról egy régi, félig megbarnult, de szépen font bearatási koszorú lógott, emlékeztetve az itt lévőket, hogy valamikor ebben a házban módos gazda lakott. Az öregasszony hellyel kínálta őket az ablak melletti lócán, majd a láda fedelét felemelve, kivett egy hímzett vászonkendőbe göngyölt kenyércipót. Óvatosan a kezébe vette, az asztalon levő késsel keresztet rajzolt rá és két nagy karéjt leszelt.
- No, kóstojjátok csak meg, kakas tejvel dagasztottam!
Valóban, finom kemencében sült cipó volt, Ferkónak igen ízlett. Édesanyja is óvatosan, vigyázva ette, hogy még egy morzsája se hulljon a földre.
- Ferkó fiam, hát elvállalod a libapásztorkodást az oskola után? Édesanyád aszonta, hugy ügyes, szófogadó gyerek vagy.
 Beszéd közben fürkészve nézett a gyerek arcába. Ferkó nem mert az öregasszony szemébe nézni, valami furcsa érzés vett rajta erőt. Ott motoszkált benne, hogy hátha boszorkány, aki éjszakánként seprűn lovagol. Édesanyja észrevette fia zavarát, ezért Ferkó elé állt, nehogy megigézze a nézésével és szemtőt kapjon a gyerek.
-Hát hugy is egyezünk meg a járandóságba Krisztyin nene?- kérdezte hirtelen.
-No, lelkem, Ilonkám adok ennek a gyereknek egy télikabátot, meg egy pár csizmát. Igaz, szeginy megboldogult uramé vót, de még tiszta új a kabát, a csizma is. Drága jó Ignácom, Isten nyugosztajja, csak innepen vette magára. Jó lesz ennek a gyereknek ha gyün a hideg idő, hájszen mingyán belenyő!
  Választ sem várva bement az első házba és kihozta a kabátot, meg a csizmát és a gyerekhez mérte.  Ferkó önkéntelenül is végigsimított a télikabáton, melynek gombolóján nagy pitykegombok fityegtek. Igazi, kézműves posztóból volt varrva, a gallérján szép fekete bársony prémmel. Látta, hogy az anyja is örül, de hát hogyne örült volna, meg van oldva fiú téli ruházata. Krisztyin nene észrevette a fiatalasszony elégedettségét, ezért hozzá tette:
- Ha ügyes libapásztor lesz, früstököt, meg vacsorát is adok ennek a leginykének.
-Jó lesz Krisztyin nene, nagyon jó lesz!- hálálkodott Ferkó anyja.
  Az öregasszony nagy megelégedettséggel vitte vissza a holmit az első házba. Ferkó utána lesett a nyitott ajtó hasadékán. Látta, amint a kabátot lassú, óvatos mozdulattal helyezte bele a nagy sublód kihúzott fiókjába és áhítatos, múltba révülő mozdulattal végigsimította. Bizonyára elhunyt párjára, Ignác bátyára gondolt. A keményszárú fekete csizmák is visszakerültek a helyükre, a plafon mestergerendájába vert szögre. Mikor ezzel végzett, egy kicsit megnyomkodta a derekát, majd visszasietett a hátsó házba, ahol Ferkó és édesanyja várakoztak csendben ülve a lócán. Belépve máris a libákra terelte a szót:
 Gyertek csak a libákot menéznyi, Ilonkám, meg köll ismerkennyi Ferkónak a lúdakval!
  Hátra mentek az ólakhoz, ahol éppen darás csalánt eszegettek a sárgászöld kis pihés jószágok a ludak és a gúnár felügyelete mellett. Krisztyin nene ludai különlegesek voltak. Az egyiknek kis bóbita, kontyocska volt a fején, a másiknak meg fodrosan, kosztrosan lengedezett a hátán a tollú.
Krisztyin nene libáit könnyű lesz megjegyezned fiam, hájszen ilyen ludak nincsenek is másnak a faluban. - biztatta a fiút édesanyja.
 Ferkó meg akarta mutatni, hogy bátor, nem fél a libák közelébe menni, de a gúnár mérgesen fordult a fiú felé, csípni akart a csőrével.
 -Ne féjj, te gyerek! A gúnár nemsokára be lesz fogva a hízóba, de aggyig is mindig vegyé botot a kezedbe, akkor fényi fog tőled!  Amíg oskolába jártok, aggyig csak ebéd után hajtod le a libákot legyelnyi, de ha kimaradtok, utána korán reggel mán itt légy! A libák korán kelnek, oszten mennének a pástra legyelnyi, meg fürdenyi az Ipóba. Ha nagy víz gyünne, akkor vigyázz, ne engedd be a libafalkát a vízbe, mer könnyen elvihetyi a kislibákot messzire, egíszen Vece alá!
  Ezeket, az intelmeket egy szuszra mondta el Krisztyin nene, Ferkó meg csak bólogatott, hogy érti.
- Botod is legyen, mer nincs libapásztor bot nékű! Avval kő a lúdak hátára csapnyi, ha nem jó fele mennek. Főleg arra vigyázz, hogy más rétyire ne menjenek, ahol még nincs lekaszáva a fű! Ha, elhajtja a csősz, a libák kiváltásáért füzetnyi köll, akkor levonom a béredbő! Egísz értelmes gyerek vagy, látom érted, amit mondok.
-Megértettük Krisztyin nene, megértettük!- mondta Ferkó édesanyja, amikor már ő is szóhoz juthatott.
-Maj figyelmeztettyük a gyereket, ha valamit nem jó csiná, csak legyen nyugodt ké! Hát akkor csak etesse a libákot! Isten áldja, nekünk mennyi kő, a gyereket még várja otthon a tanolás!
  Ferkóék elköszöntek és indultak hazafelé. Alig értek az országútra, szembe találkoztak a falu kondásával, aki nagy tülköléssel hajtotta haza a disznókondát a Galamjákról. A kocák, meg a malacok visítva, röfögve, egymást lökdösve rohantak be a nyitott kapukon, egyenesen az ólak vályújához. Amikor már minden disznó hazatalált, a kondás füttyentett a kutyájának és ők is hazafelé bandukoltak.
   Ferkó édesanyjával belépett a kiskapun, édesapja éppen a kútnál itatta a lovakat. Nagyapja a vetőgépből szedte ki a megmaradt kukoricát. Ferkó a lovakhoz lépett és megsimogatta mind a kettőt. Azok, mintha értették volna a simogatást, bólogatni kezdtek.
-No, szógám fogd a Csillag kantárát, oszten vezesd be az istállóba, de kösd is ám meg a jászolná! – adta ki a parancsot Ferkó nagyapja.
  Ferkónak sem kellett kétszer mondani, örült, hogy a lovakkal foglalkozhat. Dolga végeztével bement a házba, ahol édesanyja már a vacsorának valót rakta ki az asztalra.
  Vacsora után még leült az asztalhoz, hogy átnézze a leckét Olvasni kezdte, de feje lekókadt és elfogta az álom. Édesanyja megérintette a vállát.
 Kisfiam menj alunnyi, mán ojtom le a lámpát!
Ferkó befeküdt a kandiba Filip öccse mellé. Egy kicsit forgolódott, kereste a helyét, miközben még egyszer átgondolta az elmúlt nap eseményeit. Örült, hogy jön a május, már alig várja, hogy gondtalanul játszhasson a libák mellett és még a téli ruházatát is megkeresheti. Kicsit borzongott, hogy a sovány, feketeruhás öregasszony libáit kell őriznie, aki lehet, hogy boszorkány, de ha a nagyapjára gondolt, megnyugodott. Gyakori mondása volt, ha valami munkát el kellett végezni: Édes egy onokám, ha becsületesen végzed a dolgod, semmi baj nem érhet!
