Tatay Sándor: Kereszt a porban

„Aki nem fél a haláltól, az győzedelmeskedik az élet felett.” Ezzel az igével indultam világgá hat esztendővel ezelőtt. Az utolsó éjszaka találtam ki és olyan boldog voltam vele, mintha maguk az ég küldött angyalai tarisznyáztak volna fel bölcsességgel bujdosásom útjára. Forgattam, dobáltam, játszottam vele, mint gyerek, ha új labdát kap, de hogy oly hamar elkövetkezzék a pillant, amikor Isten kezébe kell letegyem a sorsom, arra semeddig sem gondoltam.

    Úgy határoztam azon a reggelen, hogy vonaton utazom mindaddig, amíg a pénzem tart. A vonaton még voltak társaim s így, ha a hazámtól nagyon is gyorsan, az emberektől annál lassabban szakadtam el. Ha más nem, hát a vasutas, akitől jegyet váltottam, a kalauz, meg a rendőr, akitől megkérdeztem az utat, híd volt közöttem és a világ között, amitől akkor megválni akartam. Annak a péknek a hangjára, akitől utoljára kenyeret vettem, még ma is tisztán emlékeszem.

    Azt hiszem Weiszenburgnak hívják azt a kis bajor várost, ahol a pénzem elfogyott. Nem tudom, jól emlékezem-e, de nem nézek utána, megfogadtam, hogy sohasem követem ezt a vándorutamat térképen. Lepje örökön titok és álomszerűség, amiért kerestem. – Tehát itt Weiszenburgban vásároltam az utolsó darab kenyeret és itt szakadt rám elhagyottan az első éjszaka… Isten tudja, miért – nem mertem a házak között bevárni. Szürkületkor kimentem a város végére.

    Itt bocsátotta le elém függönyét. Az erdők felől jött, fenyő-illatot hozott magával s az én számban ciprusízű lett a reggeli kicsike darab kenyér emléke. Aki érezte már vándorutakon az éhséget, az tudja, hogy kiszáradt nyelvén ciprus és borókabogyók fanyarságára emlékeztet a tegnapi kenyér megmaradt íze.

    Engem a ciprusillat mindig emlékeztet az elmúlásra, de nem arra, ami benne félelmes, inkább a szépségére, mint a tömjén, vagy a krizantém a temetőben. Nem félelemmel, inkább szomorú szeretettel gázoltam bele az éjszakába, ahogy lehullott őszi levelek között szeret csellengeni az ember… Csak mikor a függöny mögöttem is leomlott és elvesztek a városka lámpái, akkor ijedtem meg egy pillanatra és egy ájulásra emlékeztem, amely néhány évvel ezelőtt történt velem az esti utcán. Akkor is így távolodtam el tőlem az utca lámpái és feneketlen sötét jött helyette. De – mondom – ez csak egy pillanatig tartott, mert tüstént utána kezdett előttem kitárulni az éjszaka s aki előtt az éjszaka egyszer egész lelkével megnyílik, az soha többé nem fél a sötétségtől. Hogy pedig milyen hatalmas dolog nem félni, azt csak az tudja, aki életében egyszer, csak egyetlen egyszer volt úgy, hogy nem volt semmi veszteni valója. Mert mindenki másfél, mindenki más számára sötét sejtések és ormótlan mesék forrása az éjszaka. Egyedül a bujdosó előtt nyílik meg, aki lemondott az életről és zsebében hordja a keresztjét.

    Nem igaz, hogy az éhségtől eltompulnak az érzékeink. Én azon az éjszakán messze láttam és olyan hangos volt körülöttem minden, mintha ópiumot szívtam volna. Én azon az éjszakán hallottam a madarak lélegzetvételét és a fű ropogását, amint nő. Pontosan éreztem mindent, ami körülöttem történik, mert az éjszaka mindent közelebb visz az emberhez, aki nem fél. Nappal színeket látok, tarka felszínt, a nappal megmutatja a dolgokat, de az éjszaka összeolvaszt a nagyvilággal… Ha egy fa mellett mentem el, éreztem mindent, ami azon történik. Szinte láttam minden egyes rügyét, amely akkor feslett ki (tavasz volt akkor), láttam és hallottam a kérge alatt a rovarok éjszakai buzgó munkáját. S az ágakon a fészekben láttam a madártojást, amint megfakadt. Az út mellett, a fű között, ahol léptem, a vékony harmat alatt, ahonnan tücskök ciripeltek és szentjánosbogár világított, egészen új világot leltem. Azóta se tudok nyugodt lélekkel fű között taposni és fáj a szívem, ha nagycsizmás kaszásokat látok… Lent pedig a fű alatt nagy gyökérerdő életét hallottam, a hajszálgyökereket, amint fúrják, hasítják a földet a köztük a rágódó, szántó férgek ezreit. És még mélyebbről, ezerszer mélyebbről hallottam a föld titkos erőinek kavargását, ahonnan kisugárzik minden élet és virágzás… Távolról legelésző nyulak és kérődző őzek harsogását hallottam. Láttam az apró éjjeli szellők születését itt-ott, egy-egy messzi csalitban.

    És minél mélyebben hatoltam az éjszakába, a csillagok annál közelebb jöttek. Mindig tudtam, hol jár a nap a föld túlsó oldalán. Pontosan tudtam, mikor van éjgél, de nem kísértetek ijesztő suhogásából. Egy fürge szellő legyintette meg akkor az arcom és tovatűnt olyan halkan, mint maga az idő.

    A hajnal érkeztét is szél jelezte, de szélesebb és lassúbb fuvalom volt ez. Messze kelet felől, két hegy nyergén át futott és fáradt volt, mint akit messziről űznek… Arra tekintettem és ugyanott a két hegy között mintha kékesfehér pára szállott volna fel. Ez volt a hajnal. Vörösre csak jóval később változott és minél vörösebb lett, annál ijedtebben futott előle a szél. Bújt a köpenyem alá. Cibálta a köpenyemet és cibálta a hajamat egyre jobban.

    Éles hideget hozott és vacogtam. De az arcom nem tudta pirosra fújni. Mikor elült és én beletekintettem egy tó elsimult tükrébe, ijesztően sápadtnak láttam magam. Sárga, fényes volt az arcom s a homlokomon, a szemem alatt, a szám körül sötét árkok futottak. A szám száraz volt és megkívántam a vizet. Lehajoltam a tóhoz, de egy cseppet visszarettentem, mikor a tükréhez ért az orrom, mert mintha valóban tükör törött volna el. Azután újra beleértem kicsucsorított ajakkal a szétfutó karikák közepébe, de alig szívtam fel egy kortyintásnyit, éktelen hideg borzongatta végig a testem. A torkomon nem ment le egy harmatcseppnyi sem. Felálltam és ahogy felálltam, a vér mintha mind kifutott volna a fejemből. Sűrű sötét lett körülöttem újra. Csak később, csak lassan oszlott el ez a sötétség. Éppen olyan karikákban futott szét, amilyenek a vízben keletkeztek.

    Ekkor öntöttek át a napsugarak a hegyeken. Bizonytalan hosszú árnyékom támadt az árokparton. De a sugarak melegét nem éreztem, inkább borzongtam ettől is, mert mintha millió tű szúrta volna át a ritkuló, hideg párát… Csak az árnyékomra tekintettem, követtem, amint bukdácsolt mellettem az árokban. Ma sem tudom, miért néztem akkor olyan mereven és makacsul az árnyékomat. De azt tudom, hogy mióta az éj felszállt, rettenetes árvának éreztem magamat, kopasznak, meztelennek és mint akit mindenétől megfosztottak.

    Néztem, csak néztem az árnyékomat és már szédültem bele, mert mintha az árnyék alatt a föld forgott volna… Gondoltam akkor egy álomra, egy régi vissza-visszatérő álomra, ahogy valahol, valakik minden ruhát lefosztottak rólam s én úgy rohanok nagy hidegben, rengeteg ember előtt, nagy világosságban és valami sötétséget és meleget keresek… Erőszakosan ragaszkodtam ehhez a gondolathoz annál inkább, minél világosabb lett és annál makacsabban néztem az árnyékomat. Ha feltekintettem volna, ha eleresztettem volna ezt az álmot – most már tudom – elém lobbant volna a kérdés: miért megyek?

    Faluba érkeztem. Az éjszaka több falun keresztül mentem, de azokról itt nem szólottam, mert olyanok voltak azok csak a tenger éjszakában, mint keskeny kis patak, amit átugrik az ember útjában. Még a kutyák sem ugattak meg sehol… De ebben a faluban az történt, hogy a házakból, az ajtókon, az ablakokon, a kerítésen át, de talán a füsttel a kéményeken át is reggeli kávé illata szállott fel.

    -Nem, nem esem össze még az éhségtől – gondoltam –, hisz tegnap reggel ettem vagy tízdekányi kenyeret s azt mondják, az ember huszonegy napig is kibírja éhen… Bizony, hsuzonegy napig…

    Az árnyékom elveszett a házak megnyúlt sötétjében. Akkor csak előre tekintettem és egyre gyorsabban mentem. – Nem, nem akartam menekülni a faluból, inkább beljebb akartam jutni és nem űztem el magamtól a gondolatot, hogy odabenn a falu mélyén majd történik valami. Valami történik velem.

    De a falunak egyszercsak egészen váratlanul vége lett. Nem is falu lehetett, inkább olyanféle nyaralótelep. Egy patak vágta el és a patakon túl erdő kezdődött. Nem ijedtem meg, sőt mikor kiértem, fellélegzettem, mint aki nagy kísértéstől menekült meg. Aztán újra kerestem az árnyékomat. Utoljára az erdő szélén még megtaláltam egy fehér kilométerkövön. Megnéztem a kilométerkövet.

    -Sokat gyalogoltam, sokat – gondoltam –, de nem, nem eshetem össze még a fáradtságtól, hisz mondják, hogy nyolcvan, kilencven kilométert tud az ember egyfolytában gyalogolni. Bizony, nyolcvan, kilencven kilométert, sőt százat is!

    De a térdeim egyre rogyadoztak. Régóta nem volt hozzá akaratom, hogy a hajamat hátrasimítsam. Előre állt egycsomóban és keményen a harmattól. Emlékeztem, olyan volt a kilométerkövön az árnyékom, mint valami egyszarvú szörnyeteg… A botommal nem tudtam segíteni már a járásomon; holtan lógott utánam és kacskaringós vonalat szántottam vele a porba, mint törött szárnyú cserebogár.

    Így lehajtott fővel mentem, mendegéltem még vagy félórát, de lassan nagyon és akadozva, lassan gördültek már a gondolataim is.

    -Szégyen-é a kéregetés, vagy önmagunk megalázása, ami tetszik az Istennek… Szégyen, vagy nem szégyen, annyi bizonyos, hogy az embereknek rosszul esik adni is, meg nem adni is. És én nem bírom kínozni az embereket. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha egyenesen magától a jó Istentől lehetne kérni, vagy a sötét erdőtől. Az erdő előtt milyen szívesen leborulnék itt az útszélen!… Node mindez – ördög vigye – gyáva gondolat. Dolgozni kell. Ember dolgozz!… Igen, csakhogy én erről már lekéstem. Mielőtt dologhoz láthatok, ennem kell és ha ettem, aludnom kell. Mert nincs hozzá erőm, hogy szerszámot fogjak a kezembe, de még arra sem, hogy egy darab gyökeret kaparjak ki a földből, vagy felmásszak madártojásért egy fára. Mindenekelőtt kérnem kell tehát. Kérnem, de talán már hangom sincs, hogy szólni tudja, egy darab kenyérért.

    -Jóreggelt! – kiáltottam, hogy halljam a hangomat. Rekedtre, de elég erősre sikerült a kiáltás.

    -…reggelt! – felelte vissza magyarul az erdő, onnan, ahol olyan mereven megtört a széles út. Ettől mintha új erőt nyertem volna, ismét gyorsan kezdtem menni s alig tíz perc alatt széles irtáshoz értem. Itt láttam, hogy az utam kanyarogva magas hegynek vezet.

    Hirtelen megálltam és akkor valami eleddig egészen ismeretlen félelmet éreztem. – Nem akarom azt írni, hogy halálfélelem fogott el itt, a remek napsütése hegyoldalban, azon a madárdalos tavaszreggelen, de annyi bizonyos, hogy ez a félelem nem hasonlított egy cseppet sem azokhoz az apró rettegésekhez, amiket különféle szellemek és árnyak miatt éreztem kora gyermekkorom óta. Más félelmet pedig mindezideig nem ismertem.

    Biztosan tudtam, hogy a hegyet nem lesz erőm megmászni, az az út pedig, amit az utolsó falutól eddig megtettem, beláthatatlan hosszúnak tűnt.

    „Aki nem fél a haláltól, az győzedelmeskedik az élet felett.” – Újra ez jutott eszembe s most tudtam: ez azt jelenti, hogy mosolyognom kell és mosolyogva Isten kezébe kell tennem a sorsom és ha a halál jön, azt is megköszönöm, mert különben színhazugság és üres büszkélkedés volt nyelvemen ez az ige. És a hitem nem hajlít meg egyetlen fűszálat sem.

    A madárdal egyre jobban körülvett. Mert mindenki tudja, hogy ilyenkor a muzsika milyen közel van az ember szívéhez.

    A madárdal felidézte bennem ez éjszaka emlékét, amely úgy megnyitotta előttem a lelkét a földnek.

    Levágódtam a földre.

    Azóta sokszor kísért a gondolat, hogy egyszerű ájulás volt ez, hogy az éhségtől, a fáradságtól összeestem. De nem! Én tudom, hogy teljes öntudattal és akarattal vágódtam el. Összeestem vagy tíz kilométerrel előbb, mint valóban összeestem volna és alázattal vártam a sorsom.

*

    Soha még így a földre nem borultam.

    Az orrom és a homlokom éles kavicsok nyomták, szempilláim, ha megrebbentek, a port seperték. Két kezem mereven, messze kinyúlt. A köpenyemet lobogtatta rajtam a szél. Olyan lehettem messziről nézve, mint elhajított tavalyi madárijesztő.

    Ismét mondom, nem voltam ájult. Gondolataim tisztán és logikusan folytak. Ott mozdulatlanságban úgy éreztem, hogy erőm is van és tudtam, hogy azzal, hogy ott fekszem, én valakit be akarok csapni. Vagy valakit próbára akarok tenni, hogy vajon mit tesz az a valaki, ha egy ember ájultan összeesik az úton. És szégyenlettem szörnyen magam és tíz körmömmel belekapaszkodtam az út kavicsaiba és szerettem volna belefúrni az arcom a földbe, úgy ahogy megszégyenített gyermek búvik az anyja kebelére.

    „Aki magát megalázza, felmagasztaltatik” – találtam újra igét. De az igazat megvallva, egy percig sem gondoltam, hogy angyalok kara az égbe ragadjon. A mennyei segítségről azonban volt valami olyan fogalmam, hogy madár száll le hozzám, aki vérével fog táplálni.

    De a segítség egészen másképpen jött.

    Morgás indult meg a hegyek felől. Nőtt, dübörgött, mint zúduló lavina. S egy pillanatban valósággal felriadtam, hogy maga alá temet… Mert valóban úgy hallja az úton fekvő ember a közeledő autó morgását, mintha lavina zúdulna. S abban a pillanatban, mikor a füle mellett elrobog, mintha millióan sikoltanának. És ebben eltompul a füle egészen. Az eldübörgését már nem hallja. Csend lesz.

    Sokáig feküdtem ott. Az autók mind sűrűbben jöttek, mert pünkösd reggele volt éppen és kirándulók szállták meg a hegyeket… Egy sem állott meg. Nem csoda, hisz gondolhattak elbukott részeg embernek. Egyszercsak halk percegést hallottam. Olyant, mintha gyémánttal hasítják az üveget, azután hallottam, amint megzörrent mellettem egy kerékpár s nem sokkal később gyengéd ujjak matatását éreztem a hajamon.

    Németül szólongatott egy leány, de én csak a nagy hegymászó cipőjét láttam. Felelni a szavára nem mertem volna a világért sem, sőt a szememet is behunytam s lélegzetet is csak visszafojtottan mertem venni.

    Nem tudom, ő állította-e le a később arra haladó autókat, vagy maguktól álltak meg a kirándulók csodálni a különös jelenetet, ahogy ő emelgetett engem és ahogy én – jaj, most nem tudom, erőtlen-e vagy akarattal – vissza-visszahullottam… Nagy tanácskozás indult meg felettem. siránkozás is és éreztem, hogy valaki megsimította a hajamat. Aztán két férfi megfogott és odavittek az erdő szélére, hűs fa alá.

    Sok sajnálkozó arc hajolt ott le hozzám, mikor a szememet kinyitottam, s a kérdések egész seregét zúdították rám. Én összehúzott szemöldökkel néztem, mintha előttem cikáznának, kavarognának a kérdések, mint télen a hulló hó. Szerettem volna kiválasztani egyet, és legalább egyre felelni, de képtelen voltam. Némelyek ételt és bort hoztak elő kocsijukból és kis halom ennivaló volt már előttem, de én arra is csak bambán bámultam.

    Akkor a biciklis lány fogott egy gerezd narancsot és a számba tette… a narancs után süteményt már magam ettem. És ezt látva, jótevőim elégedetten elhajtottak. Utoljára az a lány hagyott el. Még kinyújtottam a kezemet feléje és szólni akartam… Mintha valaki puha kezekkel visszahajlította volna az én kinyújtott kezemet. Aztán, mintha valaki párnát tett volna a fejem alá…

    Késő délutánig aludtam ott s nagy madárcsicsergésre ébredtem fel. A madarak nagy serege lakmározott az előttem otthagyott ételen. Nem mozdultam. – Dorbézoljatok madarak – gondoltam –, ami az enyém, az a tietek, és ha éhes leszek, ezután én is kifosztom a fészketeket. Dorbézoljatok csak, hisz lám terített asztal a föld. Rajta madaracskák! Aki fürgébb, többet csíp.

    Egészségesnek és erősnek éreztem magamat. Felálltam és ebben a pillanatban a madarak ezerfelé rebbentek. Azután tovább indultam északnak és semmi gondom s lett volna, ha csak nem az, hogy sokaknak megszomorítottam a pünkösdi kirándulását. Mer gazdag emberek lehettek azok, akik arra robogtak reggel és milyen szörnyű lehetett szegény gazdagoknak látni az éhenhalódót az útszélen, egy olyan fekete keresztet a porban, amilyennek én látszhattam akkor kitárt karjaimmal… Ez később is sokszor jutott eszembe és kínozta a lelkiismeretem. S én mindannyiszor azzal vigasztaltam magam, hogy valóban összeeste, azon a reggelen és nem színleltem és nem csaltam meg senkit.