Vályi Nagy Géza: Petőfi napja
Szent volt e nap mindig,
s templom kicsi házunk, –
a szobában halkan,
lábujjhegyen jártunk,
s valamire vártunk…
Kinyílott az ajtó,
s a pitvaron átal
édes anyánk jött be
hófehér hajával,
áldott mosolyával…
Öreg könyv volt nála:
a féltett, a drága, –
olyan áhítattal
tekintettünk rája,
mint a bibliára…
Gondosan forgatta,
lapozgatott benne, –
ebből tanított meg
jóra, szépre, szentre, –
hazaszeretetre…
Olvasott belőle
mesebeli tájról, –
kanyargó Tiszáról,
tündér délibábról:
a nagy Hortobágyról…
Olvasott belőle,
olvasott egyébről:
Kukorica Jancsi
vitéz tettéről;
örök szerelméről…
Némán hallgattuk a
sok gyönyörűséget:
bűbájos meséket,
szép magyar igéket,
s szemünkbe könny égett…
S házi oltárunkon
felzendült egy földi,
varázsos név, mely a
mennyet is betölti:
„Petőfi”…„Petőfi!”…