Börcsök Erzsébet: Gábor búcsúja

Ott, ahol a Tisza vize már sárga iszaposan locsog s a fehérarcú kis házakban sokféle nóta hallik, ott, ahol a meleg nyárban sárga és bordó georginák nyúlnak a kis kertekben s az augusztusi határban minden dűlőszélen kókadtfejű tányéricák bólogatnak, odavalók a mi fiaink.

    Úgy kezdték, mint a többi gyerek. Kergették ők is a cserebogarat a meleg, párás esti legelőkön, lövöldöztek ők is bodzafapuskával s kölyökkoruktól fogva úgy úsztak a Tiszában, mint a csík. Végighancúrozták otthon az elemi osztályokat, szamárfülessé nyűtték a kis és nagy olvasókönyveket s évről-évre nehezebb feladatok kerültek a krajcáros irkákba. Sáfrán tisztelendő, a gyerekek s a falu ráncos homlokú öreg barátja néha bekukkantott ezekbe az irkákba és kedvvel ült be az iskolapadba egyik-másik nebuló mellé. Könyve, irkája mellé könyökölt, zsörtölődött vagy tréfálkozott s míg a gyertek kacagott vagy izgult, hogy a tréfásnak tűnő kérdésekre megfeleljen, éberül figyelt.

    -Semmi sem lesz belőled, édes fiam – rökönyített mindegyikre.

    De kopott, szürke reverendája nemsokára fel-felvillant házuknál vagy az utcán jártában behajolt a kerítésen, és magához intette az udvaron álldogáló szülőket.

    -Aztán nehogy itthon tartsák, a gyereket taníttatni kell!

    Így válogatódtak ki a városi iskolára. Néha szűk diáktermése volt a kis tiszamenti falunak, máskor bővebb. A mi diákjaink mire felsőbb osztályokba kerültek, ötre-hatra apadtak. S járták, mint a többiek, akik nekivágnak a vígasságokkal, szomorúságokkal tarka diákéletnek, mely mindig akkor a legkedvesebb, amikor már emlék.

    A falu előtt eleinte »Urbánék fia, Zomboriéké, Molnáréké…« voltak, de valahogy az évekkel átformálódtak a gyerekek, már egyforma kedvteléssel néztek utánuk és lassan »a mi fiaink« lettek. Már találgatták, tervezgették: ebből ez lesz, másikból az, a Gábor gyerek sokat ér s a kis Zombori Pistából talán még ügyvéd lesz.

    Érdekes képet mutatott a vasúttól a faluig vezető út évről-évre, ahogy örömet, fényt, hangosságot hozva jöttek haza karácsonyra, húsvétra, pünkösdre. Futóversenyeket a havas csapáson, birkózásukat, rosszalkodást. Később nóta lett a szívük kinyilatkoztatója. A magasranyúlt rozson vagy a tavaszszagú herésen átcsapva dalolva üdvözölték a falut s a vakációra érkezők elé már nemcsak egy-egy repeső szívű asszony szaladt ki a ház elé, hanem kinyílt sok lányos ablak is.

    Rendeztek ők is birkózóversenyeket a gyepen, úsztak víz alatt s a Tisza hídjáról bravúros fejesekkel rémítették az otthoniakat. Lórumoztak, mint mások a nagy eperfa alatt, fújták a füstöt titokban és nyíltan s álldogáltak a templom előtt vasárnapi szagosmiséken a lányokra várakozva. Az öreg tisztelendő mise előtt többször berendelte őket a parókiára vagy esti sétáján, ha valamelyik ház előtt a padon fellelte őket, közéjük telepedett.

    -Halljuk, mit tudtok?

    Folyt a versengés vidáman, diákosan. Az öreg bólogatott, mosolygott.

    -Jól van. Látom már. Valódi nyeletlen bicskák vagytok penge nélkül.

    Máskor selymán lecsapott.

    -Láttátok-e már lyukas kalapot karima nélkül?

    -Nem! Nem!

    -Nahát, ez a felelet az volt!

    Aki hullásra valóvolt, elhullott az alsóbb osztályiban. Azután nem volt szabad megtorpanni. A mi diákjainkra nehéz idők jöttek, elejétől végig fenyegetett ez a lehetőség. Nem a tehetségben volt a hiba, sem a kedvben, hanem a megfordult, ingadozó világban, mely ezer bizonytalansággal rémített. Először otthon maradt az egyik diák, a másik évben a másik. A középiskolát már csak hárman végezték, kettő előbb, a harmadik utána következő évben.

    A kis csoport bizakodott, reménykedett. Egy évet pihentek, vártak jobb esztendőre s ekkor kettő újra elmaradt. A falu öreg pásztora homlokán mind erősebben szaladtak össze a ráncok. Ha megállt a szülőkkel beszélgetni, megrekedtek biztatásai. Csak sepergette kopott, szürke reverendáját, melyen mintha örökké port érezne. Szinte látta, mint rakodik észrevétlen az útmenti gyepre, házakra, emberekre, hogy lassan mindent belepjen és annyi szép, jó törekvést eltemessen. Majdnem könyörögve ragadott meg egy-egy szülői tenyeret.

    -Nem szabad mindnyájunknak lemaradni!

    Fejüket rázták.

    -Nem lehet, tisztelendő úr, nem bírjuk… Nehezen is tanulnak a fiúk, mikor nem magyarul megy az iskola. Minek kőtsünk hát, tisztelendő uram?

    -Igaz, igaz. Minek?

    -…hogy szaporodjanak a félbemaradt emberek? Itt vannak a többi tanult fiúk állás nélkül, jövő nélkül. Mi lesz ezekkel?

    Az utolsóért küzdött már, akiben legjobban bízott. Gábor maradt meg reménységnek. Egyedül ő került főiskolára, de már ő is ingadozott és ingadoztak a szülők. Kibírják-e? Elmúlott valahogy az első félév, sok tépelődés előzte meg a másodikat. Rákövetkező nyárra lemondtak.

    -Hiába. Nem lehet… Szegények vagyunk, nem érdemes…

    Gábor pártján egyedül az öreg tisztelendő maradt. Mintha lelkéből lelkedzett fia lett volna. Harcolt érte.

    -Nem engedem. Ezt a fiút nem szabad derékbetörten hagyni.

    Ajánlóleveleket írt, lelkesített, rábeszélt.

    -Nem hagylak, fiú! Vétek volna. Lehet, nem így gondoltad, de mi lennél itthon? Nem engedem, hogy elkallódj. Felvétetlek a szemináriumba papnövendéknek.

    Elent a kérvény. Ha felveszik, szerencsés, ha nem, marad mint a többi. Várni, várni sután, miközben a drága idő mindennap múlik, foszladozik.

    Folyt a tétlen nyár, mint az előző nyarak és folyt a bohó legényélet, melynek vígságát akkor sem lehet elvenni a fiataloktól, ha minden oldalról kilátástalanságok keserítik. Nagyokat lubickoltak a Tiszában s a csónak fenekén elnyúlva bronzpirosra süttették a bőrüket. Estefelé, mikro lanyhult a meleg s a szekerek, csürhe, csorda pora lerakódott a gyepre, útmenti gyalogbodzákra, nekik akkor virradt. Jöttek a séták, bandázások, vagy udvarlások egy lányosház előtt. Jöttek a készülődések a mulatságokra, iddogálások, kártyacsaták vagy végnélküli csavargások a Tisza-parton.

    Folydogált rendes kerékvágásban a nyár. Gábor kérvényéről mind kevesebb szó esett. Nyilvánvalónak látszott, nem vették fel. Járt a fiúkkal, ugyanolyan hévvel rendezte a mulatságokat, ugyanolyan hévvel udvarolt s hajnal felé ugyanolyan elbúsult, ábrándos legényszívvel bandukolt haza.

    Ezen a délutánon is, mint mindennap, pajtásaihoz készülődött a rendes összetalálkozásra. Készülődése közben jött a templomszolga a hírrel. Válasz érkezett. Elszorultan sietett a plébániára. Ott nyitott levéllel várták.

    Este lett, mire kijött a parókiáról. Az angyali üdvözletet már elharangozták. Az utcákon meggyérültek a járókelők. Gondolkozott, merre menjen. Arca piros volt és meleg az elmúlt izgalmak után. Szemeiben fájó, egyben boldog fényességek villódtak. A jó öreg »Safi« – ahogy maguk közt becézték – csaknem sírt, mikor a levelet átadta.

    -Fiam, mindig papnak szántalak. Hiszem, hogy jó pap leszel. Majd… majd visszajössz egyszer a mi népünkhöz és átveszed az én helyemet.

    Hová menjen az örömével, szívét árasztó érzéseivel először, melyek felemelik, egyben észrevétlen, új szomorúságot fektetnek rá? Haza talán, hogy megörvendeztesse szüleit vagy a cimborákhoz előbb? Tévetegen, részegen indult el. Az utcán végignyitott ablakokkal lélegzettek a házak. A Tiszáról hűs áram szökött a falura. Hosszúkat lélegzett az esti levegőből s mámorosan fürösztötte arcát a felszabadult, megtisztult esti áramlatban.

    Lassan lépkedett a fellocsolt járdán. Számolta, símogatta a házakat. Itt keresztanyja lakik, itt Péter bácsi. Be kellene szólni. Hogy összecsapná a kezét Maris néni. Jézusom, igazán pap leszel? Borboláéknál világos ruhákat látott villanni a kertben. Lánykacagás csapódott ki. Talán Zombori Pista nevetteti őket. Meglassult és figyelte, Annuska köztük van-e? De csak a kis feketehajú Borbola-lány betyárkodott a nénjével. A Maca! Hogy tudja ez rakni a táncot, mint akinek tűz ég a bokáján. Mélázón mosolygott. Sajnálni fogja-e, ha elveszti legkedvesebb csárdás táncosát?

    Mind lassabban lépkedett és mindjobban elnehezült a feje, ahogy egy ismerős házhoz közeledett. Az ablakok itt is szellőztetésre tártak. A hosszú pad hívogatólag fehérlett a ház előtt. Sok szép este zajlott itt le. Beszélgetések, nóták, játékok. Ide gyűltek a fiúk s Annuska barátnői. Ugyan hol lehetnek a fiúk? Biztosan várják a Pávában. Billiárdoznak. Vagy kigyalogoltak a vasútra a nyolcórás vonathoz. Lézengenek a peronon cigarettázva szokás szerint, tétlen örök várakozással. Szerencsés. Az ő várakozása a mai nappal megszűnt. Ő már innen elmegy. Elmúlnak a nekibúsult ábrándok, a tétlen csavargások. Felfakadozott a lélegzete kitártan. Nem hiába tanult. Sikerült. Ember lesz.

    Miért fogja el hát szomorúság, mikor az ismerős házhoz ér? Az ablakhoz támaszkodott, melynek annyiszor dőlt a párkányához, míg belülről egy mosolygós, szőke lány könyökölt. Halkan kopogott, majd várt egy kicsit s hogy nem mozdult a szoba, megerősítette elrekedt hangját és beszólt a nyitott ablakon:

    -Annuska!

    A kertből jött fel a hívására. Apró, koppanó léptekkel szökött át a szobán és kihajolt hozzá.

    -Mi újság, Gábor?

    A fiú továbbfogta a kezét a kézfogásnál. Sápadtan nézett fel hozzá, hogy mégegyszer megkérdezze?

    -Mi újság, Gábor?

    Furcsa szorongás fogta el. Szemei még mindig arcát keresték.

    -Annuska, én elmegyek…

    A lány keze megrebbent a kezében.

    -A parókiáról jössz?

    -Igen.

    -Akkor felvettek.

    Bólintott.

    Az est elfátyolozta előle Annuska arcát, de a sötétben is érezte, mint görbül lefelé a szája és a pillái ájult szomorúságba árnyékolták orcáit.

    -Annuska… – akadozta vigasztalni akaróan. Hangjának mintha mágneses ereje lett volna, húzódott a lány feje hozzá s mintha nagyon fáradt volna, lehanyatlott a párkányra.

    Ha a fiúkkal mulatságok után végi éjjelizenélték a falut, hogy várta Annuskáéknál a kis fényt, a spléták résén az elcikázó gyufalángot. Boldog volt, ha megvilágított kezét láthatta vagy karjából egy darabkát. Most itt volt szárnyatörten mellette, most éreznie kellett, hogy igazán a szívében volt és nem vigasztalhatta. Csak fogta kezét csuklójánál fogva, paskolta tenyeréhez, simogatta meghatottan. S homlokához szorította a kis kezet, de eljön az idő, mikor már homlokához sem emelheti.

    -Mikor indulsz?

    -Öt nap múlva Gyakovón kell lennem.

    Nyárillatot sodort az este. A folyóról hangok jöttek, halászok ladikáztak. Az árokpartról tücsökcirpelés mélázott, susogó faágak meséltek s Annuska lehullott szőke fodros feje szinte arcát érte. Csak az ígéretek estje ily meseszerű és ő már nem ígérhetett semmit…

    Hogy örülnek majd a szülei és örülni fognak a pajtások. Egyedül Annuskának kell szomorúságot okozni. S a vádló mély lánytekintet átölelte az estet, a vágyakat, a susogó tiszaparti éjt, mely annyi lánynak oly sok szépet ígért. Érezte Annuska száján a vádakat, melyekkel felkúszott a jót-rosszat elosztó mindenséghez, mintha mondaná:

    -Csak én hozzám kegyetlen az Isten.

    S ő nem mondhatott semmit. Csak simogatta mégegyszer a haját, az arcát, kis kezeit, míg Annuskában a búcsú fájdalma viaskodott. Sírással küzdve szökött fel a helyéről és kezeit kiszabadítva, elfutott az ablaktól.

    Gábor egyedül maradt az üres ablaknál.

    -Annuska, Annuska…

    Nem jött vissza. A nyitva maradt ajtón léghuzat nyargalt a néma szobán keresztül. Tovább botorkált.

    Nem papnak készült, de tudta, hogy jó pap lesz, mert szívében szívós munkavágy és kötelességérzet feszült. Érezte, hogy nemcsak az ő becsülete forog kockán, hanem az egész ki tiszaparti magyar falué.

    Az utolsó napig kijártak a Tiszára. A pajtások kivitték a lányokat is. Felladikáztak a Holt-ágig, ahová a vízbeboruló fűzesek árnyékában tündérrózsákért jártak vagy a falu elportyázó kacsáit hazazavarni. Hínár és békaszag úszott a levegőben. A vízről megzavart szúnyogok, csillogószárnyú színes szitakötők lebbentek el. A fiúk úszva ugrálták körül a csónakot és hordták garmadába a rózsákat. Annuska karján súlyosodott a csokor. Tele lett velük a ladik alja. Gábor még mindig hordta karjára a legszebbeket, legmesszebb-nyílót, mintha mindegyik a szíve lett volna. Mintha a virágokkal akarná megengesztelni, mintha minden rózsa, minden szomorú tekintet azt kérdezné?

    -Mit adjak még, mikor már semmit sem adhatok?

    S Annuska legjobb szeretett volna a fehér virágok közé esni. Nem gondolta volna, hogy ily súlyos lesz ez a szerelem s földig húzz, mikor le kell mondani, el kell búcsúzni tőle.

    Még egy mulatság volt a Pávában. Gábor táncolt, mint mindig, vidáman, legényesen. Táncolt Annuskával, egyik lánnyal, a másikkal és hajnalfelé, mint máskor, mindig-mindig Annuskával. Szünetekben összeültek a fiúkkal, mint máskor. Húzta a cigány, magasra csapott a nóta. A kórusból szíveket ölelősen csengett ki az a lelkes fiúhang, hogy könnybefutott némely asszony szeme is.

    -Hogy éppen ennek a melegszemű, nótás gyereknek kell papnak menni!

    Egyszer hajnalban elszontyolodott kis társaság gyűlt össze a tiszamenti kis állomáson, a hajnali vonatra várakozva. Sokan kikísérték. Rokonok, ismerősök, fiú- és lánypajtások. Ölelték, csókolták. Már a vonat lépcsőjén állt. A fiúk megilletődötten ismételgették:

    -Írj! Írj!

    Benne borongott a szóban a maguk borongása. Igen, írj onnan, ahová mi már nem juthatunk. Mi már itt maradunk a mi poros kis fészkünkben és leszünk azok, ami az apánk volt. Lassan elcsendesültnek, elfakulnak a remények. Őszbe fordul a vidám legényélet. Egyikünk talán kimegy a tanyára, másik marad a Pávában, a fehérterítős asztalok közt, az apja mellett s a többi is majd megtapad valahogy. Talán nem is lesz oly szomorú itt. Majd mellénk húzódik valamelyik falubeli kislány és küszködünk, dolgozunk, mint az apánk.

    A hajnali hűvösség miatt vagy a közös elszontyolodásban egyik-másik fiú és lány közelebb húzódott egymáshoz. Gábor képzeletében összefonódtak a párok. Maca – tudja – Zombori Pistával, Józsi Molnár Etelkával és a többi is, mind tudja körülbelül. Csak Annuska állt egyedül. Tekintetével egyre őt simogatta, nem tudott megválni ettől a lánytól, aki tőle olyan sokat várt. Elfátyolozódott a nézése s szinte a saját szívétől kérdezte:

    -És te? Kire fogsz várni ezután?… Ki lop majd helyettem muzsikát az álmodba és kire fogsz gondolni bohó lányszíveddel, ha a fiúk májusfát állítanak az ablak alá?

    Indulásra fütyültek. Messze kihajolt a lépcsőn, úgy kiáltotta:

    -Isten áldjon meg…

    Gábor szemei előtt összefutott a kép. Ingott a vonat. Kalapok lengtek, kezek integettek.

    -Szervusz, Gábor! Írj!

    Összefut a kedves arc, szétfolyik a finom, fehér lányalak. A vonat távolodik. Szemei már messze néznek, mintha mégegyszer át akarnák élni a régi életet, a tiszaparti sétákat, az estéket Annuskáéknál, a mulatságokat, borozgatásokat a Pávában s a hajnalig tartó, nekibúsult csavargásokat. Kitárta a karját, mintha meg akarná ölelni a falut, az ismerősöket, a víg cimborákat és Annuskát… Mintha örökre magába akarná zárni az arcukat. Hiszen nemcsak az ő jövője után megy, hanem a falu becsületét akarja megmenteni. Ezért mond le Annuskáról, szabad életről… Fel kell áldoznia vágyait, terveit az összesekért… A kötelességérzet erősebb az ifjúság érzelgősségénél.

    Szeméből még csurognak a könnyek, de lelkében tisztulnak, oldódnak a fájdalmas válságok. Mindkét karját kinyújtja a vonatablakból és úgy kiáltja:

    -Isten áldjon meg mindnyájatokat!… Visszajövök!

    Egy új ember utazik új célok felé.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf