Muskátli - 2015. december

muskatli

 

muskatli
Melléklet jó gyermekeknek

2015. december / II. évfolyam / 4. szám

 

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

 

HÓNAPVERS

 

Pósa Lajos: Szállj le, angyal, szállj le!

angyal

Szállj le, angyal, szállj le
Minden kicsi házba
Esik a hó … az ablakot
A fagyos szél rázza.

Ne csak karácsonyfát
Hozz a kicsinyeknek:
Tüzelőt is hozz, angyalkám!
Sokan dideregnek.

Ne csak csillag fénye
Gyúljon a szobában,
De lobogó, piros tűz is
Égjen a kályhában.

Szállj le, angyal, szállj le
Minden kicsi házba!
Esik a hó … az ablakot
A fagyos szél rázza.

Forrás: Az Én Ujságom, 1902. december 21. XIII. évfolyam 52. szám

 

EMLÉKEZÉS

 

rozsa

Pósa Lajos: Áldott a dal!

Áldott a dal, mely szemedbűl
A könnyet kicsalja,
Áldott a dal, melytől enyhűl
A szíved bánatja!
Andalító, ringató,
Fájdalmakat altató.
Áldott a dal, mely szemedbűl
A könnyet kicsalja!
Áldott a dal, mely vidáman
Rózsát hint utadra,
Mely a tavaszt napsugárban
Visszaragyogtatja!
Felmosolygó, nevető,
Pillangókat kergető.
Áldott a dal, mely vidáman
Rózsát hint utadra!

Forrás: Az Én Ujságom, 1910. december 11. XXI. évfolyam 51. szám

 

IRODALOM

 

Lőrincz Sarolta Aranka: Mesekosár, csodakosár

Irodalom Lorincz Aranka mesejehez (3)

Palóc mesék, versek öreganyó hátikosarából

Régen volt gyermekkor,
Angyalszárnyú álom.
Most is emlékszem rá,
Szent éjű karácsony.
Felkelő fényes hold,
Csillagcsibés mennybolt,
Hótakaró alatt,
Szent éjben a dombok.
Kis ablakok fénye,
Család békessége,
Fűszerek illata,
Szent éjnek emléke.
Gyermekhangon zengett,
Mennyből angyal jött le,
Zöld fenyők illata,
Szent éjnek ünnepe.
Templomok harangja,
Gyertyák lobogása,
Betlehemi csillag,
Szent éjű varázsa.

Fázósan, lustán ébredt a téli reggel. A nap sápadtan kukkantott ki az égi hó dunyhák alól, de mivel kíváncsi volt, ezért mégis benézett öreganyó házának kicsi ablakán.
- Nahát, ezek a hétalvó leánykák még mindig a nagy dunyha alatt szuszognak! – gondolta, és gyengén megcsiklandozta pisze orrocskájukat.
- Háápci! Háápci! – hallatszott a dunyha alól egymás után. Öreganyó ijedten lépett be a szobába.
- Csak nem megfáztatok! – kiáltotta és máris gyógyteát készített reggelire, hozzá tojásrántottát.
 A kislányok előbb párnacsatát vívtak, és egymás ellen tüsszögtek, de már csak játékból.
- Jaj, ne tüsszögjünk, mert a csodakosár eltanulja tőlünk a tüsszögést, és nem talál benne nagyanyóka mesét!
- Nézzétek csak, mit hoztam a kertből, egy almafaágat, amit kislány koromban Borbála-ágnak neveztünk! Vízbe teszem, bent a melegen karácsony böjtjére, Ádám-Éva napjára ki fog virágoznyi. Ezt a marék búzaszemet meg a komrából hoztam, elvetjük ebbe a tálkába, ez lesz a Luca-búza!
- Mire lesz ez jó, nagyanyóka? – kíváncsiskodtak a kislányok.
- A kizöldült Luca búzával, meg a Borbála- ágval fogjuk díszítenyi a betlehemi kis Jézus jászolyát karácsony szent ünnepére.
- Hát a karácsonyfát mivel fogjuk feldíszíteni? – kérdezte a mindig kíváncsi Rozika.
- Mézeskalácsot sütünk, azt fogjuk felkötöznyi a fára. Ezüstpapírba gyiót csomagolunk, gyufaszálat szúrunk bele, arra cérnát kötünk. Majd meglátjátok holyan szépen feldíszítjük a karácsonyfát!
- De honnan lesz karácsonyfánk? – folytatta a kérdezősködést Pannika, mert a kíváncsiság ragadós, eltanulta Rozikától.
- Majd hoz a karácsonyi angyal, csak várjátok ki türelemmel! Magasra, föl a mestergerendára kötyi, nehogy elérjétek, és letorkoskodjátok róla a mézeskalácsot.
Ekkor jutott eszébe a kislányoknak, hogy még aznap nem mesélt nekik nagyanyó a mesekosárból.
- Nagyanyóka, szépen kérünk, keress nekünk karácsonyi mesét a csodakosárban! – cirógatták öreganyót a kislányok.
A kosár újból előkerült, de most öreganyó nagyon szomorúan mondta el a varázsigét, mert tudta, hogy véget ér a kislányok hosszú vakációja.
- Emlékeztek még arra a mesére, amikor kirándulni mentek az erdei állatok a kis autóval? – kérdezte öreganyó.
- Emlékszünk, hogyne emlékeznénk! – kiáltották a kislányok.
„Egy téli reggel furcsa fehérségre ébredt Kisautó.  Mindent betakart a hó, az erdőt, az utat, a gyárat. A kerekeit mozdítani sem tudta, odafagytak a földhöz.
- Jaj, moccanni sem tudok, ki segít rajtam!
- Jó reggelt! – szólalt meg mellette valaki. Kisautó alig ismerte meg szürkésfehér bundájában a nyulat.
- Most ilyen a bundám, mert itt a tél – mondta, majd tisztogatni kezdte az autó tetejét. Közben ide-oda ugrándozott, és ügyesen letaposta a nagy hóbuckákat, így Kisautó kerekei kiszabadultak a hó fogságából.
- Ülj be, elmegyünk a közeli városba! Legalább téged vigyelek valahová, ha a többiek téli álmot alszanak – mondta Kisautó, majd szélesre tárta ajtaját és már indultak is.
Az út szélén egy didergő, éhes kiskutyát vettek észre. Megsajnálták, felvették és mentek tovább.
- Hogy kerültél ide ebben a hidegben? – kérdezték tőle.
- Kitettek az út szélére, és itt hagytak, én meg csak vártam, vártam, de nem jött értem senki. – mondta szomorúan.
Lassan beértek a városba, ahol sok ember járt-kelt az utcákon. Kisautó bekanyarodott egy nagy térre. A tér közepén gyönyörű, színes égőkkel díszített, hatalmas fenyőfa állt, alatta fából jászol, benne szénán egy játék baba feküdt. A tér körül bódék álltak, amelyekben csillogó portékáikat árulták az árusok. A kutya kidugta az orrát az autó ablakán, és beleszimatolt a levegőbe, sült kolbász és hurka illatát érezte.
Gyorsan futásnak eredt. Az egyik bódénál kopott ruhájú öregember ennivalót dobott az éhes jószágnak. A kutya a szájába kapta az ennivalót, és visszafutott Kisautóhoz.
- Megtaláltam az új gazdámat!  Köszönöm, hogy segítettetek, de sietek, mert itt van a karácsony! – vakkantotta, s már futott is vissza a bódék felé.
- Mi az, hogy karácsony? – kérdezte csodálkozva a nyúl.
- Nem tudod? Boldogság és béke! – kiáltott fel Kisautó.
- Én úgy tudom, hogy a karácsony sok finom ennivaló. – okoskodott a nyúl.
- Karácsony napján született a szeretet Királya! – oktatta tovább Kisautó a nyulat.
- Nekem most egy nagy káposztafej kellene, annak örülnék! – motyogta a nyúl és kényelmesen hátradőlt az ülésen, majd szundikálni kezdett. Kisautó látta, hogy nem sokra megy a nyúllal, ezért lassan elindult hazafelé. Közben azon gondolkodott, miért nem értette meg a nyúl a karácsony igazi értelmét.”
- Vajon mit gondoltok, kis onokáim, mi a karácsony?
- Nagyanyóka, nekünk te vagy a karácsony! – cirógatták öreganyót a kislányok, és kétfelől megcsókolták ráncokkal teli arcát. Öreganyó szívét igazi karácsonyi öröm és szeretet járta át.

Karácsony szent ünnepére,
Szálljon minden házra béke!
Lobbanjon fel gyertya lángja
Szeretetnek szép varázsa!
Gyermek, felnőtt és öregek,
Várjátok már a Kisdedet!
Betlehemi csillagvarázs,
Kopott istállóban parázs,
Mely melegít hideg éjben,
Szeretetnek ünnepében.

Lőrincz Sarolta Aranka
(A mese itt a Muskátliban jelent meg először.)

 

VALÓSMESE

 

karacsonyfaLázó karácsonyfája

A palota erkélyét tartó kőemberek nem fáztak. Nekik mindegy volt, hogy a zimankós éj közeledtén vaskos jégcsapok fagytak bajúszkáikon; hogy a fogát csikorgató Télapó zúzmara inget takácsolt puszta mellükre, karjaikra. De a rongyos Lázó didergett a kapu alatt. Pedig a kőembereknél nagyobb terhet tartott a vállán: hányt-vetett életének nehéz nyomorúságát.
A sürgő-forgó emberek lassankint eltünedeztek a tündéri fényben ragyogó utcákról. Az édes, meleg otthonokba: ahová örömet vittek. Vagy ahol már várta őket az öröm. Mivelhogy szent karácsony áldott ünnepére mindenhová leszakad a mennyországnak egy-egy darabkája, hogy az emberek boldogok legyenek.
A rongyos Lázó is reménykedett. Egész délután, egész estén várta ő is a mennyországnak egy leszakadó parányi darabkáját. Hiába várta. Hiába reménykedett. Utoljára is megadta magát a sorsának. Menedék zugocska után nézett, mint a gazdátlan eb. Nem csíp a szél egy oldalon: hej! Már az is nagy oltalom…fekete árnyéknak lapult a kapufélhez. Ha elzavarják, majd tovább megy. De mi ez?
Egyszer csak szárnyak suhogását hallja a magasban. Ragyogó fény gyullad ki a hópihés levegőben, melynek aranyszín sugarai mécsekké homályosítják az utcai lámpákat.  Libegve lebegő fehér angyalka szállott a palota felé. Kápráztatóan csillogó karácsonyfát hozott a kezében.
Lázónak megdobbant a szíve. Még bizseregni tudó vére arcába szökött piros két rózsának. Kezét remegve szabadította elő a rongy tutujából.
- Itt vagyok, angyalka!
Az angyalka azonban csak a palota ablakait ókumlálgatta. És mikor minden ablakot megnézett, szomorúan szólott:
- Eltévedtem!
Akkor oda libbent mellé egy másik fehér angyal.
- Kit keresel? Testvérkém!
- Keresem a selyemhajú Magdikát. Sehol se találom.
- Bohó vagy, édesem. Máshol lakik már az. Én vittem hozzá karácsonyfát. Most jövők tőle.
- Istenem! Akkor én hiába jártam! Vissza kell vinnem a karácsonyfámat!
Lázó arcán megsápadtak a rózsák.
- Angyalka! Itt vagyok én! Ajándékozd nekem a karácsonyfádat!
Az angyalka akkor vette észre a reszkető gyereket.
- Ki vagy te?
- Lázó.
- Mit keresel itten?
- Éjszakai szállásomat.
- Miért nem vagy otthon?
- Mert nincs otthonom.
- Kik a szüleid: Hogy nincsen otthonod?
- Meghaltak azok, mikor még kicsike voltam.
Az angyalka megszánta az árva gyereket, s tovább kérdezte:
- Hát aztán jó vagy-e te, Lázó!
- Nem tudom, angyalkám.
- No, majd mindjárt megtudom én. Mert ha te jó vagy: akkor a neved benne van az arany könyvemben.
Elővette az arany könyvét. Forgatta, lapozta. Lázó nevét azonban sehol sem találta benne. Volt ugyan ott szó egy jó fiúról, akit Lázárnak hívtak. De mit tudhatta azt a kis angyal, hogy Lázár és Lázó egyet jelentett a gyermekét becéző édesanya ajkán.
- Sajnállak, Lázó – mondta. Nem vagy jó gyerek. És mivel nem vagy jó gyerek: nem adhatom neked a karácsonyfát.
A fiú esdőleg tette össze a két kezét:
- De édes angyalkám! Miről lehessen tudnom azt, hogy jó vagy rossz vagyok?
- Megmondja azt mindenkor a szíved. Jót tettél: dicsér. Rosszat tettél: korhol.
- Ó, engem nem korholt még a szívem sohasem. Hidd el, jó angyalkám!
- Elhiszem, ha megmutatod.
- Mivel mutassam meg?
- Azzal, hogy fél óra alatt három jót cselekszel. És hogyha fél óra alatt három jót cselekszel: neked adom a szép karácsonyfámat. No, eredj. Siess! Testvérem mindenütt veled megy. Én addig itt az erkélyen várok rátok.
Lázó éledve ugrott ki a kapu alól:
- Megyek, angyalka! Megyek!
Neki vágott a tükörsíkos útnak. Ám, gémberedett lába, két-három szökés után, épp akkor bicsaklott ki alóla, amikor egy siető úri ember haladt volna el mellette. Egy zökkenés, két zökkenés…mind a ketten földre huppantak!
A dörmögő úri ember erősebb volt, gyorsabban lábra kapott. Lázó sajgó kézzel, sajgó lábbal tápászkodott föl. Mi közben egy erszényt pillantott meg a földön.
- Á! Ezt az az úr veszítette el!
Hirtelen felkapta…rohant a nagy léptekkel siető után. A fordulónál utol is érte. Lélekszakadtában azonban elfulladt a hangja: némán toppanhatott az úr elé.
A meglepődött úri ember mohón ragadta vissza az erszényét. E közben megszólalt az angyal csilingelő szava, ami oly ezüstösen hangzott felülről:
- Egy jó!
Összeszedte magát. Sietve ment tovább. A zúzmarás akácfáról dermedt veréb hullott elébe. Fölvette, kebelébe tette.
Hát amikor ezt megcselekedte, megint csak csilingel az angyalka szava:
- Két jó!
- No, édes Istenkém! – gondolja a fiú magában. – Ha ez igy megy, mindjárt enyém a karácsonyfa!
Valami rég hallott ének jutott az eszébe. Elkezdte dúdolni halkan a csöndes éjben.
Siet, siet a Lázó. Hanem egyszer csak megütődve kezdi észrevenni, hogy a harmadik jó nem jön a keze ügyébe. Néz ide, néz oda: senki! Semmi!
A félórának már csak egy-két perce van hátra; az is lepereg… Mind hiába!
Mikor a félóra leteltével visszakerült az erkélyes palotához, könnyezve tekintett a karácsonyfát tartó angyalkára:
- Nem tudtam tenni két jónál többet!
Az angyalka gyöngynek fogta a fiú pergő könnyeit.
- Nem tudtál többet tenni két jónál… Nohát a harmadik jót én leimádkozom érted. Tessék! Vedd át a karácsonyfát!
Szegény Lázó azt hitte: álmodja ezt a nagy boldogságot!
Kezében a mennyország tündöklő darabkája! Mit csináljon vele! Hova menjen vele!
Egy darabig gyönyörrel nézte, nézegette csodaszép kincsét.
Akkor valami édest gondolt.
Eszébe jutott egy kis ház a város végén. Valamikor egyszer, nem is olyan régen, ott adtak neki egy éjszakára szállást.
Ha ő most elvinné ezt a karácsonyfát abba a házba! Vagy legalább betehetné a virágos ablakába! Micsoda öröme lenne ott egy kicsi kis lánynak! Aki őt akkor úgy megszánta, hogy még a harapás kenyérkéjét is megosztotta vele.
Pillanat alatt elhatározta magát:
- Igen! Oda viszem a karácsonyfámat!
És ment sietve a városvégi kis házig. Városvégi kis háznak szárnyas ajtajáig. Az ajtó zárva volt; csöndesen zörgetett… Szép karácsonyfáját vitte-vitte s az asztalra tette. Lázó is ott maradt, együtt töltötte karácsony estéjét az örvendező családdal.
*
Az angyalkák pedig, mihelyt a mennyországba visszaszállottak, mindjárt az imazsámolyukra térdepeltek. Kettő végzi: gyorsabban végzi…mind a ketten összekulcsolták a kezecskéiket, hogy a Lázó harmadik jóját leimádkozzák.
Imádkoznak, imádkoznak. Egyszer csak odasettenkedik hozzájuk a kíváncsi angyalka:
- Kiért imádkoztok?
- Egy fiúcskának a harmadik jóját imádkozzuk.
- Hagyjátok abba az imádkozást. Nézzetek csak be annak a városvégi kis háznak az ablakán. Ott ragyog a ti szép karácsonyfátok. Annak a fiúcskának ez a harmadik jója.
*
A földön pedig éjfélre kondult a harang.

Egri György

Forrás: Az Én Ujságom, 1908. december 27. XIX. évfolyam 53. szám

 

PÓSA BÁCSI TARSOLYÁBÓL

 

A szerkesztő bácsi postája


Azt kérdezed, lelkem, vannak-e tündérek? Vannak bizony: azt felelem neked. Egyet bizonyosan te is ismersz közülük. Szellőtől is őriz, álmod is vigyázza, színarany a szíve, szeretet a szárnya. Tudom, megsúgta már a szíved, kik azok a földön járó tündérek, akiknél a mesebeliek se áldottabbak. Tudom, azóta már a nyakába is borultál, s azt mondtad neki: édes anyám, nincs több ilyen tündér a világon! (ENU 1909.12.05., Békéssy Mariskának)
Már az emberi természet, hogy amihez könnyen jutunk: nem becsüljük úgy meg, mint aminek nagy fáradság volt az ára. Így van ez nálad is, Margitkám, úgy látom. (ENU 1909.11.28., Grossmann Margitkának)

Szomorúan tudatod velem, hogy kis keretednek utolsó virága az, amit nekem küldesz. A természet rendje ellen nem szabad zúgolódni, lelkem. A tavasz ígérete van ráírva annak a virágnak minden pergő szirmára. (ENU 1910. 12. 04., Sebestyén Zsuzsikának)

 

IMÁDSÁG

 

posalajos

Pósa Lajos: Levél a kis Jézuskához

 

Én édes Jézuskám,
Itt van a hideg tél.
Böskeékről valahogyan
El ne feledkezzél!

Hiszen, tudod, ott a
Város végin laknak…
Mint az övék, nincs több olyan
Jégvirágos ablak.

Házukban az idén
Tűz még nem is égett:
Dideregve szenvedik át
A nagy hidegséget.

Mondd meg, én Jézuskám,
Minden angyalodnak:
Gondoljanak rájuk is, ha
Karácsonyfát hoznak.

Nem kell nekik olyan
Csillogó-ragyogó,
Csak egy kevés tüzelőfa,
Melegen lobogó.

Egy hát rőzsével is
Megelégednének…
Küldj is, édes kis Jézuskám,
Szegény Böskeéknek!

Forrás: Az Én Ujságom, 1909. december 19. XX. évfolyam 51. szám

 

TERMÉSZET

 

okorszemA tél szegény dalosa

 

Olyan kihalt, olyan szomorú most idekünn minden! Elfakult a dísze a rétnek, a mezőnek. Eltűntek a fényes, eleven színű virágok róla. A kicsiny zümmögő világ: a tarka színű bogárkák, valahol a föld apró üregeiben, a fák mohos kérge alatt alusznak és várják a virágfakasztó tavaszt. A madárkák melegebb tájakra vándoroltak. Az a kevés is, amely itt rekedt, elhagyta a régi fészkét, közelebb húzódott a faluhoz, és a kertek sövényén, a kerítésén lézeng, az istálló, a félszer s a ház tornáca körül ólálkodik.
A hideg s az éhség hajtja ki őket szellős fészkükből, és űzi az emberlakta tájakra, ahol majd csak akad a számukra egy maroknyi meleg szalma, egy-egy elejtett búzaszem, vagy egy fagyoskodó, beteg légy valahol az eresz alatt, ahová eljut néha az istálló meleg párázata.
A pintyőke, a cinke, a tengelic meg a csíz szinte ide szoktak már. Megbarátkoztak tolakodó, lármás verebeinkkel s házi szárnyasainkkal. Velük csipognak, keresgélnek udvarunkon. Velük sütkéreznek a déli napsugáron. Velük térnek nyugovóra, ha estenden az őszi nap üszköd vet a szürke fellegek közé, és nyugati égalj úgy tűnik föl akkor, mintha lángok csapnának föl reá a hegy mögül.
De mi zörgeti amott a sövény alján a harasztot? Talán valami egér bujkál a fonnyadt levelek között. Dehogy egér. Szárnya van az istenadtának. Éppen most röppent fel a törpe bodzafa csupasz ágára. Alig volt ott egy pillanatig, máris leszökött a földre és fürgén ugrándozva egy farakás alá surrant. Majd ismét előbukkant és nagy sebesen a kerítésre szállott. Itt nagyokat hajlongva, farkát magasra emelve, egy darabig izgett-mozgott, aztán a fás kamra tetejére szökött és egyszerre csak eltűnt az eresz alatt.
Rituska tudja, hogy mi a neve ennek a virgonc kis madárnak. Meg is súgta a kis Magduskának, akinek bizony szeget ütött a fejébe az a furcsa név. Ökörszem.
Neki a tél is örömet szerez, éppen úgy, mint a tavasz, a nyár, az ősz. A télnek is megvannak a maga szépségei. Igaz, hogy máskor mindig terített asztal áll előtte. No, de azért télen is kijut neki az eledelből. Éhséget ritkán szenved.
Kicsinyke alakjánál fogva mindenüvé belefurakodik, oda is, ahová más madár nem igen férhet be. Átkutatja a legkisebb lyukat, keskeny falrepedéseket, apró nyílásokat, gödröcskéket, odvacskákat, ahol téli álmát alussza a sok pók, bogár, féreg. Ezeket szedegeti ki.
A kis ökörszem olyan, akárcsak a mi cigányunk. Hóban, fagyban, záporban az üti fel sátrát. Nem igen kecsegteti őt a meleg szoba, a dúsan terített asztal, csak meglegyen neki valahogyan a mindennapi, bár sovány eledele s egy csöpp vacka, ahol átaludhassa a hideg éjszakát. Szinte édesen esik neki a mindennapért való nehéz küzdelem.
Talán jobb szeretné ő odakint a szabadban átküzdeni a telet. Ott azonban nagyon sok ellensége akadna, s könnyen elpusztulna. Mert a szegényke igen gyöngén tud repülni, s nehezen bírna menekülni az ellenség elől. Azért húzódik a házak mellé. Itt biztosabban érzi magát. Különösen pedig a színe hasonlít ama környezethez, ahol ő rendesen tartózkodni szokott. A hervadt sövényben, a fonnyadt levelek között, a száraz gallyak s rőzse alatt. Emiatt aztán kikerüli ellenségeit.
Amilyen közömbösen száll szembe az ökörszem az időjárás viszontagságaival, ép olyan nehezen szokja meg az egyforma rendes táplálékot s mindenek fölött a rabságot. Szabadság: ez az ő élete. Ha ezt elvesszük tőle: elpusztul.
Bizony jól esnék nekünk, ha a kis kópét szobánkban dédelgetnénk. De hagyjuk őt csak a szabadban. Nagyobb gyönyörűséget lelünk benne, ha télen kint látjuk udvarunkon, amint ide s tova röpköd, s hallgatjuk kedves énekét akkor, mikor a kertünkben minden olyan kihalt és csöndes.

Garády Viktor

Forrás: Az Én Ujságom, 1911. december 17. XXII. évfolyam 52. szám

 

Szerkesztette: Homoly Erzsó

 

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf