Nyirő József: A madárvivő ember

Kiosztották az új vágteret, s még alig pitymallott, az egész falu fajegyezni ment. Izgalmas versenyfutás a fajegyzés. Ki nem siet, lemarad. A bizottság ugyan kinyilazta mindenkinek a részét, de ha idejében ott nincs az ember, a szélső fákat eljegyzik.

    Alig virradt, már 5-600 fejszés ember lábolta a méteres havat az erdő felé. Kilométer hosszat tartott a rajvonal, ahogy fejszenyélre támaszkodva verejtékezve törtettünk előre, sötét hegygerinceken, mászva, hófúvásokban gázolva,fák között csörtetve. Órákig tartott ez a harc a hóban gőzölgő testtel, párolgó szájjal. Aki nem bírta, lihegve kiállott a sorból. A többi némán feszült neki az úttalan havas világnak.

    Engem már az indulásnál az élre eresztettek.

    - Indítson tekintetes úr!

    Még jól is esett a tiszteletadás. Eszembe se jutott a ravaszságuk, hogy csak az utat töretik velem. Mikor lankadtam, még jobban bíztattak:

    - Szorítsa tekintetes úr!

    A tüdőm repedt meg, szívem a torkomban lüktetett a kimerültségtől, de övig gázolva a hóban, tovább erőltettem a dolgot.

    Hosszúmező derekán mégis ki kellett állanom. Vörös káprázatban úszott szemeim előtt az egész mindenség. Kacagva rohantak el mellettem az emberek. Vén, korhadt cserefa volt fölöttem. Egyikük ránézett s azt mondta:

    - No! Megérkezett a tekintetes úr?

    A másik megtoldotta:

    - Fájin nyilat kapott, s nincs is messze!

    - Úgy-e, hogy az ágyat várja! – tréfált a harmadik.

    - No, csak hagyja ránk, mi megjegyezzük a fáját! – lépett el mellettem a következő.

    Tréfáltak, kacagtak, örvendtek.

    Hátamat az öreg fának vetve, körülnéztem, s akkor láttam meg a kicsi madár holttestét a havon! A levegőben fagyott meg, s úgy hullott alá egy utolsó rémült füttyentéssel. Lábacskái már megfeketedtek s a kis színes testecske csonttá fagyott… Drága kis dalkoporsó.

    - Mit csináljak veled? – tartottam szánakozva a tenyeremen.

    Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy kipróbálom a madárka holttesttel az embereket.

    Az előre tört ösvényen távolabb vittem, s letettem a hóra, az emberek útjába. A fa alól pedig figyeltem a sorsát.

    Már jött is a szakadozott embervonal. A porrá dermedt hó füstölt a lábuk alatt és jégcsapok fityegtek a bajszokról.

    Az első ember, ki megtalálta a madarat, megállott, felvette, fejcsóválva megnézegette és sóhajtva újra visszatette a földre:

    - Szegény kicsi madár, hát megfagytál!

    Nyomában haladó társa közömbösen jegyezte meg:

    - Azon nincs mit csodálkozni, komám! Ha a tél így tart, münköt is megesz a fene!

    A következő ember a fejsze nyelével tovább lökte a madárhullát és szótlanul tovább ment.

    Utána egy legény baktatott. Meglátta a madarat, kilépett a vert ösvényből, felvette a holttestet, leszakította félszárnyát, sapkájához tűzte a színes tollakkal kifelé, a testecskét visszaejtette a földre, s félrebillentett föveggel repedten dúdolta a félbehagyott nótát:

               »Hogy tudja meg az a hírös dáma,

               Hogy én többet nem járok utána…«

    Percek teltek el.

    Új emberek érkeztek.

    - Netene! Egy megfagyott madár!

    Kézdi Jóska utána nyúl és beteszi a zsebébe.

    - Jó lesz a leánykának jádzani!

    És elhaladnak, nagyokat kacagnak a Gyerkó Lázár tréfáin.

    - Tartson velünk! – szól hozzám Antal Mihály.

    Veszem a fejszémet és ismét beállok a sorba.

    Pár lépéssel beérem a madárvivő embert. Lehorgasztott fővel dőledezik előre. A nyomába furakodom és némán tapossuk a havat. Nagydarab ember, a széles hátától alig látok előre.

    Az utolsó kaptató van hátra. Még csak ezt a bércet kell megmásznunk, s ott vagyunk az erdőben. Lihegve kínlódunk felfelé. A szó elül, szükségem van minden lélegzetre.

    Egyszer csak látom, hogy a madárvivő ember elbotlik, és csak nehezen egyenesedik fel. Sápadt, s a sapka peremén kiverte a verejték. Alig bír ingó lábán megállani. Még pár lépést erőlködik, s aztán ingadozva leomlik. Az emberek meghökkenve emelik lábra.

    - Téged mi löle, Jóska?

    A madárvivő ember válasz helyett benyúl a zsebébe és iszonyodva elővonja a madárkát.

    - A madár az oka! – lihegi. – Ez fárasztott ki. Nem bírom tovább!

    Megütközve álljuk körül.

    - Vegyétek el tőlem, hogy ne es lássam!

    Annyi lelkiereje sincs, hogy ledobja magától, mások meg babonásan húzódnak a rejtelmes kis holttesttől. Magam nyúlok utána.

    - Te tám megbolondultál, Jóska! Miért volna neked olyan nehéz ez a semmi kis madár?…

    A nagy, erős ember, ki akármelyik ökörnek kitekeri a nyakát, csak int, hogy hagyjanak békét neki.

    - Beteg vagyok.

    - Ammá más! – nyugszanak meg a társai.

    Pár pillanat alatt, úgy ahogy, rendbe jön az ember, felveszi a hóba esett fejszét, s tovább cammog.

    - Miféle betegség lehet? – kételkednek az emberek. – Nincs az a madár megmérgezve, s az hatott át a véredbe? Ilyen madarakkal szokták mérgezni a vadászok a rókát. Sztrichnint tesznek a szárnya alá.

    - A lehet! – hagyja rá tompán Kertész Jóska.

    - Dehogy – mondok ellent. – Egyszerű hegyi betegség fogta el.

    Mire megmagyarázom, hogy mi az a hegyi betegség, fel is érünk a hegyre és megállunk »szusszanni«. Önkéntelen tör elő belőlem az elragadtatás.

    - Milyen szép!…

    Köröskörül gyönyörű fehér téli világ. Hatalmas fehér erdők húzódnak, ameddig a szem ellát és tova, valahol a végtelenben beleolvadnak a jeges felhőkbe. A láthatár tetején a nap hideg aranyos fénye ömlik szét, s a hóval borított fák milliói fölött az összeverődő jéggyöngyök finom harangjátéka hallszik. A leereszkedett felhők maguk is olyanok, mintha mérhetetlen ezüst szirtek dermedeznének a világ kapujában. Milyen jó volna köztük járni, felmászni a legmagasabb jégoszlop csúcsára és szárnyra kelve úszni a csodák fölött…

    Észre se veszem, hogy az emberek magamra hagynak, s a dermedt erdőben már csattog a fejsze.

    - No, menjünk!

    Meglepődve látom, hogy a madárvivő ember nem tágít mellőlem.

    - Maga még itt van Jóska?

    - Én itt.

    - Akar talán valamit?

    - Pár szóm volna, ha meghallgatná.

    Lesütött fővel mondja és nem tudja, hogyan kezdjen hozzá.

    - A madár miatt – nyögi ki végre. – El kéne, hogy temessük.

    - Magam is azt akarom.

    - Éppen azért… Szeretném megkérdeni, hogy embör képibe el lehetne-e temetni.

    - Ember képében? – lepődöm meg.

    - Abba! – döngi Jóska, s mindjárt meg is magyarázza. – …Mert tudja-e, úgy volt, hogy a harctérön volt nekem egy testi-lelki jó komám, akivel megesküdtünk, hogy akármelyikünk el fog esni, a másik a testit temetetlen nem hagyja. Ez Dorna-Vatra körül volt, s éppen ilyen nagy télben. Járőrbe küldtek ki mindakettőnket. Valahogy a ködben eltévedtünk, s egyszer csak szólni kezd a fegyver: »Pak, pak«, s úgy lövik mejbe az én barátomat, hogy abbahelybe felfordult. A hátamra kapom, s megfutamodom a holtestivel. Éppen egy olyan hegyen kapaszkodom fel vele, mint ez, amelyiken feljöttünk. De fütyül a golyó, s egyszer csak látom, hogy kerítnek be a muszkák. Nem vót mit csinálni. A barátomat béhajtottam egy szakadékba, s én valahogy megmenekültem.

    - Értem, Jóska! – mondom csendesen. – Itt a hegyen a kicsi madárról eszébe jutott a barátja.

    Az ember csak int.

    - Eszömbe.

    - S úgy érezte, mintha a madár helyett az ő holttestét vinné.

    - Úgy éröztem! – válaszol az ember, mintha eskü-mintát mondana a templomban.

    - És fáj a lelkiismerete.

    - Fáj a lelkiismeretem…

    - Meg kéne nyugtatni.

    - Meg kéne nyugtatni.

    - Akkor jöjjön velem, Jóska!

    Félrevonulunk az erdőbe. ahol nem jár ember.

    Kezébe adom a madárka-testet, de az én emberem megdöbbenve torpan hátra.

    - Ezt pedig hozni kell, mintha az ő holttestét cipelné.

    Pár lépést szótlanul haladunk. A hátam mögött a madárvivő ember egyszerre magyarázni kezdi a cselekedetét.

    - Tudom, hogy a tekéntetes úr pap volt, s az én barátom a maga vallásán volt. Hát ezért…

    - Helyesen tette, Jóska!

    Lépkedünk, túrjuk a havat. Minden mozdulatra a fák puha, fehér, szent tisztaságot hintenek fejünkre.

    - Talán itt! – mondom.

    - E jó hely! – bólint az ember is.

    Igazán szép hely. Madárnak való sűrű bokrok, jégszalagok, zúzmarafészkek, dús téli pompa, az örök halál nyíló virágcsokra.

    - Mindkettő: az ember is, a madár is meg fog nyugodni itt! – bíztatom. – Ennek a szép bükkfának a tövibe ássa a sírt!…

    Csizmával, kézzel, testtel gyúrja szét a vastag havat, majd felemeli fejszéjét és belezuhintja a fagyott földbe.

    Fejszével ássa a sírt. Jó mélyet, hogy a vadak ki ne kaparhassák. Cseres és fekete az ábrázatja, mikor ismét kiegyenesedik. Csak bólintok, hogy jól van. Most a madárkát elhelyezi, hogy a behunyt szemei és görbedt cérnalábacskái a mennybe nézzenek…

    Megállunk fölötte.

    Mind a ketten levesszük a fövegünket.

    - Hogy hívják?

    - Pétörnek. Boga Pétörnek… A nyolcvankettősöknél szolgált…

    Csend.

    Erdő.

    Gondolat.

    A kezem meglendül.

    »Requiem aeternam dona ei Domine et lux perpetua luceat ei…«

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf