Nyirő József: A madárvivő ember
Kiosztották az új vágteret, s még alig pitymallott, az egész falu fajegyezni ment. Izgalmas versenyfutás a fajegyzés. Ki nem siet, lemarad. A bizottság ugyan kinyilazta mindenkinek a részét, de ha idejében ott nincs az ember, a szélső fákat eljegyzik.
Alig virradt, már 5-600 fejszés ember lábolta a méteres havat az erdő felé. Kilométer hosszat tartott a rajvonal, ahogy fejszenyélre támaszkodva verejtékezve törtettünk előre, sötét hegygerinceken, mászva, hófúvásokban gázolva,fák között csörtetve. Órákig tartott ez a harc a hóban gőzölgő testtel, párolgó szájjal. Aki nem bírta, lihegve kiállott a sorból. A többi némán feszült neki az úttalan havas világnak.
Engem már az indulásnál az élre eresztettek.
- Indítson tekintetes úr!
Még jól is esett a tiszteletadás. Eszembe se jutott a ravaszságuk, hogy csak az utat töretik velem. Mikor lankadtam, még jobban bíztattak:
- Szorítsa tekintetes úr!
A tüdőm repedt meg, szívem a torkomban lüktetett a kimerültségtől, de övig gázolva a hóban, tovább erőltettem a dolgot.
Hosszúmező derekán mégis ki kellett állanom. Vörös káprázatban úszott szemeim előtt az egész mindenség. Kacagva rohantak el mellettem az emberek. Vén, korhadt cserefa volt fölöttem. Egyikük ránézett s azt mondta:
- No! Megérkezett a tekintetes úr?
A másik megtoldotta:
- Fájin nyilat kapott, s nincs is messze!
- Úgy-e, hogy az ágyat várja! – tréfált a harmadik.
- No, csak hagyja ránk, mi megjegyezzük a fáját! – lépett el mellettem a következő.
Tréfáltak, kacagtak, örvendtek.
Hátamat az öreg fának vetve, körülnéztem, s akkor láttam meg a kicsi madár holttestét a havon! A levegőben fagyott meg, s úgy hullott alá egy utolsó rémült füttyentéssel. Lábacskái már megfeketedtek s a kis színes testecske csonttá fagyott… Drága kis dalkoporsó.
- Mit csináljak veled? – tartottam szánakozva a tenyeremen.
Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy kipróbálom a madárka holttesttel az embereket.
Az előre tört ösvényen távolabb vittem, s letettem a hóra, az emberek útjába. A fa alól pedig figyeltem a sorsát.
Már jött is a szakadozott embervonal. A porrá dermedt hó füstölt a lábuk alatt és jégcsapok fityegtek a bajszokról.
Az első ember, ki megtalálta a madarat, megállott, felvette, fejcsóválva megnézegette és sóhajtva újra visszatette a földre:
- Szegény kicsi madár, hát megfagytál!
Nyomában haladó társa közömbösen jegyezte meg:
- Azon nincs mit csodálkozni, komám! Ha a tél így tart, münköt is megesz a fene!
A következő ember a fejsze nyelével tovább lökte a madárhullát és szótlanul tovább ment.
Utána egy legény baktatott. Meglátta a madarat, kilépett a vert ösvényből, felvette a holttestet, leszakította félszárnyát, sapkájához tűzte a színes tollakkal kifelé, a testecskét visszaejtette a földre, s félrebillentett föveggel repedten dúdolta a félbehagyott nótát:
»Hogy tudja meg az a hírös dáma,
Hogy én többet nem járok utána…«
Percek teltek el.
Új emberek érkeztek.
- Netene! Egy megfagyott madár!
Kézdi Jóska utána nyúl és beteszi a zsebébe.
- Jó lesz a leánykának jádzani!
És elhaladnak, nagyokat kacagnak a Gyerkó Lázár tréfáin.
- Tartson velünk! – szól hozzám Antal Mihály.
Veszem a fejszémet és ismét beállok a sorba.
Pár lépéssel beérem a madárvivő embert. Lehorgasztott fővel dőledezik előre. A nyomába furakodom és némán tapossuk a havat. Nagydarab ember, a széles hátától alig látok előre.
Az utolsó kaptató van hátra. Még csak ezt a bércet kell megmásznunk, s ott vagyunk az erdőben. Lihegve kínlódunk felfelé. A szó elül, szükségem van minden lélegzetre.
Egyszer csak látom, hogy a madárvivő ember elbotlik, és csak nehezen egyenesedik fel. Sápadt, s a sapka peremén kiverte a verejték. Alig bír ingó lábán megállani. Még pár lépést erőlködik, s aztán ingadozva leomlik. Az emberek meghökkenve emelik lábra.
- Téged mi löle, Jóska?
A madárvivő ember válasz helyett benyúl a zsebébe és iszonyodva elővonja a madárkát.
- A madár az oka! – lihegi. – Ez fárasztott ki. Nem bírom tovább!
Megütközve álljuk körül.
- Vegyétek el tőlem, hogy ne es lássam!
Annyi lelkiereje sincs, hogy ledobja magától, mások meg babonásan húzódnak a rejtelmes kis holttesttől. Magam nyúlok utána.
- Te tám megbolondultál, Jóska! Miért volna neked olyan nehéz ez a semmi kis madár?…
A nagy, erős ember, ki akármelyik ökörnek kitekeri a nyakát, csak int, hogy hagyjanak békét neki.
- Beteg vagyok.
- Ammá más! – nyugszanak meg a társai.
Pár pillanat alatt, úgy ahogy, rendbe jön az ember, felveszi a hóba esett fejszét, s tovább cammog.
- Miféle betegség lehet? – kételkednek az emberek. – Nincs az a madár megmérgezve, s az hatott át a véredbe? Ilyen madarakkal szokták mérgezni a vadászok a rókát. Sztrichnint tesznek a szárnya alá.
- A lehet! – hagyja rá tompán Kertész Jóska.
- Dehogy – mondok ellent. – Egyszerű hegyi betegség fogta el.
Mire megmagyarázom, hogy mi az a hegyi betegség, fel is érünk a hegyre és megállunk »szusszanni«. Önkéntelen tör elő belőlem az elragadtatás.
- Milyen szép!…
Köröskörül gyönyörű fehér téli világ. Hatalmas fehér erdők húzódnak, ameddig a szem ellát és tova, valahol a végtelenben beleolvadnak a jeges felhőkbe. A láthatár tetején a nap hideg aranyos fénye ömlik szét, s a hóval borított fák milliói fölött az összeverődő jéggyöngyök finom harangjátéka hallszik. A leereszkedett felhők maguk is olyanok, mintha mérhetetlen ezüst szirtek dermedeznének a világ kapujában. Milyen jó volna köztük járni, felmászni a legmagasabb jégoszlop csúcsára és szárnyra kelve úszni a csodák fölött…
Észre se veszem, hogy az emberek magamra hagynak, s a dermedt erdőben már csattog a fejsze.
- No, menjünk!
Meglepődve látom, hogy a madárvivő ember nem tágít mellőlem.
- Maga még itt van Jóska?
- Én itt.
- Akar talán valamit?
- Pár szóm volna, ha meghallgatná.
Lesütött fővel mondja és nem tudja, hogyan kezdjen hozzá.
- A madár miatt – nyögi ki végre. – El kéne, hogy temessük.
- Magam is azt akarom.
- Éppen azért… Szeretném megkérdeni, hogy embör képibe el lehetne-e temetni.
- Ember képében? – lepődöm meg.
- Abba! – döngi Jóska, s mindjárt meg is magyarázza. – …Mert tudja-e, úgy volt, hogy a harctérön volt nekem egy testi-lelki jó komám, akivel megesküdtünk, hogy akármelyikünk el fog esni, a másik a testit temetetlen nem hagyja. Ez Dorna-Vatra körül volt, s éppen ilyen nagy télben. Járőrbe küldtek ki mindakettőnket. Valahogy a ködben eltévedtünk, s egyszer csak szólni kezd a fegyver: »Pak, pak«, s úgy lövik mejbe az én barátomat, hogy abbahelybe felfordult. A hátamra kapom, s megfutamodom a holtestivel. Éppen egy olyan hegyen kapaszkodom fel vele, mint ez, amelyiken feljöttünk. De fütyül a golyó, s egyszer csak látom, hogy kerítnek be a muszkák. Nem vót mit csinálni. A barátomat béhajtottam egy szakadékba, s én valahogy megmenekültem.
- Értem, Jóska! – mondom csendesen. – Itt a hegyen a kicsi madárról eszébe jutott a barátja.
Az ember csak int.
- Eszömbe.
- S úgy érezte, mintha a madár helyett az ő holttestét vinné.
- Úgy éröztem! – válaszol az ember, mintha eskü-mintát mondana a templomban.
- És fáj a lelkiismerete.
- Fáj a lelkiismeretem…
- Meg kéne nyugtatni.
- Meg kéne nyugtatni.
- Akkor jöjjön velem, Jóska!
Félrevonulunk az erdőbe. ahol nem jár ember.
Kezébe adom a madárka-testet, de az én emberem megdöbbenve torpan hátra.
- Ezt pedig hozni kell, mintha az ő holttestét cipelné.
Pár lépést szótlanul haladunk. A hátam mögött a madárvivő ember egyszerre magyarázni kezdi a cselekedetét.
- Tudom, hogy a tekéntetes úr pap volt, s az én barátom a maga vallásán volt. Hát ezért…
- Helyesen tette, Jóska!
Lépkedünk, túrjuk a havat. Minden mozdulatra a fák puha, fehér, szent tisztaságot hintenek fejünkre.
- Talán itt! – mondom.
- E jó hely! – bólint az ember is.
Igazán szép hely. Madárnak való sűrű bokrok, jégszalagok, zúzmarafészkek, dús téli pompa, az örök halál nyíló virágcsokra.
- Mindkettő: az ember is, a madár is meg fog nyugodni itt! – bíztatom. – Ennek a szép bükkfának a tövibe ássa a sírt!…
Csizmával, kézzel, testtel gyúrja szét a vastag havat, majd felemeli fejszéjét és belezuhintja a fagyott földbe.
Fejszével ássa a sírt. Jó mélyet, hogy a vadak ki ne kaparhassák. Cseres és fekete az ábrázatja, mikor ismét kiegyenesedik. Csak bólintok, hogy jól van. Most a madárkát elhelyezi, hogy a behunyt szemei és görbedt cérnalábacskái a mennybe nézzenek…
Megállunk fölötte.
Mind a ketten levesszük a fövegünket.
- Hogy hívják?
- Pétörnek. Boga Pétörnek… A nyolcvankettősöknél szolgált…
Csend.
Erdő.
Gondolat.
A kezem meglendül.
»Requiem aeternam dona ei Domine et lux perpetua luceat ei…«
