Czóbel Minka: Krisztina

Fiatal volt és szenvedélyes, csinosnak is lehetett mondani. De anyja, ha reá nézett, mindig könnybe lábadt szemekkel suttogá barátnéinak: – Szegény Krisztinám soha sem fog férjez menni. Titokban ugyan örült Bériné, hogy leánya soha sem fog azon tapasztalatokhoz, felfedezésekhez jutni, melyek az ő leányos, aranykedvét, asszonyi-gond szürke pókhálójával oly korán, s oly sűrűn befonták, – de azért az illem kedvéért, csak mindig úgy mondta: – Szegény Krisztinám!

    Krisztinát csakugyan sajnálni lehetett, mivel hogy halálra volt szánva.

    Nem úgy, mint mi, mindnyájan, – majd – egyszer – valamikor, – de korai, elkerülhetetlen halálra. Tüdővészes család mellbeteg gyermeke lévén.

    Meg is csillant már szemében a tüdővész nyugtalan fénye, s ha ifjú testét olykor okadatolatlan fáradtság lepte meg, mindenki tudta, – ő maga is, – hogy ez a rémes betegség előjele.

    A leánynak azonban bátor, tiszta lelke volt, nem zárta be szemét a változhatlan előtt, de nem is hagyta életét megrontani egy várható, de időpontra nézve bizonytalan eshetőség által.

    S ő élt, intenzíven, boldogan, beszíva az életet minden leheletével, minden szívverésével.

    A bálterem, a jégpálya, a tenisz-grund ugyan zárva voltak előtte, de ő lelke egész szenvedélyével a mélyebb élvezetekhez fordult.

    Művelte magát, olvasott, a művészet minden jelenségét lázas érdeklődéssel kísérte. Zongorázott és tanulmányozta az idegen nyelveket.

    Egyszer azon sopánkodott, hogy nincs ember Budapesten, kitől ő a spanyol nyelvet megtanulhatná. Éppen atyja névnapját ünnepelték, többen voltak Bériéknél.

    Jakab Pál, egy idősebb úr a társaságból, a leányhoz fordult s jóságos atyai hangon mondá:

    - Krisztina, én megtanítom magát a spanyol nyelvre, ha akarja. Elég jól beszélem, s a könyveket tökéletesen értem.

    A leány érdekes, szeplős arcát heves pír futotta le, finom kezeivel ügyetlenül tapsolt örömében. Oly banális, oly nevetséges volt ez a mozdult, annyira ellentétes Krisztina egész komoly, szellemes lényével, hogy rögtön elárulta nagyfokú idegességét.

    Örült, végtelenül örült.

    Másnap a spanyol leckék megkezdődtek. A leány fejlett szelleme hamar felfogta a tantárgyat és lecke után még ismereteket merített mestere érdekes beszélgetései és leírásaiból.

    Mert Jakab Pál sokat utazott, sokat gondolkozott, különben egy igen szerencsétlen ember volt. Érzékeny, túlságosan érzékeny szív, s egy visszataszító külső egyesültek nál.

    De Krisztina e külsőt napról-napra kevésbé vette észre és napról-napra jobban átérezte értékét ezen csúnya, öregedő embernek.

    A spanyol órák lettek életének fénypontjai. Alig várta délelőtt, hogy kinyíljék az ajtó, hogy hallhassa mestere kellemes hangját, érdekes előadását.

    Először életében érintkezett egy magas gondolkozású férfival, kinek mély tudománya mellett, kedélyvilága is gyöngéd és érintetlen maradt.

    Oly gazdagnak, oly boldognak érezte magát.

    Egyszer azonban Jakab Pál a szokottnál később érkezett tanítványához, s ahelyett, hogy a nyelvtanhoz nyúlt volna, kezébe vette Krisztina keskeny fehér kezét s komolyan, meghatottan szólt hozzá:

    - Édes gyermekem, lássa, azt hittem, hogy egy ilyen öreg ember, mint én, nyugodtan adhat egy fiatal leánynak néhány leckeórát, anélkül, hogy ez feltűnnék, vagy hogy ezt általában észrevennék. Bocsásson meg! Csalódtam!