   Ferkó már régen a gyermekek gondtalan álmát aludta, amikor a vályogfalú, zsúpfedeles házak közé belopakodott a tavaszi éjszaka. A parasztporták elcsendesedtek. A házak kis ablakaiban kihunytak a fények. A sötétben úgy bújt a falu az anyaföldhöz, mint kislibák a lúd szárnyai alá. Az égen feljött a hold, amely pazarlón kezdte ontani fényét a görbe utcákra, a házak zsúpfedelére és az udvarokban álló gémeskutak ágasára. A titkokkal terhes tavaszi éjszaka óvatosan terítette szét fekete fátylát az Ipoly mentére. A hold ezüstös fényét azonban nem tudta elűzni, mert a lopakodó sötétség ellenére is fénybe vonta az Árpádkori kis templom tornyán őrt álló magyar Szentkorona mását.  
Valósmese
Mikszáth Kálmán: A ló, a bárányka meg a nyúl
Két nagyon szomorú időszakom van, amikor nem tudok mosolyogni.
Ebből a két időszakból a forró nyárra esik az egyik, mikor a város megindul az erdők felé. Én magam is megyek családommal együtt, de „valakit” itt kell hagynom. A másik időszak a zord télre esik, amikor az erdők indulnak a város felé. Egy fa az erdőből, egy kicsike fa az olcsóbbakból, eljut az én lakásomra is, de már nem talál ott „valakit”. Valaki a neve. Nem szabad másképp kimondani.
A kis testvérkéi is így szólnak, ha emlegetik, ha kivetődik valami fiókból egy ostornyél, egy pityke a veres mellénykéről vagy egy kis kalapács. „Melyiteké ez, gyerekek?” Félve mondják, halkan mondják: „Azé a valakié volt.” Igazi nevétől malomkő a szívem, két kút a két száraz szemem. Egyetlen egy csésze van a háznál, amelyiken ott áll a neve felírva? „Jánoska”. Ebből iszogatta a kávéját, ő meg a macska, mert a felét mindig odaadta a macskának. Szomorúan nézi messziről a macska, mintha kérdezgetné: „Hol az én kis gazdám?”
Még a kő is megfordulhat, amit a vízbe dobnak, hullám fölemeli, más oldalra fordítja, de az én bánatom, az meg nem fordulhat.
Ott állnak íróasztalomon az ő kedves állatjai, amikkel utoljára játszott, nem szabad elmozdítani. A ló a nyereggel, aranysárga sörényével, a nyúl a piros pántlikával, a bárányka a csengettyűvel a nyakán. Mereven, csöndesen néznek rám, amikor írok. Egyszer csak valamely sornál, ha egy könyvet vagy írást tovább találok taszítani a könyökömmel, megszólal a bárány nyakán a csengettyű:
- Kiling-kalang! Kiling-kalang! Hol a mi gazdánk? Hol a mi kis gazdánk? Aki megitatott, aki megetetett, pici kezeivel, aki simogatott, ki a zöld pokrócra legelni lerakott.
Mit kérditek, hol van? Hiszen elég legelni valót hagyott nektek. Azt a széles rétet, ahol az én jó kedvem virágzott…
Hiszen utoljára is rátok gondolt. Haldokló hangjával benneteket szólított: lovacskám, báránykám!
Mindig olyan gyenge, vézna fiúcska volt. Nem akart enni. Az orvosok váltig mondogatták: húsra kell fogni a Jánoskát, hogy izmosodjék, erős legyen.
Mennyi leleményesség, mennyi furfang kellett, hogy a lábáról levegyem. Mert éppen a húst szerette legkevésbé.
Ígértem neki képeskönyvet. Használt is egy napra, míg a könyvet átlapozta, másnap már nem evett. Hoztam neki száz és száz játékot. De mi lett a vége?
A húst nem szeretette meg, hanem a játékokból kiszeretett.
Később hiába ígértem neki akármit, mindenre rázta a szép szőke fejecskéjét:
- Nem eszem, nem eszem.
- Igazi lovat veszek esztendőre.
- Nem eszem húst még sem.
- Sarkantyút veretek a csizmádra.
- Jaj, nem eszem én húst!
Egyszer aztán ölembe ültettem Jánoskát, s elkezdtem neki okosan megmagyarázni a dolgokat:
- Pedig látod, abból nagy hiba lesz, ha te húst nem eszel.
