Nyirő József: A madárvivő ember

Kiosztották az új vágteret, s még alig pitymallott, az egész falu fajegyezni ment. Izgalmas versenyfutás a fajegyzés. Ki nem siet, lemarad. A bizottság ugyan kinyilazta mindenkinek a részét, de ha idejében ott nincs az ember, a szélső fákat eljegyzik.

    Alig virradt, már 5-600 fejszés ember lábolta a méteres havat az erdő felé. Kilométer hosszat tartott a rajvonal, ahogy fejszenyélre támaszkodva verejtékezve törtettünk előre, sötét hegygerinceken, mászva, hófúvásokban gázolva,fák között csörtetve. Órákig tartott ez a harc a hóban gőzölgő testtel, párolgó szájjal. Aki nem bírta, lihegve kiállott a sorból. A többi némán feszült neki az úttalan havas világnak.

    Engem már az indulásnál az élre eresztettek.

    - Indítson tekintetes úr!

    Még jól is esett a tiszteletadás. Eszembe se jutott a ravaszságuk, hogy csak az utat töretik velem. Mikor lankadtam, még jobban bíztattak:

    - Szorítsa tekintetes úr!

    A tüdőm repedt meg, szívem a torkomban lüktetett a kimerültségtől, de övig gázolva a hóban, tovább erőltettem a dolgot.

    Hosszúmező derekán mégis ki kellett állanom. Vörös káprázatban úszott szemeim előtt az egész mindenség. Kacagva rohantak el mellettem az emberek. Vén, korhadt cserefa volt fölöttem. Egyikük ránézett s azt mondta:

    - No! Megérkezett a tekintetes úr?

    A másik megtoldotta:

    - Fájin nyilat kapott, s nincs is messze!

    - Úgy-e, hogy az ágyat várja! – tréfált a harmadik.

    - No, csak hagyja ránk, mi megjegyezzük a fáját! – lépett el mellettem a következő.

    Tréfáltak, kacagtak, örvendtek.

    Hátamat az öreg fának vetve, körülnéztem, s akkor láttam meg a kicsi madár holttestét a havon! A levegőben fagyott meg, s úgy hullott alá egy utolsó rémült füttyentéssel. Lábacskái már megfeketedtek s a kis színes testecske csonttá fagyott… Drága kis dalkoporsó.

    - Mit csináljak veled? – tartottam szánakozva a tenyeremen.

    Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy kipróbálom a madárka holttesttel az embereket.

    Az előre tört ösvényen távolabb vittem, s letettem a hóra, az emberek útjába. A fa alól pedig figyeltem a sorsát.

    Már jött is a szakadozott embervonal. A porrá dermedt hó füstölt a lábuk alatt és jégcsapok fityegtek a bajszokról.

    Az első ember, ki megtalálta a madarat, megállott, felvette, fejcsóválva megnézegette és sóhajtva újra visszatette a földre:

    - Szegény kicsi madár, hát megfagytál!

    Nyomában haladó társa közömbösen jegyezte meg:

    - Azon nincs mit csodálkozni, komám! Ha a tél így tart, münköt is megesz a fene!

    A következő ember a fejsze nyelével tovább lökte a madárhullát és szótlanul tovább ment.

    Utána egy legény baktatott. Meglátta a madarat, kilépett a vert ösvényből, felvette a holttestet, leszakította félszárnyát, sapkájához tűzte a színes tollakkal kifelé, a testecskét visszaejtette a földre, s félrebillentett föveggel repedten dúdolta a félbehagyott nótát:

               »Hogy tudja meg az a hírös dáma,

               Hogy én többet nem járok utána…«

    Percek teltek el.

    Új emberek érkeztek.

    - Netene! Egy megfagyott madár!

    Kézdi Jóska utána nyúl és beteszi a zsebébe.

    - Jó lesz a leánykának jádzani!

    És elhaladnak, nagyokat kacagnak a Gyerkó Lázár tréfáin.

    - Tartson velünk! – szól hozzám Antal Mihály.

    Veszem a fejszémet és ismét beállok a sorba.

    Pár lépéssel beérem a madárvivő embert. Lehorgasztott fővel dőledezik előre. A nyomába furakodom és némán tapossuk a havat. Nagydarab ember, a széles hátától alig látok előre.

    Az utolsó kaptató van hátra. Még csak ezt a bércet kell megmásznunk, s ott vagyunk az erdőben. Lihegve kínlódunk felfelé. A szó elül, szükségem van minden lélegzetre.

    Egyszer csak látom, hogy a madárvivő ember elbotlik, és csak nehezen egyenesedik fel. Sápadt, s a sapka peremén kiverte a verejték. Alig bír ingó lábán megállani. Még pár lépést erőlködik, s aztán ingadozva leomlik. Az emberek meghökkenve emelik lábra.

    - Téged mi löle, Jóska?

    A madárvivő ember válasz helyett benyúl a zsebébe és iszonyodva elővonja a madárkát.

    - A madár az oka! – lihegi. – Ez fárasztott ki. Nem bírom tovább!

    Megütközve álljuk körül.

    - Vegyétek el tőlem, hogy ne es lássam!

    Annyi lelkiereje sincs, hogy ledobja magától, mások meg babonásan húzódnak a rejtelmes kis holttesttől. Magam nyúlok utána.

    - Te tám megbolondultál, Jóska! Miért volna neked olyan nehéz ez a semmi kis madár?…

    A nagy, erős ember, ki akármelyik ökörnek kitekeri a nyakát, csak int, hogy hagyjanak békét neki.

    - Beteg vagyok.

    - Ammá más! – nyugszanak meg a társai.

    Pár pillanat alatt, úgy ahogy, rendbe jön az ember, felveszi a hóba esett fejszét, s tovább cammog.

    - Miféle betegség lehet? – kételkednek az emberek. – Nincs az a madár megmérgezve, s az hatott át a véredbe? Ilyen madarakkal szokták mérgezni a vadászok a rókát. Sztrichnint tesznek a szárnya alá.

    - A lehet! – hagyja rá tompán Kertész Jóska.

    - Dehogy – mondok ellent. – Egyszerű hegyi betegség fogta el.

    Mire megmagyarázom, hogy mi az a hegyi betegség, fel is érünk a hegyre és megállunk »szusszanni«. Önkéntelen tör elő belőlem az elragadtatás.

    - Milyen szép!…

    Köröskörül gyönyörű fehér téli világ. Hatalmas fehér erdők húzódnak, ameddig a szem ellát és tova, valahol a végtelenben beleolvadnak a jeges felhőkbe. A láthatár tetején a nap hideg aranyos fénye ömlik szét, s a hóval borított fák milliói fölött az összeverődő jéggyöngyök finom harangjátéka hallszik. A leereszkedett felhők maguk is olyanok, mintha mérhetetlen ezüst szirtek dermedeznének a világ kapujában. Milyen jó volna köztük járni, felmászni a legmagasabb jégoszlop csúcsára és szárnyra kelve úszni a csodák fölött…

    Észre se veszem, hogy az emberek magamra hagynak, s a dermedt erdőben már csattog a fejsze.

    - No, menjünk!

    Meglepődve látom, hogy a madárvivő ember nem tágít mellőlem.

    - Maga még itt van Jóska?

    - Én itt.

    - Akar talán valamit?

    - Pár szóm volna, ha meghallgatná.

    Lesütött fővel mondja és nem tudja, hogyan kezdjen hozzá.

    - A madár miatt – nyögi ki végre. – El kéne, hogy temessük.

    - Magam is azt akarom.

    - Éppen azért… Szeretném megkérdeni, hogy embör képibe el lehetne-e temetni.

    - Ember képében? – lepődöm meg.

    - Abba! – döngi Jóska, s mindjárt meg is magyarázza. – …Mert tudja-e, úgy volt, hogy a harctérön volt nekem egy testi-lelki jó komám, akivel megesküdtünk, hogy akármelyikünk el fog esni, a másik a testit temetetlen nem hagyja. Ez Dorna-Vatra körül volt, s éppen ilyen nagy télben. Járőrbe küldtek ki mindakettőnket. Valahogy a ködben eltévedtünk, s egyszer csak szólni kezd a fegyver: »Pak, pak«, s úgy lövik mejbe az én barátomat, hogy abbahelybe felfordult. A hátamra kapom, s megfutamodom a holtestivel. Éppen egy olyan hegyen kapaszkodom fel vele, mint ez, amelyiken feljöttünk. De fütyül a golyó, s egyszer csak látom, hogy kerítnek be a muszkák. Nem vót mit csinálni. A barátomat béhajtottam egy szakadékba, s én valahogy megmenekültem.

    - Értem, Jóska! – mondom csendesen. – Itt a hegyen a kicsi madárról eszébe jutott a barátja.

    Az ember csak int.

    - Eszömbe.

    - S úgy érezte, mintha a madár helyett az ő holttestét vinné.

    - Úgy éröztem! – válaszol az ember, mintha eskü-mintát mondana a templomban.

    - És fáj a lelkiismerete.

    - Fáj a lelkiismeretem…

    - Meg kéne nyugtatni.

    - Meg kéne nyugtatni.

    - Akkor jöjjön velem, Jóska!

    Félrevonulunk az erdőbe. ahol nem jár ember.

    Kezébe adom a madárka-testet, de az én emberem megdöbbenve torpan hátra.

    - Ezt pedig hozni kell, mintha az ő holttestét cipelné.

    Pár lépést szótlanul haladunk. A hátam mögött a madárvivő ember egyszerre magyarázni kezdi a cselekedetét.

    - Tudom, hogy a tekéntetes úr pap volt, s az én barátom a maga vallásán volt. Hát ezért…

    - Helyesen tette, Jóska!

    Lépkedünk, túrjuk a havat. Minden mozdulatra a fák puha, fehér, szent tisztaságot hintenek fejünkre.

    - Talán itt! – mondom.

    - E jó hely! – bólint az ember is.

    Igazán szép hely. Madárnak való sűrű bokrok, jégszalagok, zúzmarafészkek, dús téli pompa, az örök halál nyíló virágcsokra.

    - Mindkettő: az ember is, a madár is meg fog nyugodni itt! – bíztatom. – Ennek a szép bükkfának a tövibe ássa a sírt!…

    Csizmával, kézzel, testtel gyúrja szét a vastag havat, majd felemeli fejszéjét és belezuhintja a fagyott földbe.

    Fejszével ássa a sírt. Jó mélyet, hogy a vadak ki ne kaparhassák. Cseres és fekete az ábrázatja, mikor ismét kiegyenesedik. Csak bólintok, hogy jól van. Most a madárkát elhelyezi, hogy a behunyt szemei és görbedt cérnalábacskái a mennybe nézzenek…

    Megállunk fölötte.

    Mind a ketten levesszük a fövegünket.

    - Hogy hívják?

    - Pétörnek. Boga Pétörnek… A nyolcvankettősöknél szolgált…

    Csend.

    Erdő.

    Gondolat.

    A kezem meglendül.

    »Requiem aeternam dona ei Domine et lux perpetua luceat ei…«

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf