Zilahy Lajos: A vízimalom balladája

Fürdőhely, állomás, háttérben a Balaton. A leeresztett sorompó mögött nyitott autó. A volán mellett pipás parasztember, a hátsó ülésén nagy, kövér fejkendős parasztasszony. Hátradűl az ülésen és ujjait a hasára kulcsolja.

Kis kézitáskával a kezemben szállok le a sínautóból. Meyek a kijárat felé. Egyszer csak megszólal a bal fülem mögött valami bágyadt hang a levegőben:

-Nagyságos úr… nagyságos úr…

Visszanézek. Furcsa figura követ, mint az árnyék. Elmehetne madárijesztőnek. Rongyos kabát, amely alatt nincs ing. Aztán egész jókarban lévő angol térdnadrág. Alatta két szőrös, vékony lábszár. És két nyomorék félcipő. az ember arca zöld, mint az éretlen szilva. Bizalmaskodva mondja:

-Nagyságos úr, vigyem a koffert?

-Ezt a kicsit? Nem koffer ez.

Megyek tovább, de nem marad el mellőlem. Most még bágyadtabban, szinte már reménytelenül mondja:

-Nagyságos úr… viszem én…

Jól van na, ha olyan nagyon akarja. Mellettem jön, egy kicsit visszamaradva. Néha rápillantok.

-Munka nélkül van?

-Igenis.

-Mióta?

-Két hónapja. Akkor volt egy kis munkám.

-Hány éves?

-Huszonegy.

Jó, iskolázott hangon beszél. Az arca sem paraszti arc.

-Mi a foglalkozása?

-Vízimolnár.

Nem is kell már több kérdést adnom, beszél magától. Mintha jól esne neki, hogy beszélhet. Megyünk a part felé. A villa még messze van. Csöndes, hangsúlynélküli szava úgy döng itt mögöttem, mint valami dongó.

-Tetszik tudni, az úgy volt, hogy most két esztendeje meggyilkolták az édesapámat. Bement hozzá egy csavargó a malomba, kenyeret kért és mikor édesapám elfordult a szekrény felé, nyakszirten szúrta. Hatan maradtunk kiskorúak.

-A gyilkos elfutott?

-Megfogták. A veszprémi törvényszék elítélte. De csak fegyházra.

-Aztán mi történt.

-A malmot nem volt aki tovább vezesse. Sem én, sem a bátyám nem voltunk még felszabadult segédek. Az iparengedély özvegyi jogon édesanyámat illette, de persze ő se vezethette. Ki kellett adni a malmot felesbe egy részesmolnárnak. De hát gondolhatja nagyságos úr, hogy megy az ilyen. A szemit is kilopta anyámnak. Jött egy másik, az se volt különb. Látta, hogy vigyáznak a körmire, az meg az őrleni valót lopta. Nem az övé a malom, mit neki a malom becsülete.

-Hány évig kell molnársegédnek lenni?

-Két évig.

-A bátyja hány éves volt, mikor meghalt az apjuk?

-Huszonkettő.

-Hát az hogy lehet? Mégse volt felszabadult segéd?

-Édesapám nem molnárnak nevelt bennünket.

-Hanem.

-Gimnáziumba jártunk.

-Gimnáziumba?

-Igen. Az egyik nővérem polgáriba, a másik képezdébe. Mariska néném most is a képezdét végzi.

-Olyan jól ment a malom?

-Amikor még ára volt a búzának, nagyon jól ment. Volt olyan hónap az őrlési időben, hogy száz mázsát hozott tisztán a malom. Édesapám mindnyájunkat neveltetett. De aztán szállt a búza lefelé, kevesebben is jöttek a malomba, lassanként kimaradtunk a gimnáziumból.

-Hát a gőzmalom? Az nem ártott sokat?

-A gőzmalom nem. Tetszik tudni, a gőzmalomnak gépek kellenek, gépész kell, nagy a befektetés, nem bírja a versenyt az eleven vízzel. Ott a mi vidékünkön nincs is a közelben. A gőzmalom nem lett volna baj. De hatan voltunk gyerekek, hatunknak már nem tudott kenyeret adni a malom. A bátyám ott maradt segédnek, én meg elindultam munkát keresni. Mariskát nem akartuk kivenni a képezdéből.

-Miféle munkát talált?

-Hát bizony… alig valamit.

-Legutoljára hol dolgozott?

-Egy kocsmárosnál.

-Hogy került oda?

-Mentem az országúton, mán nagyon elfáradtam, felkérezkedtem egy szekérre. Az az ember mondta, hogy próbáljam meg a kocsmárosnál, mert a kocsmáros gazdag ember. Van neki földje, szőlője, százhetvenöt darab hízója, lova, tehene, baromfija. Bementem a kocsmároshoz, ott állt az udvaron. Mondom neki, hogy munkát keresek. Sokáig nem szólt semmit, csak nézegetett. Aztán azt mondta, jó van, nem bánja, de nem ad többet, csak ötven fillért.

Megállok, úgy kérdem:

-Ötven fillért? Ötven fillér napszámot?

Erről olvastam már valamit, de őszintén szólva nem hittem el.

-Igen. Ötven fillért. Elfogadtam, mert már nagyon gyengén álltam a lábamon.

-És mit dolgozott ezért az ötven fillérért?

-Tetszik tudni, az volt a baj, hogy már hosszúak voltak a napok. Hajnalba félháromkor megetettem a lovakat. Aztán befogtam és kukoricát hordtam. Aztán kezdődött a szőlőkapálás. De azt úgy tessék venni, hogy mind a sarkamban volt. Le nem vette rólam a szemét.

-Mért hagyta ott ezt a helyet? Megunta?

-Dehogy, nem azért… Egy este jött egy másik. Az elvállalta negyven fillérért. Egy tizenkilenc éves fiú.

-Két hónap óta miből él?

-Ami akad. Kimegyek az állomásra. Ügyeskedem. A múlt héten kerestem két pengő hetvenet.

-Lakása van?

-Van.

-Hol?

-Egy parasztembernél.

-Szoba?

-Nem. Nem szoba. Egy olyan kis… ott lenn az udvaron. Szalmából van a teteje.

-Oldala van?

-Oldala az nincs. De nem kér érte semmit. Azt mondata, mindig elalhatok ott.