Ragyogó szemét, azt az édes szemét, rám vetette kíváncsian, mi baj lesz abból.
- Mert mikor te húsz esztendős leszel, akkor én téged felviszlek Bécsbe.
- Ahol a király lakik?
- Ahol a király lakik, épen ő hozzája.
- Anya is velünk jön?
- Anya nem jön velünk. Csak magadat viszlek, mert neked ott meg kell verekedned a király fiával.
Mosolygó kép komoly lett. Magas homlokára kiült egy öreges ránc, s szívecskéje hangosan dobogott. Volt annak a dobogásában félelem is, büszkeség is.
- Igaz lesz az, apa?
- Igaz lesz, ha mondom, csak aztán jól üssön ki a dolog. Ha te leszel a birkózásban az erősebb, akkor neked jut az ország. Ha pedig a király fia lesz az erősebb, akkor övé marad az ország, téged pedig becsuknak egy börtönbe.
Szeme megvillant; s hogy megvigasztaljon, kezével megsimogatta arcomat.
- Nekem úgy látszik, hogy én leszek az erősebb.
- De nekem úgy látszik, mondám szemrehányóan, hogy nem te leszel. A király fia mindennap egy font húst eszik meg, hogy növekedjék az ereje, te pedig nem akarsz enni. Szomorítod a szívemet és nem szerzed vissza az országot a magyaroknak.
Jánoska meg volt győződbe.
- Nekem két font húst süssenek! – selypítette parancsolóan.
S attól a naptól rendes húsevő lett. Ha tán ingadozott benne néha az akarat, elég volt rápirítani az asztalnál.
- János, János, megvernek Bécsben, majd meglátod!
Ennek a gondolatnak élt, amíg élt. Ezért evett, erről kellett neki mesélnem esténként. A nagy bécsi verekedésre készült örökösen. Fel is osztotta már a kivívott országot a testvérei között. Laci kapta z összes ökröket, amik az országban vannak, Albert a teheneket. Nekem ideadta belőle az embereket, kivéve a házmestert és Zsófit, az öreg dadát. Ezeket megtartotta magának.
Egyszer azután meghallotta, elárulták künn a konyhában a szolgálók, hogy a király fia meghalt.
Szegény kis cselédkém, egészen beleszomorodott.
- Hát én most már kivel verekszem?
Pedig nem messze volt már akkor az a rém, akivel meg kellett verekednie. A torokgyík, a halál legrettenetesebb generálisa. Huszonnégy napig viaskodott vele, s ha több húst eszik, ő győzte volna le a torokgyíkot.  Oh, milyen huszonnégy nap volt ez! Ha volna szívem leírni.
Mikor haldokolva odahítt a kis ágyacskájához, azt súgta a fülembe:
- Apa, ha meghalok, viseld gondját az állataimnak. Oda ne add se Lacinak, se Albertnek, mert azok összetörnék.
Még egyszer látni akarlak.
Az anyja odavitte ágyába a lovacskát, a báránykát és a nyulat.
Nézte, nézte őket, keze már erőtlen volt arra is, hogy megfogja. Azután még egyszer odaintett, s nagy titokzatosan egy fényes krajcárkát nyomott a markomba. Az orvostól kapta, amiért az orvosságot bevette.
- Nekem adod, Jánoskám?
- Az állatok kosztjára, - felelte elhaló hangon.
Itt van a szobában újra a karácsonyfa. Gyújtsátok meg rajta a gyertyákat: tudnak-e még ragyogni, világítani? Had jöjjenek be a gyerekek. Minden kész! Minden olyan rajta, mint tavaly. Ide kell állítani a fa alá a lovacskát, az aranysárga sörényűt, a nyulat és a báránykát, akiket nekem kell kosztolnom abból a kis rézkrajcárból.
Itt álltak tavaly, álljanak itt az idén is. Rázd meg magadat, báránykám, hadd hallom csengődnek szívettépő hangját: - Kiling-kalang! Kiling-kalang! Hol a mi gazdánk?

Forrás: Az Én Ujságom, XXI. évfolyam, 22. szám, 1910. május 22.

 

PÓSA BÁCSI TARSOLYÁBÓL

 

Köszöntők


Apa neve napjára

Az orgonabokor mellett
Tanultam én egy szép verset.
Sárga rigó kihallgatta,
Most már ő is danolgatja.

Hess, te rigó, sárga rigó!
Keresd inkább: lesz-e dió?
Járd be a nagy lombos kertet…
Én mondom el a verset!

koszontoAhány fűszál van a réten,
Ahány csillag van az égen:
Annyi áldás szálljon rája,
Mindennapi munkájára!

Anya neve napjára

Szálldogál a kis méh
Virágról virágra,
Dalos madár víg danával
Repes ágról ágra.

Madár csak daloljon,
Méh is döngicséljen,
Ma susogja fű, fa, levél:
Édes anya éljen!

Nagyapó születése napjára

Adjon Isten jó reggelt!
Örülök, hogy már felkelt.
Kukucskáljon ablakán be
A rózsa,
Arany kedvét el ne vigye
A gólya!

Nagyanyó születése napjára

Ezüsthajú nagyanyókám,
Van nekem egy kis mondókám:
Áldja meg az Isten!
Biz ez tovább nincsen!

Forrás: Az Én Ujságom, XIX. évfolyam, 21. szám, 1908. május 17.


Közmondások


 

* Amit örömest cselekszünk, nem esik nehezünkre.
* Sok a csillag, de föl nem ér egy nappal.
* A magyar, nyelve hegyén hordja a szívét.
* Becsüld meg az ősz szakált.
* Ki sok nyúl után fut, egyet sem ér el.
* Ki békével fekszik, maga békével kel.
* Jobb a jó hír a nagy gazdagságnál.
* Ne hímezd, ne hámozd, mondd ki igazán.

Forrás: Az Én Ujságom, XVII. évfolyam, 22. szám, 1906. május 27.
Írta: Pósa bácsi a kis olvasóinak

 

IMÁDSÁG

 

posalajosszobor

Pósa Lajos: Imádság

 

Én Istenem, elhoztad a tavaszt,
Szép napod már rügyet, bimbót fakaszt.
Tarka virág a réten szerteszét
Mosolyogva dugja ki a fejét.
Valamennyi feléd sóhajtozik,
Hozzád imádkozik.

Halld meg, Uram, a boldog patakot:
Hogy csörgeti az iramló habot!
Ujjong, örvend a völgy csobogója:
Hogy levetted a bilincset róla.
Gyöngyeink csörgő csobogása:
Az ő imádsága.

Nyisd ki, Atyám, kapuját egednek,
Pacsirták is neked zengedeznek.
Madárszóban, virág sóhajában,
Futó patak csöndes morajában
Halld meg az én hál’adó imám is,
Hogy gondod van rám is!

Forrás: Az Én Ujságom, XIX. évfolyam, 19. szám, 1909. május 3.

 

TERMÉSZET

 

kotloscsibeivelHogy nevelik
a szárnyasok
a fiókáikat?

 

A tyúkfélék nagyon gondos szülék. Mihelyt valami ragadozó emlős vagy szárnyas, szóval bárminő ellenség fölbukkan, vészhangot hallatnak, mire a zsenge csibék sietve menekülnek az oltalmat nyújtó anyai szárny alá.
Ha egy-egy tapasztalatlan apróság közelebb mer menni valami tócsához, patakhoz, vagy kőbe botlik és leesik: a kotló erre is talál figyelmeztető, korholó hangot. A csibe tüstént meghallja a figyelmeztető szózatot és sietve csatlakozik a többiekhez.
De nem csak tyúkfélénél tapasztalunk ilyen tulajdonságot, hanem a víziszárnyasoknál, a vadkacsánál, a vadlúdnál is. Mihelyt fönt a magasban fölbukkan a veszedelem valaminő ragadozó alakjában, az apróságok a figyelmeztető hápogásra, gágogásra tüstént elrejtőznek, vagy víz alá buknak. Ebben a házi kacsák csak olyan ügyesek, mint atyafiságuk: a vadkacsaféle.
A gólya, a fecske repülésből a fiainak leckeórát ad. Valósággal buzdítja, körül röpködi, sőt figyelmeztetésül meg-meg bökdösi őket, úgy hogy lassanként eltanulják azt is, hogy kell bogarakat röptében elkapni. A gólya minden fiaival röpülőpróbát végeztet, kígyót, békát vagy egeret szerez, s azt röpülés közben kiejti a csőréből, a fiak pedig versengve kapdosnak az eledel után. Amelyik már ügyesebb, az esés közben is elkapkodja a prédát. A gyakorlatlanabbak a földre szállnak, s onnan iparkodnak a zsákmányt a többi elől elharácsolni. A szárnyas –világban a szülő kétségtelenül sokat fáradozik azon, hogy fiaiban az ügyességet és a megélhetés mindenféle ösztönét kifejlessze.

Forrás: Az Én Ujságom, XX. évfolyam, 20. szám, 1909. május 16.

 

Szerkesztette: Homoly Erzsó

 

 

szozattv


szozat a tiszta hang nyiro pl Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf