Agyagfalvi Hegyi István: Az életvonat

Életvonatunk most még síneken jár
s a sínek a föld rögéhez tapadnak,
zihál a gép most a kapaszkodónál
s nincs hossza-vége a nyöszörgő panasznak…

De majd, ha egyszer a halál alagútján
átdübörög a lét vonatja, ím
eltűnik a gép fáradt futása,
eltűnik a föld, eltűnik a sín!

És nincs már kerék és nincs már nyikorgás,
és nincs füst, korom, nem mocskolja sár,
gőze a vágy, végállomása Isten,
útja a napfény s a csillagsugár!

Azon repül. Egy percnyi állomások
a csillagok, a pislogó napok…
Túl a fényévek végtelen világán,
ott ragyog fel majd a Cél és az Ok!

A végállomás, honnan hajrás iramban
Útjára indul az életvonat
friss gépészével. Ott rakodják terhét:
a földi vágyat, földi álmokat!

S ideérkezik, ha terhét leadta,
Isten szívének óriás kupolája
ragyogva vár s a lassuló vonat
a fáradt gépész otthonát köszöntő
nagy örömével berobog alája!