Bella István: Szeretkezéseink

         1.

Nincs ű, nincs í, az é csak élne,
nincs v, nincs d, a d csak délene,
csak krí, csak krű, csak a hangok szíve,
félkék, félzöld, a színtelen ezen:

NINCS HANG

É É nélkül
V V nélkül
Hang hang nélkül
Csak a zene színe
     Nincs hang

Fény sincs, nincs fény, a fénylés csak fénylene,
nincs kék, nincs ég, kéklés csak églene,
nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene,
csak fél-í, fél-ű, csak a zene színe:

NINCS FÉNY

Fény fény nélkül
Kék kék nélkül
Zöld zöld nélkül
Csak a zene színe
     Nincs fény.

Éj sincs, nincs éj, az éjlés csak éjlene,
nincs mély, mély sincs, a mélynek nincs hol mélylene,
nincs fönt, nincs föld, a föld csak földlene,
köd sincs, nincs köd, a ködlés csak ködlene.

NINCS FÖLD

Éj éj nélkül
Mély mélység nélkül
Föld föld nélkül
Csak a lenni lehellete
     Nincs föld

Csönd sincs, nincs csönd, a csönd csak csöndlene,
Nincs ő, nincs én, az én csak őlene,
Nincs tér, idő, csak időtérlene,
Nincs nincs se, a van, az is csak nincslene:

NINCS SINCS

Csak Te, az ige: a lenni lehelete!

        2.

Tíz szán siklik a meztelen havon.
Tíz szablya szánt tüzet a hátamon.

Csónak suhan bőrömön. Hallani:
Fölcsal a hó egész hónaljamig.

Tűzhasáb csördül. Szálló kút gyanánt
– forgókésszélként – huss!, elszáll szememből földanyám.

Eke szánt jégen. Apámban megakad.
Mozdonyokkal fűtok hasamat.

Nap fehér ringben. Szakadó kötele,
Meztelen öklök döngölik szívemet.

Augusztus forró ege, ostorok.
Olvadt nyárfák, törzsük rámcsorog.

Zuhanó pilóták, égő, hanyatt-
vágódó föld. Ejtőernyő-hajad.

És csönd. Mozdulat nélküli füvek.
Egy szempilla érinti az eget.

        3.

Szeretlek, – hallod? – s ha hallod, érted-e?
Tudod milyen a vas lélegzete?

Tudod milyen minden kő meztelen?
Láttál te már holtat elevenen?

Szeretni, enni, menni – még szabad!
Nem szögesdrótháló a te hajad?

Szeretni, enni, menni – még lehet!
Kinek melléből áll ki a kezed?

Kétszázhúsz voltos éj – de mennyi van
– Úristen – ereim huzalaiban:

        
        4.
Mit csináltál velem, hogy szemöldököd,
mint bilincs kattan szemeim fölött?

Láncból vagy, drága, s lánccal ölelkezel,
hogy csörömpöl ruhád, ha vetkezel?

Dollár vagy tallér fényes köldököd,
vagy láncszem az is, hogy fénylik és csönög?

S ha lábad, a gyönyörűt, szétnyitod,
mi dönt le, drága, tank, kard, gumibot?

Vaságyon, búza közt, rizsföldeken,
és hogy fekszel? Holtan, elevenen?

        5.

A nőstény, ha üzekszik, a kan, ha szeret,
kit húz karóba, milyen ősöket?

Kinek égő húsa csókod, öl gyanánt,
kinek készít szép lábad kalodát?

S harapásaim szöges ostora
milyen szép lovának patkónyoma?

– Hát vigyázz, hajam vad tábora
lehet neked még tüzes Dózsakorona.

Kigyúlhatnak ágyad piacain
derekad alá hordott csontjaim,

hasad sáncán, melled dómja előtt
ácsolják, hallod-e, a levegőt,

s mi lesz veled, ha én is elhagyom
facölöpváram, cölöpvár-mellkasom,

ha elhagylak, kiéhezett sereg
utolsó végváramat, testedet?!

        6.

Hát mi vagyunk mi, drága hányfele
tört kard, szakadt íj, hány föld lélegzete,
hány szó, hány száj, hogy mind itt vérzene:
mongol bonc, szláv száj, Kölcsey félszeme,
az idő terén, a turista világ napszemüvege
előtt Európa égő csuvas-szerzetese.

Ha azt mondom, Vesi, még érted-e?
szádat friss vízként fölkínálod-e?

Ha azt mondom, kosza, görbítesz-e?
kaszát karodból, hogy megölelje vele,

s ha szólok, hegycsúcs,mellecskéd kis csecse
kék melltartódból kitakaródzik-e?

S ha azt mondom, eke, fölszántod-e
ékes magadat, hogy engem vess bele?

        7.

A nagy időbe zárva, meztelen
lánc, csörgő láng, szeress szerelem.

Földim vagy, s földem. Minden föld. Te vagy
maga a föld is, hát ne csúfítsd el magad.

Szakadt szempillám lásd meg, a szemem
az apámon foszló lyukas katonaköpenyen.

Fűcsomóanyám lásd meg, mert bele-
markol a föld és elinal vele.

Hajcsomószavunk lásd meg, mert kihull,
és magtalanul és számlálatlanul.

Hajcsomómagunk lásd meg, és ne hagyd,
hogy kicseréltessen a szív s az agy.

Hogy kiheréltessen a szem, s a kéz.
Szeress minket, nagy idő, ölelés.

        8.

Szeress, szeress, a meztelen havon
tíz szablya szánt, tíz boldog fájdalom.

Csónak suhan hajamon. Jég etet
vállamon hömpölygő mezőtüzet.

Fény hull. Kés hull. Szempilláim mögött
havazik: pillantásaidba ütközök.

Reszkető tér. Pillék és levelek.
Augusztushasú nyárfaéj remeg.

Ejtőernyőbe csavarva, hanyatt-
fekszem az ágyon, elborít hajad.

Fölöttem, hallom, suhan kezed.
Szempilláimmal érintem az eget.

Ezt az éjt csak a szemed oltja ki.
Ezt a fényt csak a kezed mondja ki.

Ezt a színt nem lehet fölbontani.
Ezt a kínt nem lehet kioltani.

Ezt a földet nem lehet mondani.
Ezt a csöndet nem lehet hallani.

Nincs ű, nincs í, az é csak élene,
nincs fény, nincs kék,a kék csak églene,
nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene,
nincs ő, nincs én, az én csak őlene:

Csak te, az ige, a van lehelete!

                                             1968