Muskátli - 2016. március

muskatli

 

muskatli
Melléklet jó gyermekeknek

2016. március / II. évfolyam / 7. szám

 

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

 

HÓNAPVERS

 

Pósa Lajos: A szabadság napján

petofi sandor 1848

Márciusi szél fuvalma
Lengi végig a hazát:
Bontogatja a szabadságot
Összegöngyölt zászlaját.
Zúg Petőfi lánctördelő,
Börtönnyitó szent dala!
Szózatára mind kinyílik
Kastély, kunyhó ablaka.
Oh, ez a dal: Isten lelke!
A nemzeteknek honszerelme!
Igazsága, imádsága,
Magyarország szabadsága!

Forrás: Az Én Ujságom, XVI. évfolyam, 11. szám, 1905. március 12.

 

EMLÉKEZÉS

 

nagylajoskiraly

690 éve született
Nagy Lajos király
(1326. március 5.)


Thirring Gusztávné:
Emlékezzünk régiekről!

Olyan a történet Lajos királynak és az ő népének, mintha tündérrege volna, gyönyörű tündérrege. Nagy Lajos király büszkén vallotta magát magyarnak. Mondhatjuk, hogy minden ízében magyar volt, és csak ősanyái vére oltotta belé az Árpádok nemes életét. Udvarában magyarul beszéltek. Követei, akiket minden udvarban nagy tiszteletben részesítettek, tolmácsokkal utaztak, mert rendesen nem tudtak más nyelven, mint magyarul és latinul. Megkívánta olasz, német, lengyel rokonaitól, akik udvarában tartózkodtak, hogy magyarul tanuljanak. Nagy híve volt akkor a magyar fegyvernek. Sokan fordultak Lajoshoz segítségért. Egyszer a pápa kérte Lajos királyt, hogy küldjön neki katonát, mert – írja – hogy a magyarnak a neve is félelemmel tölti el az ellenséget! - Amit ötezer fegyveressel elvégezni nem tudtak, azt megtette a te négyszáz nyilas vitézed! - így írta az osztrák herceg, az Anjou-ház rokona, mikor Lajos király vitézei kisegítették egyik bajából. Alig volt akkor ország, ahol magyar vitéz meg ne fordult volna. Nem volt lovagtorna, hol a magyar vitézség nem aratott volna babért. Maga a király kitűnő volt békében, harcban egyaránt. Példás lovagiassága egész Európában híres volt. Azért a fiatal hercegeket Budára küldték, hogy ott lovagokká fogadják, neveljék őket. Büszke volt az, akit Lajos király maga avatott lovaggá. Lajos háborúiban személyesen és olyan hévvel vett részt, hogy több ízben súlyosan megsebesült. Egyszer olasz hadjáratában ő vezette a csapatot egy vár ostromára. A vár őrsége köveket zúdított le sűrűn az ostromlókra. Egyik kő Lajos királyt találta, úgy, hogy az árokba zuhant. A vár parancsnok a királyt kímélni akarta és azt üzente: igen csodálja, hogy ilyen veszedelmes támadásnál elől harcol, méltóztassék őfelségének a veszedelem elől távolabb vonulni. Lajos megköszönte a szives jó akaratot és azt üzente vissza: méltó dolog, hogy ő mutasson jó példát vitézeinek. Ugyancsak olaszországi hadjárata alkalmával egy nyíl fúródott a lábába s egészen beledagadt a sebbe. Három híve csak nehezen tudta kirántani a nyílnak bennrekedt szakállát. A király nagyon rosszul volt ezalatt. Alig múlt el a láza, ismét ujjongó csapata élére állott. Ha kiküldött vezérei nem tudtak boldogulni: kérték a királyt, menjen közéjük, mert ha ott van a király, akkor biztos a győzelem. Nincs erősebb kapocs a király és vitézei közt, mint a szeretet. Az a király, akit szeret a serege népe, az győzelemre viszi katonáit, hatalomra népét, virágzásra országát. Lajos királynak nem volt fia, csak két szép liliomszál leánya: Mária és Hedvig. Olasz, francia, német és lengyel hercegek jöttek Lajos király udvarába háztűznézőbe. A gazdag német császár, IV. Károly Nyitrában kereste fel a királyt, hogy Nagy Lajos szeretetét megnyerje Zsigmond fia számára. És mikor Lajos azt kivánta, hogy Zsigmond az ő házában nevelkedjék, hogy magyar embert nevelhessen a német hercegből, Károly ráállt erre is, elvált szeretett fiától és odaadta Budára. Buda, Visegrád, Székesfehérvár fényes királyi székhelyek voltak és messze szárnyalt a hír a dicső, a hatalmas és bölcs magyar királyról. Mikor a lengyel királyi szék megüresedett, a rokon magyar királyt hívták meg a trónra. A ruthének, oláhok, szerbek és bosnyákok Lajos királynak hódoltak. Sőt még a büszke Velence is meghajtotta zászlóit a nagy király előtt. Szicília váraiban magyar urak voltak a várnagyok. Magyar urak igazgatták nagy Lengyelország sorát is. A király magyar népének hű atyja volt. A szegény jobbágy panaszvak a királyhoz fordult. A király igazságot tett gazdag és szegény között. Ipar és kereskedelem virágzó volt, az ország hatalmas és nagy kiterjedésű. Szép idők voltak ezek. Emlékezzünk régiekről!

Forrás: Az Én Ujságom, XVII. évfolyam, 10. szám, 1906. március 4.

 

IRODALOM

 

Lőrincz Sarolta Aranka:
Régi és igaz történetek mai iskolás gyerekeknek

nagyapa meselElőszó
 
  A Régi és igaz történetek mai iskolás gyerekeknek írásaimmal a múlt századi felvidéki parasztság világát, szokásait és ezzel együtt az adott kor történelmét szeretném az olvasóhoz közelebb vinni. Mindezt egy 12 éves fiún, Ferkón keresztül, aki a Felvidék azon részén született, ahol az Ipoly kanyarog, egy kis palóc faluban, amely ma Szlovákia része. Ferkó a főhős, paraszt nagyapja egyszerű életpéldájával tanulja meg értékelni azt, hogy magyarnak született, bár egy más nyelvű ország állampolgára. Ennek az életpéldának a hatására már gyermekkorában megtanulja, hogy becsülni, értékelni kell, amit az ember két keze munkájával teremt, de becsülni, értékelni kell azt is, hogy magyarnak született. Bensőséges kapcsolat van a két generáció, nagyapa és az unoka között. A bensőséges kapcsolat során Ferkó nagyapjától tanulja meg mi a haza, a szabadság fogalma és sok más életeligazító igazságot ismer meg, amely a mindennapok nehézségeiben kapaszkodót jelent a számára. Olyan korról szól a Régi és igaz történetek, amikor Trianon után váratlanul, minden előzmény nélkül, tiszta magyar falvak lakossága egy más nyelvet beszélő ország állampolgárai lettek és a nyelvi elszigeteltség kiszolgáltatottá tette őket. A szellem igaz munkásait, mivel magyarnak vallották magukat, kiebrudalták az első Csehszlovák Köztársaságból, ezért ritka volt az olyan tanító, mint a Régi és igaz történetek Montskó kántortanítója.
 Vajon miért is gyűjtöttem egybe ezeket az emlék történeteket és miért vetettem papírra, kérdezhetné joggal az olvasó. Kit érdekel, hogy mi volt 80- 100 évvel ezelőtt, hogy élt akkor a paraszt ember, milyen volt a falu világa, társadalmi berendezkedése? A körülöttünk lévő világ olyan felgyorsult iramban változik, hogy fel sem fogjuk mi is történik körülöttünk. Korunk technikai vívmányai, de főleg a számítógép elterjedése, maga a virtuális világ tökéletesen kielégíti a mai kor emberét, a mai kor gyermekét. De én is felteszem a kérdést: Mit nyújt nekünk a virtuális világ? Tudja e pótolni azt az egyszerű szépséget, paraszti bölcsességet, emberi erkölcsi tartást, emberi szeretetközösséget, amelyet a 80-100 évvel ezelőtti világ tudott adni, az akkor élt felnőtteknek, gyermekeknek egyaránt? Ha figyeljük a mostani kor történéseit, látjuk, hogy a virtuális világ bezárja, kiüresíti az embert, szétzilálja a közösségeket és a felnövő új generációk közönyössé válnak minden iránt, ami emberi érték. Először áldozatul estek a faluközösségek, a kultúra és ezt lassan követheti, követi a családi közösségek széthullása. Recseg, ropog körülöttünk minden, ami értékes, ami példamutató. Félő, hogyha végérvényesen összedől, maga alá temethet mindent, ami a régi világ értéke volt. Mindezek ellenére mégis reménykedhetünk, talán a romok alatt marad valami abból a sok értékből, amit az előttünk járó generációk oly szorgosan gyűjtögettek és adtak tovább a következő nemzedékeknek. Jó lenne, ha megőriznénk és tovább adnánk azt a sok - sok szellemi értéket, amit kaptunk elődeinktől, hogy a mostani értékvesztett világban megtartó erő legyen mindannyiunk számára, ha úgy érezzük, hogy kihúzták a lábunk alól a talajt és minden összedőlni látszik körülöttünk.