    A város a mi leckéink felett mulat, s az ön mestere és az én tanítványom, a legkülönösebb kombinációknak szolgálnak alapul.

    Ön még oly fiatal. Ez magának árthatna, édes kis Krisztinám, azért jobb lesz, ha a spanyol nyelvet abbahagyjuk-

    A leány, aki első percben kissé elhalványult, most nyugodtan nézett Pál szemébe, s határozottan mondta:

    - Ugyan, már hogy tarthat engem ilyen kicsinyesnek? Ez a mende-monda legfeljebb udvarlóimat, – melyek nincsenek – s kérőimet, – melyeket soha sem szabad elfogadnom – riaszthatná el. Ennyit árthat nekem a város mulatsága. Szót sem érdemel, kezdjünk a leckéhez!

    - Ahogy parancsolja! – felelte Pál a boldogan csókolta meg Krisztina kezét.

    A spanyol leckék csak folytatódtak s ez a beteg fiatal leány, s ez az öreges csúnya férfi nélkülözhetetlenek lettek egymásnak. S midőn Jakab Pált hivatala, vagy két év múlva egy más városba szólította, Krisztinát, mint feleségét vitte magával.

             *

    Végtelenül, kimondhatatlanul boldogok voltak.

    A leány életében a menyasszony-koszorú nem hozott változást.

    Kedves, ápolt betege, tanítványa maradt férjének, csak úgy, mint azelőtt.

    S a férfi élete gazdag lett, az önfeláldozó szeretet végtelen gazdagságával.

    Szíve telve volt szeretettel, aggodalommal. Egyik érzés a másikat, s mindkettő gyöngédségét fokozta. Midőn látta, hogy Krisztina halványabb s átlátszóbb lett, félre dobott hivatalt, otthont, rokoni és baráti kört s ment az ő kincsével egyik gyógyhelyről a másikra, a nap után, a meleg után.

    Őrizte a széltől, az esőtől, az árnyéktól.

    Életét napossá, világossá tette.

    Egy csöndes déli hegyvidéken, hol Krisztina legjobban érezte magát, villát épített neki. Az ablakok úgy voltak szerkesztve, hogy minden napsugarat felfogjanak, s az ajtók, hogy minden légvonatot kizárjanak. Benn a szobákban körülvette minden kényelemmel, fényűzéssel.

    Világos és vidám volt körülötte minden. Tekintete nem eshetett oly tárgyra, mely ne lett volna ízléses és tetszetős. Eltávolított tőle mindent, – mi sérthette, vagy szomoríthatta volna.

    Olvasott neki, beszélgetett vele.

    Kimondhatatlanul szerették egymást, s boldogok voltak, amennyire csak földi emberek lehetnek, sőt a közönséges földi boldogság mértékét jóval meghaladta az övék, mert a jó Isten megőrizte őket a kiábrándulástól, a vágytalanságtól, boldogságuk őréül adva nekik az örökös aggodalmat.

             *

    Egy Szilveszter estéjén egy barátnője látogatta meg Krisztinát. A szokásos jó kívánatok után mondá neki: – Édesem! Ez évre is csak azt kívánom, hogy az ég tartsa meg boldogságodat, de még hozzá, adja vissza egészségedet. Gyógyítson meg! – Ijedve nézett fel a beteg asszony:  

    - Az Istenért, csak azt nem! Hát nem hiszed, hogy én tudnék „másképp” élni? Hát azt hiszed, hogy én tudnám nélkülözni ezt a szerelmet? Nem, nem inkább a halál!

    Ha egészséges lennék, úgy vagy elveszteném, vagy – másképp lenne. De hiszen akkor is elveszteném azt, akit én szeretek.

    És szeretem, szeretem kimondhatatlanul!

    A barátnő, ki eddig csak a konvencionális szerelmet és boldogságot ismerte, csodálkozva nézett rá, s elmenőben csak csendesen mondá:

    - Az Isten áldjon meg!

    Az ég mindenképpen kegyes volt a házaspárhoz, s megjutalmazta Pál gondos ápolását. Krisztina, ki férjhez menetelekor alig remélt két-három évet, tíz, húsz év múlva is, bár nagyon gyengén, igen betegesen, de még mindig élt.

             *

    Azonban eljött az ő órája is. Csendesen, nyugodtan hagyta itt a földet, fájdalom és félelem nélkül. Férje kezét kezében tartva, s rá hálásan, szerelmesen mosolyogva.

             *

    Jakab Pál őrjöngött a fájdalomtól.

    Ha barátjai egy méreggel telt üvegcsét vagy revolvert elszedtek tőle, másnap már egy másat rejtett zsebébe, azon gondolattal:

    - Míg kiállom, nem teszem, de nem fogom kiállani!

*

    Mégis csak kiállta.

    Egy gond, egy érdek tartotta fel: Krisztina sírja. A kisvárosi temetőben, hol a tüdővészes idegenek fehér márvány sírkövek alatt nyugosznak, a legszebb helyet vette meg neki.

    Beültette rózsákkal, szegfűkkel, rezedákkal, a fehér márványlapra kivésette felesége nevét s mellé íratta:

             Jakab Pál, született 1836,
             meghalt. . . . . . . . . . . . . .

csak az évszámot kellett még hozzá vésni. Remélte, hogy ez is nemsokára lesz.

    Midőn e sír kész volt, fájdalma ugyan nem enyhült, de nyugodtabb lett. S hogy éppen az idő teljék, Jakab Pál visszatért hazájába.

    Egyedül járta a budai hegyeket, s órákig elnézte a Lipótmező szomorú nagy épületét, csendesen mondogatva:

    - Mégis csak oda kerülök, mégis megőrülök! – Ösmerősi féltették is az őrülettől.

    Nagyon meghatotta őket bánata, azért nagyon jók voltak hozzá.

    Lassan, lassan sikerült őt kisebb társaságokba bevonni s végre, a jövő évben, neje egy régi barátnője, Áltay Valéria, rávette, hogy jöjjön el bájára.

    A háziasszony csinos és kellemes volt s nagy szánalmában kizárólag a szegény szomorú özvegy emberrel foglalkozott.

    Oly jól esett Jakabnak a régen nélkülözött női társaság s a gyöngéd figyelem.

    Előbb csak vontatva jött, de aztán megszokott alakja lett a szép asszony estélyeinek.

    Már a farsang végefelé járt, midőn Valériának egy udvarlója gyönyörű virágot hozott s édeskésen mosolyogva adta át a szép asszonynak.

    Ezt látva, Jakbban felforrt a méreg:

    - Az a tacskó merészel hozzá közeledni! S én mindig csak kint álljak az ajtó mellett, bambán, bután, szerencsétlenül?

    Mind izgatottabb lett, megrészegült saját haragjától s midőn a fiatalember mellette elment, durván meglökdöste a könyökével.

             *

    Leírhatatlan izgalom támadt a teremben.

    Megütközve nézte mindenki a jelenetet.

    Hogy a gyöngéd, finom nevelésű Jakab Pál ily oktalan, neveletlen durvaságot követhet el.

    Hogy az öreg, a szellemes Jakab Pál, ilyen nevetségesen viselkedik.

    Mindenki mély szánalommal nézett reá.

    Azt hitték, megőrült.

    De aztán felfogták a helyzetet – s nevették, nevették a szegény öreg embert.

             *

    Jakab Pál, ki egy élet idealizmusát átélte, ki ösmerte az eszményi szerelem boldogságát, ki már rég túl volt az ifjúság badarságain, most egyszerre, – nagy bánata közepette – szerelemes volt, csak úgy, mint egy kis jogász, csak úgy, mint egy fiatal hadnagy, a szép Valériába!

    - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

    De jó, hogy az a szegény asszony ott a márványlap alatt, – ki másképp tudott szeretni, mint minden más asszony, már nem láthatta, hogy az ő férje, eszményképe szeretni kíván – úgy, de éppen úgy, mint minden más férfi!