 

Lőrincz Sarolta Aranka:
Régi és igaz történetek mai iskolás gyerekeknek

 

Ferkó és az 1848-as szabadságharc


kisiskolasok

1937 márciusának elején hideg, böjti szelek fújtak. Az emberek fázósan húzták összébb magukon a meleg báránybőr bekecset és egyre türelmetlenebbül várták a jó időt.
   Haj, valaki gonoszat cselekedett, hugy ennyire csíp, süvít ez a böjtyi szél! – mondogatták, ha találkoztak valahol az úton, vagy a szérűkön, amint szalmáért, vagy szénáért mentek az állatoknak.
   A nagy gazdáknak tavasz felé még álltak a szérűkön kazlak, de a szegényebbeknek már csak itt-ott árválkodott egy-egy széna, vagy szalma boglya, amit bizony be kellett osztani a jószágnak. Ferkó gyakran járt ki a szérűre apjával, vagy nagyapjával, hogy saroglyán szénát vagy szalmát hozzanak az állatoknak. A szérűk a falu szélén voltak és amerre elvitt az útjuk három helyen is kőkereszt volt állítva. Amint elhaladtak a keresztek előtt, nagyapja mindannyiszor tisztelettel megemelintette báránybőr sipkáját, miközben ránézett unokájára, vajon követi e példáját. Ferkó sohasem mulasztotta volna el, hogy nagyapja példájára ő is lekapja meleg fejfedőjét, még ha bele is csípett fülébe a hideg szél.
   Március idusa felé, egyik szél fújta délutánon amint hazafelé igyekeztek a régi temető felé vették az irányt, ahol egy kis kápolna állt. Az út szélén leállították a szénával megrakott saroglyát és áhítattal léptek be az öreg sírkert elhagyatott hantjai közé. A régi sírok kopjafáiba itt, ott már beleharapott a rohanó idő, csak a vasból készült keresztek állták rendületlenül az idő marását.
   Az öreg palóc a kis kápolna északi oldalához igyekezett, Ferkó mindenütt nagyapja nyomában. Talpuk alatt zizegtek a tavalyi, lekaszálatlan száraz fűszálak, mintha köszöntötték volna őket. Odaérve Ferkó három oldalra dőlt kopjafát látott maga előtt, melyeken régi és számára ismeretlen faragások voltak. Az öreg palóc göcsörtös ujjaival végigsimította az alig kivehető szép, régi mintákat és az évszámot 1849.
Kik vannak ide temetve, apika?- kérdezte Ferkó és ő is ugyanúgy, mint nagyapja ujjaival végigtapogatta a kopjafák régi mintázatát.
   Hogy kik? – merengett egy ideig az öreg, majd felnézett a márciusi égre, ahol magasan vadlibák húztak észak felé, jelezve, hogy bizony nincs már messze a tavasz.
   No, kik? – próbálkozott tovább Ferkó, mert látta, hogy nagyapja szelleme mintha valahová készülődne és megfeledkezett volna az ő kérdéséről.
   Az öreg lassan magához tért merengéséből, ránézett a gyerekre, aki tágra nyílt szemekkel várta a magyarázatot.
   Tudod gyerekem mi a szabadság, ha nem tudod, akkor én elmondom! A szabadság olyan madár, amék meghal, ha kalickába zárják. A mi magyar nemzetünk is egy madár, turulmadár, oszten ha a gonoszság bezárja a kalitba, hugy el ne repőhessen, akkor bizony haldoklik. De a mi madarunk állandóan azon mesterkegyik, hugy szabad lehessen. Amit most mondok néked, jó régen meséte nekem apikám, amikor még olyan furma leginyke vótam, mint té. A német sógorok uralkodtak rajtunk, bezártak a kalitba, mer a nemesség csak magával törődött, velünk egyszerű parasztokval nem. Hej Ferkó fiam, akkor vót ám a nagy harc a szabadságér! A mi falunkbó is mentek fiatalok harcónyi a magyar zászló alá. Innen messzire, de Léva városáho közel, Nagysallón1849 tavaszán vót egy borzasztó nagy harc a német sógorokva. Itt, ebben a harcban a mi falunkbó három szép deli legény vesztette életyit. A szüleik jó módba vótak, így elmentek, hugy tudakozzonak, mi van a fiaikval. Ott feküdt a három szép deli leginy a csatatér közepin vérbe fagyva. Mán ippen el akarták szállítanyi a szerteszét heverő halott tetemeket, hugy közös sírba tegyik, amikor a szülék sírva borótak a három halott vitézre. Szekeren hazahozták mind a hármat, oszten ide lettek eltemetve a kis kápolna mellé. Mán nem tudjuk, mi vót a nevök, csak az évszám lett ráfaragva mer akkor a halottaknak kopjafát faragtak a falusi fafaragó mesterek. Ládd é, holyan szép mintákot faragtak rá, hármas virágot, napot, holdat, meg csillagot! Csillagok vótak ők a szabadság csillagai, akiknek korán lenyugodott a nap. Ha erre jársz, emelintsd meg a fejfedődöt, oszten mondj értök egy fohászt, megérdemlik. Hájszen a magyar szabadságér adták fiatal életyököt!
   Ferkó ámulattal vegyes, csodálattal hallgatta nagyapja történetét. Maga elé képzelte a három szép fiatal palóclegényt, amint lóháton kivont karddal vágtatnak a csatában, hogy kiszabadítsák börtön kalitkájából a szabadság madarát.
   Apika az iskolában úgy tanótuk, hugy a szabadság elveszett, leverték a forradalmat!
Hát bejon leverték, mer mindég vótak árolók, mint most is 1920- ban Trianonban, de lesznek majd a jövőben is, édes egy onokám! Mer az emberek között mindég akannak olyanok, akik a főgyi jólétér elárojják a nemzetet. Még jó, hugy olyan becsöletes magyar tanítótok van, aki errő is beszé nektek, mer hát ebben a Csehszlovák Köztársaságban megént csak rab a magyar! Oszten ki tudja megyig köll ebben a rabigában senyvednyi, ennek csak az egy igaz Isten a tudója! – sóhajtotta, miközben kopottas süvegét a fejére igazította.
   Az öreg palóc még egyszer a kopjafákra tekintett, mintha a szeme sugarával a szívébe akarta volna zárni mind a hármat, végül báránybőr bekecse alól egy hosszú sóhaj tört elő és kimondta a végszót:
   Nem tudom, megyig maradnak meg ezek a kopjafák, megyig fognak emlékeznyi az itt nyugvó hősökre az utódok, de hát Isten keziben van minden, mink csak átmenő, vándorok vagyunk ezen a fődön édes egy onokám!
   Ferkó szomorú lett nagyapja utolsó szavaira. Ő gyermeki ésszel úgy képzelte, hogy sohasem fog meghalni, örökké fog élni itt a földön. Arra meg végképp nem akart gondolni, hogy egyszer a nagyapja is meg fog halni. Ki fog neki mesélni a régmúlt világról, ki fogja őt annyi szépre és jóra megtanítani? Ezek a gondolatok szomorították és csizmába bújtatott lábait igyekezett hozzáigazítani nagyapja hosszú lépteihez, amint a szénás saroglyával hazafelé igyekeztek.
A következő nap reggelén Ferkó és osztálytársai alig ültek be az iskolapadokba, a terembe máris belépett Montskó tanító úr. Gyorsan felálltak és tisztelettel köszöntötték. A szokásos reggeli imádság után a tanító úr egy kis izgalommal a hangjában beszélni kezdett.
Gyerekek milyen ünnep van ma március 15-én? – tette fel az első kérdést.
Tudták a gyerekek, hogyne tudták volna, majd kiestek a padokból annyira jelentkeztek. Otthon a téli estéken, amikor a házban összegyűlt a család apraja, nagyja, mindig valamilyen régi történetről folyt a szó. Az asszonyok fonták, sodorták a kender szálát az orsóra, amely úgy pörgött az ujjaik között, mint a motolla. A férfiak szakajtó, vesszőkosár készítésével voltak elfoglalva, de ez a munka nem akadályozta őket abban, hogy egymás után mondják a szebbnél szebb régi meséket, igaz történeteket.
    Most, ezen a napon, itt az iskolában maga a tanító úr kezdett egy régi történetbe, amely az 1848.-as magyar szabadságharcról szólt. A gyerekek áhítattal hallgatták, ugyanúgy, mint Ferkó hallgatta nagyapját pár nappal ezelőtt a kopjafás síroknál a régi temetőben. A tanító úr befejezte mondandóját, intésére felálltak és énekelni kezdték a nemzet himnuszát:
Isten áldd meg a magyart jó kedvel, bőséggel, nyújtsd feléje védő kart, ha küzd ellenséggel!
Ferkónak azonnal az eszébe villant a három palóc legény, akik a szabadságért harcoltak ott Nagysallónál. Szinte maga előtt látta őket, amint kardjukat kirántva vágtatnak lovaikon, arcuk lángol a harc hevétől és bátran küzdenek az ellenséggel. Tudták, az ő oldalukon van az igazság, mert a nemzet szabadságáért küzdenek, és ezért ha kell, akár életüket is áldozzák. Ferkót nagy izgalom járta át és szíve hevesen dobogni kezdett. Hej, ha egyszer ő is harcolhatna a hazáért, akkor nem félne a haláltól, a végsőkig kitartana, csak a szabadság madara kiszabadulhasson rabságából.
   Zengett az osztály, hatvan gyerektorokból hangzott a himnusz, de a versszakok elejét mindig a tanító úr kezdte: Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának, nyújtsd feléje védő kart tengerén kínjának. Amikor a refrénre került a sor: Balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt, megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt! – olyan erővel énekelték, hogy még az osztály ablakai is beleremegtek.
   Elhangzott a nemzeti ima, elcsendesedett az osztály és áhítatos csend burkolta be a gyerekeket a tanító úrral együtt. Az áhítat leülepedett a szívek mélyére, hogy ott szállást vegyen. Ezt a szépséges áhítatot megszentségtelenítve, mint derült égből a villámcsapás úgy vágódott ki az osztály ajtaja és két egyenruhás cseh határőr csörtetett be az osztályba. Köszönés nélkül álltak a tanító úr elé és marcona képpel kérdőre vonták, milyen ének zengett az előbb, mit énekeltek a gyerekek, hallották, hogy a magyarokról szólt és még az országútra is kihallatszott. Válaszoljon azonnal, mert ebből nagy baj lehet! A tanító úr nyugodtan válaszolt a határőröknek.
   Ma van Masaryk elnök úr születésnapja, éppen áldást kértünk a fejére egy szent énekkel csak, magyarul! – mondta huncutkás mosollyal a szája szögletében.
Mivel a két cseh határőr nem ismerte a magyar himnuszt és egy szót sem értett magyarul, el kellett hinniük, amit a tanító úr mondott. Aznap március 15.-én valóban G. Tomáš Masaryknak a Csehszlovák Köztársaság elnökének volt a születésnapja.
A két bumfordi finánc valahogy megnyugodott és nagy csörtetve köszönés nélkül elmentek.
   Montskó tanító urat azonban nem olyan fából faragták, hogy egy- két cseh határőr számonkérése megijessze. Még aznap ebéd után berendelt minden iskolás gyereket és szépen sorban elindultak a templom felé. A templomot körülvevő régi falkerítés bejárati kapuja előtt megálltak és a tanító úr újból egy rövid beszédet mondott.
   Gyerekek, ezt a kaput az ezer év emlékére az a Rados Imre bácsi faragta, akinek tökmag sajtolója van. Igaz, a kapu fafaragását most nem láthatjátok, mert a gonoszság vaspléhvel letakarta, nehogy meglássuk rajta a magyar szent koronás címert és akkor eszünkbe juthat, hogy magyarok vagyunk. Ám jönnek majd idők, amikor ez a gonoszság megtörik és a kapu egész szépségében elétek fog tárulni. Bárhová is vetne a sors titeket, mert a jövőt senki sem tudja, csak az egy igaz Isten, sohase feledjétek, a kapura ez van kifaragva:
Árpád apánk vérrel szerzé e drága hont,
Küzdj érte hűséggel vitéz vármegye Hont.
   Ferkó egész lényét átjárták a tanító úr szavai. A délelőtt átélt megaláztatás ellenére, amit a két cseh határőr okozott az iskolában, erős magyarságtudat kezdett mocorogni benne. Szeretettel gondolt nagyapjára, aki ezt a tudatot már egész kiskorától belécsepegtette és nagy hálát érzett tanítója iránt, aki az elültetett magyarság magvakat kicsíráztatta. Igaz, még csak 12 éves volt, de nagy elhatározás kezdett érlelődni benne. Az elhatározása pedig az volt, hogy magyarságát soha nem fogja megtagadni, hozzon az élet bármilyen megpróbáltatást.   

A mesék itt, a Muskátliban jelentek meg először.

 

VALÓSMESE

 

Barta Irén: Könny és mosoly (Apró mesék)

banatoromA  búbánat és az öröm egy napon arról beszélgettek, hogy melyikük erősebb.
- Nincs az a büszke, hatalmas ember, akit porig ne tudnék alázni – mondta a bánat és komoran nézett maga elébe nagy, sötét szemével.
Nincs olyan kevély szív, amelyet össze ne tudnék törni; magasan szárnyaló lélek, amelyet a porig ne tudnék sújtani. Kezem érintése nyomán ősz szál csúszik a fekete hajába, redő támad az ifjú arcon. És az én testvérem a könny, amely kicsordul az ember szeméből. A könny, ez a fényes, meleg vízcsepp, amely ott függ a bölcsőben fekvő gyermek selymes pilláján és ott tündöklik az agg ember megtört szemében. Én ott vagyok királyi palotában és a zsellérember kunyhójában. Én elűzöm az álmot a selymes ágyban fekvő mellől éppen úgy, mint a rongyokon nyugvó koldus szeméről. Én vagyok a nagy, a hatalmas, akit mindenki ismer és mindenki retteg.
A bánat elhallgatott. Mély, tompa hangja még a levegőben rezgett, mikor, mint valami édes, szelíd, tündéri muzsika, megcsendült az öröm hangja:
- Nem vagyok én hatalmas, erős, diadalmas, mint te. Nem csapok le az ember szívére, mint a saskeselyű remegő prédája. Lassan, csöndesen jövök. De mindenütt tárt karokkal fogadnak. Nincs olyan beteg szív, amelyet meg ne tudnék gyógyítani; nincs olyan megtört, lesújtott lélek, amelyet fel ne tudnék emelni. Kezem érintése nyomán rózsa fakad a halvány arcon és új élet lángja gyúl a szemekben. S az én testvérem a mosoly, amely elűzi az ember arcáról a bánat sötét árnyékát, mint ahogy a nap elűzi a felleget az égről. Ott játszik a bölcsőben szunnyadó gyermek arcán és besugározza az öreg ember redős arcát. Én szívesen látott vendég vagyok a királyi palotába épp úgy, mint a zsellér házacskájában. Én varázsolok gyönyörű álmot a szendergő szemére. Én vagyok az, akit mindenki vár, mindenki áld és mindenki szeret.

Forrás: Az Én Ujságom, XVI. évfolyam, 13. szám, 1905. március 26.

 

PÓSA BÁCSI TARSOLYÁBÓL

 

Szagos rózsavíz

Kit láttam én előbb
Itt a fák alatt?
Egy szép, fürgelábú
Arany madarat.

Úgy tiliózott, mit
A sárga rigó...
Azt hiszem: Böske volt
Vagy az Anikó.

Jár ide, jár oda,
Ide-oda jár...
Nem tudom: hova bújt
Az arany madár?

De ha megtalálom:
Lesz is majd öröm!
Szagos rózsavízzel
Meg is öntözöm.

Írta: Ambrus diák
Forrás: Az Én Ujságom, XX. évfolyam, 15. szám, 1909. április 11.

 

Mégis csak jobb otthon!

Tavaszi napfényben
Erdő-mező zsendül...
Jönnek a fecskék a
Tengeren keresztül.

Megpihennek hajón,
Világító tornyon;
Vágyódva ficsergik:
Mégis csak jobb otthon!

Írta: Pósa Lajos
Forrás: Az Én Ujságom, XXI. évfolyam, 14. szám, 1910. március 27.

 

Arany kalászok

♣  Henyélő gazdának álmos a bérese.
♣  A hízelgő nem jár egyenes úton.
♣  Nincs olyan nap, hogy valami jót ne cselekedhessünk.
♣  Nem egy nap épült Buda vára
♣  Aki igazán jár, nem botlik.

 Forrás: Az Én Ujságom, XVI. évfolyam, 10. szám, 1905. március 05.

 

IMÁDSÁG

 

posalajosszobor

Pósa Lajos: Dicséret

 

Hozzád imádkozom, Atyám, reggel korán,
Hozzád imádkozom a napnak alkonyán.
Kit is magasztalnék? Neved nélkül dalom
Csak zengő érc, Uram, és pengő cimbalom.

Erőt, egészséget, kenyért ki ad nekünk?
Te adsz kegyelmesen, hatalmas Istenünk!
Te tőled származik testünk, lelkünk java -
Ki mást illetne hát dicséretünk szava?



Csillagtalan, vak éj fátyla ha befödött:
Virrasztó pásztorunk te vagy ágyunk fölött
Te vagy az éj után derengő hajnalunk,
Kopár sivatagon üdítő harmatunk.



Te vagy a mi sajkánk zajgó hullámokon,
Te vagy a mentő kéz magasló szirtfokon,
Te vagy a mi zászlónk, ha síkra száll hadunk,
Suhintó pallosunk, dicső diadalunk.

Te vagy,

Uram, te vagy hitünk fényoszlopa,
Ezer csalódás közt reményünk horgonya  
Te vagy az Irgalom, te vagy a Szeretet,
Arany hidunk, amely az égbe fölvezet.



Hozzád imádkozom, Atyám, reggel korán,
Hozzád imádkozom a napnak alkonyán.
Kit is magasztalnék? Neved nélkül dalom
Csak zengő érc, Uram, és pengő cimbalom.

Forrás: Az Én Ujságom, II. évfolyam, 13. szám, 1891. március 22.

 

TERMÉSZET

 

pacsirtaPósa Lajos:
Pacsirtaszó

 

Dalol már az Isten
Égi madara:
Keltegeti a virágot
Ébresztő dala.

A szántóvetőnek
Olyan biztató:
Édes remény, öröm, áldás
A pacsirtaszó.

Csak dalolj, pacsirta,
Zengd be a mezőt!
Vigasztald meg sok bajában
A szántóvetőt!

Forrás: Az Én Ujságom, XVI. évfolyam, 12. szám, 1905. március 19.

 

Szerkesztette: Homoly Erzsó

 

 

szozattv


szozat a tiszta hang Edelsheim Gyimesi Laci könyvbem SajóPlakát 1 bevonulás szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf