Muskátli - 2015. november

muskatli

 

muskatli
Melléklet jó gyermekeknek

2015. november / II. évfolyam / 3. szám

 

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

 

HÓNAPVERS

 

Pósa Lajos: Dal a turulmadárról

turultatab

Hol vagy, turulmadár?
Csak emléked maradt.
Hova, merre tűntél
A kerek ég alatt?

– Rég volt az, mikor én
Előttetek szálltam!
Századok véresre
Tépdesték a szárnyam.

Bujdosója lettem
A magad egeknek,
Borongó, bolyongó,
Sötét fellegeknek.

Felhőről felhőre
Járok bujdokolva,
Hulló vérem festi
A hajnalt pirosra.

Vérem hullatása:
Hajnal hasadása;
Minden hulló csöppje:
Szabadság rózsája.

Majdha minden magyar
Szíve mellé tűzi
S hőseink sírjára
Koszorúba fűzi;

Majdha minden tollam
Egy-egy fényes kard lesz,
A magyarság kardja:
Szárnyam csattogását
A világ meghallja!

Forrás: Az Én Ujságom, 1908. október 04. XIX. évfolyam 41. szám

 

EMLÉKEZÉS

 

Pósa Lajos: Anyám sírjánál

posaedesanyja

Szülőfalum szép vidéke,
Jaj de rég nem láttalak!
Kimegyek a temetőbe,
Elém fut a kis patak.

Itt vagyok a domboldalon
Őszi napnak alkonyán…
Itt alussza örök álmát
Az én édes jó anyám.

A hunyó nap sugarában
Nézem, anyám, sírodat:
Sárga-piros rózsáival
Szórja be az alkonyat.

Sárga-piros rózsáiból
Szövi rád a takarót…
Lágyan lengő, fúvó szellő
Suttogja az altatót.

Az én lelkem sóhajtása
A suttogó fuvalom…
Képed mindig, mindörökké
A szívemben ringatom.

Rólad való álmodásom
Olyan sokszor hívogat:
Kelj föl, kelj föl, édes anyám,
Simogasd meg arcomat!

Forrás: Az Én Ujságom, 1909. november 28. XX. évfolyam 48. szám

 

IRODALOM

 

Lőrincz Sarolta Aranka: Mesekosár, csodakosár

Irodalom Lorincz Aranka mesejehez (3)

Palóc honi mesék öreganyó hátikosarából

Őszi szél fújj, üres már a madárfészek,
A költöző madarak is tovaszálltak régen.
Elrepült a gólya, elszállt már a fecske,
Valahol a tenger hátán hajókáznak egyre.
Szomorúak a fák, nincsen már lakójuk,
Még a levelek is leperegtek róluk.
Reménykednek egyre, ha tavasz jön újra,
Madárdaltól lesz majd hangos minden fának lombja.

  Bizony már hűvösebbek, hidegebbek lettek a nappalok. Öreganyónak minden nap be kellett fűtenie a tűzhelyen. A két kislány sem kívánkozott már ki az udvarra játszani, ezért kérlelni kezdték öreganyót.
 - Nagyanyóka varrjál nekünk rongybabát, olyant, amilyet magadnak varrtál kislánykorodban!
Öreganyó nem sokat kérette magát, előszedte a ládából a rongyos batyut, hogy a kislányok kedvükre válogathassanak mindenféle színes anyagmaradékot. Tűt, cérnát vett a kezébe és egy kettőre ott feküdt az asztalon két kis rongybaba. Rozika és Pannika karjukra vették a babákat, és altatni kezdték őket.
 De a babák nem akartak aludni. Megint kérlelni kezdték öreganyót, hogy énekeljen altatót a babáknak, hátha akkor elálmosodnak.
 - Behozom a csoda kosarat a kamrából, és keresek benne altatót!  - mondta öreganyó.
 A varázsigét már közösen mondták.

Csodakosár, mesekosár,
Mi van benned,
Szólalj meg már!
Hogyha mese, billents,
Hogyha semmi, tüsszents!

A kislányok belenéztek a csodakosárba és abban a pillanatban öreganyó már elő is varázsolta a ringós, rengős versikét.

Üldögél a kislány, karján rongybabája,
Ő most a babának szerető mamája.
Ringatja, rengeti, dúdolgat is csendben:
Aludjál, álmodjál drága kicsi szentem!
Álmodjál egy aranyládát, benne szép ruhákat,
Piros pöttyöst, szivárványost, kéket és lilásat.
Zöldellő kertecskét, benne egy házikót,
Álmodjál még oda mindenféle sok jót.
Mogyorós süteményt, habos kakaóval,
Rengő kis bölcsőcskét, fodros takaróval.
Te feküdjél benne, szívem kis virága,
 Én meg, majd ringatlak babának mamája.

A kislányok olyan szépen énekelték az altatót, hogy a babák egy kettőre elaludtak. Míg a rongybabák aludtak, Rozika és Pannika mindenféle finomságot sütött, főzött és az asztalt is szépen megterítették. Mire elkészültek a babák is ébredezni kezdtek.
Nézd csak Pannika, az én babám már ébren van! - örvendezett Rozika.
Az enyém is! - ujjongott Pannika.
 Mindkét babát leültették, etették, itatták, hiszen volt mindenféle finomság az asztalon. Még tükröt is tartottak eléjük, hogy nézzenek csak bele, milyen szépek. Végül megtáncoltatták mind a kettőt, hajladoztak jobbra, hajladoztak balra, pörögtek, forogtak, nagy volt a vigasság a baba ünnepségen.

Ez a kislány, jaj, de szép!
Hogyha kacag, kék az ég.
Ez a kislány, jaj, de szép,
 A mosolya csordult méz.
 Ez a kislány, jaj, de szép,
Perdül, fordul, s téged néz.
 Ez a kislány, jaj, de szép,
 Téged néz és megigéz.

Amíg a kislányok játszottak, Öreganyó is sürgött, forgott a tűzhely körül, hogy időben elkészüljön az ebéd. Édesburgonyát hámozott, sós vízben megfőzte, összetörte, megsózta, majd liszttel összekeverte és kis lepényeket nyújtott ki belőle. A tűzhelyen megsütötte, majd megkente szilvalekvárral és máris kész volt az ebéd. A kislányok jóízűen eszegették, még a rongybabák is kaptak belőle. A tűzhely mellett melegedő Bandi kandúr is kapott a burgonyás lepényből, hozzá egy kis tálkában meleg tejet, hogy kedvet kapjon egerészni a kamrában. Amint megette az ennivalóját, máris a kamrába somfordált, hogy a kíváncsi használati eszközöknek a rongybabákról meséljen.

Látattok e rongybabát,
Barna hajút, haloványt?
Mosolygósat, szépet?
 Rongyból feje, rongyból teste,
Keze, lába pálca,
Piros pöttyös a szoknyája,
Csipkés az ingválla.
Fején a haj, kukorica bajsza.
Nem sír, nem rí, csak mosolyog,
Táncol, lépdel, hogyha dalolsz.
 Ha altatót dúdolsz neki,
El is alszik nyomban,
S elfér kis dobozban.

Lőrincz Sarolta Aranka

 

VALÓSMESE

 

Régi magyar edénykovácsok

A tizenhatodik századig nálunk még a nemesség is, házi használatra, amikor a vendége nem volt a háznál ónból készült edényt használt. Ebben tartották az ételt épp úgy, mint az italt. A sok drága ezüst, aranyozott ezüst, vagy az arany edény csak ünnepi alkalommal került az asztalra.
   Az ónedény is igen drága dolog volt ebben az időben, s igy nem csoda, ha csakis a jómódúak használhatták. A szegényebb sorsú nemesség fatányérról evett, fapohárból ivott. Körülbelül ebben az időtájban történt, hogy Csehországból és Morvaországból sokan kivándoroltak s hazánkban, Bars, Pozsony, Hont és Esztergom vármegyékben telepedtek meg. Ezek a kivándorlók kézművesek voltak, többnyire kitűnő fémmunkások, akik a fehérbádog késztésének titkát is magukkal hozták. Fehér bádogból való volt a tál, tányér, pohár, fazék, serpenyő.
   A magyar úri rend is nagyon megkedvelte ezt az újfajta edényt. Hogy az edénykovácsok meddig űzték iparukat, arra eddig nem került adat. De II. Rákóczi Ferencz szabadságharca alatt már sok edénykovácsot vittek Erdélybe is, hogy a fegyverkovácsolásra kioktassák az erélyi iparosokat.

Forrás: Az Én Ujságom, 1907. november 03. XVIII. évfolyam 45. szám

 

PÓSA BÁCSI TARSOLYÁBÓL

 

Hegedűszóban szép mesepazsit

I.
Könnyebb az ígéret
Mint a megtartása;
Ki nehezen ígér,
Bízhatsz a szavába.

II.
Gabi úr feljutott
Az ugorkafára,
Csak úgy félvállról néz
Más ember fiára.

III.
Őseidnek érdemével
Sohse dicsekedjél!
Csak úgy szép az, ha valamit
Hozzá te is tettél.

IV.
Sötétszárnyú barna felhő
Nehéz a virágnak:
Úgy megreszket, ha fölötte
Villámok cikáznak.

A virágnak napsugár kell,
Hajnal friss harmatja;
Gyönge szellő, mely szelíden
Rengeti-ringatja.

V.
Ki egész nap fáradozik,
Annak édes csak az álma;
Annak még a kemény kő is
Puha párna.

VI.
Ne szőj, ne szövögess
Szivárványos tervet!
Ki álmok után fut,
Csak árnyékot kerget.

Pósa Lajos
Forrás: Az Én Ujságom, 1908. november 29. XIX. évfolyam 49. szám

 

IMÁDSÁG

 

posalajos

Pósa Lajos: Ima a tanítóért

 

Isten, áldd meg tanítómat,
Aki engem jóra oktat.
Áldd meg, Isten, egészséggel:
Türelemmel, bölcsességgel:

Add, hogy a mag, amit elvet,
Nemesítsen szívet, lelket.
Egy se essék kősziklára,
Sivatagnak homokjába.

Áldd meg, Isten, tanítómat!
Hadd munkálja mindég jómat.
Bú kerülje, öröm érje,
Tűzz koszorút a fejére!

In.: Imádságok cimű kötet, kiadó: Singer-Wolfner

 

TERMÉSZET

 

harkályA harkály

 

A kertek alatt, a letarolt, elfakult réten nagyon egyhangú és szomorú most minden. A fának, a bokornak, a fűnek, de még a földnek is csaknem egy és ugyanaz színe. Szürke minden, mint maga az égbolt, mely úgy tűnik föl, mint valami véghetetlen, nagy ködtenger.
Ma azonban egy szokatlan vendége volt a nagy körtefának. Magduska pillantotta meg legelőbb s akkorát kiáltott, hogy szinte megijedtünk.
– Apuskám, apuskám, gyorsan, egy papagáj van a körtefán!
Rituska is észrevette a nagy madarat és, az ő okos kis eszével, hirtelen a sövény mögé bújt. Mi is oda siettünk, nehogy megijedjen tőlünk, s hogy annál jobban gyönyörködhessünk benne.
Az ékes tollú madár egyszerre csak leszállott a fáról a földre, de néhány fürge ugrással nemsokára a fa derekán termett, és ezen aztán olyan sebesen kúszott fölfelé, mintha a jég hátán korcsolyázott volna.
– Be szép madár! Ilyent még sohasem láttam! – szólt Rituska, aki tágra nyílt szemmel, ámulva-bámulva nézte a fürge jószág élénk színű tollát.
Csaknem akkora volt, mint egy varjú, csakhogy a háta, a szárnya, meg a farka fénylő zöld színű volt, a begyét meg füle táját fehér toll födte, s a fejét meg a nyaka hátsó oldalát élénkpiros színű tollak ékítették. A szárnyak evezőtollaink fehér és fekete sávok tarkállottak; a csőre meg a lába kékesszürke volt. Egyszerre csak megállott, két lábával erősen belefogódzott a fa derekába, rövid, kemény farkával a fához támaszkodott és hosszú, vésőformájú csőrével elkezdte erősen kopogtatni a fa kérgét, közbe-közbe hangosan lármázva: „lik-lik, lik-lik, lik-lik!” Tetszett neki nagyon a madár furcsa beszéde.
A madár erre hirtelen felkúszott a fa tetejére és ott valóságos dobolást vitt véghez. A leánykák csak hallgatták ezt a furcsa muzsikát, amint egyre erősebben felhangzott a vén körtefán, hogy szinte visszhangzott bele a rét. Figyelemmel kísértük a madarat. Belekapaszkodott egy vékonyka ágba és rajta csüngve, ezt olyan sebesen veregette, hogy szokatlan erős rezgésbe hozta. Majd egy másik ágra szállott, ott is ugyanezt tette: erősen dobolt, csőrét a rezgő ághoz tartva. De ennek már más volt a hangja.
Végre a dobolást is megunta, leszállott a fa derekára, keményen belekapaszkodott és elkezdett erősen dolgozni a csőrével, néha-néha nagyokat rikkantva: „lik-lik, lik-lik, lik-lik!”
– Mit művel a kis bolondos? – kérdezte Rituska.
Nem tudta, hogy lyukat szokott vájni a fába, hogy éjjel szállása is legyen neki.
Hát ennek a szép nagy madárnak a neve nem papagáj, hanem harkály. A nagy erdőkben szokott lakni, ahol bizony papagájnak is beillenék, mert szép tarka a tollazata, meg azért is, mert jó kedvében, akár csak a papagáj, nagy lármát szokott csapni. Van aztán a zöld színűn kívül más színű harkály is. A legnagyobb a fekete harkály. Szép fénylő fekete a színe, csak a feje búbja élénkpiros színű. Azután a szürke harkály. Ennek is piros a feje. A legtarkább azonban a nagy ékes harkály. Ez a legfeltűnőbb és a legfürgébb valamennyi között.
Az erdőben jól érzi magát a harkály. Ott a fák kérge alul kiszedegeti a sok férget, bogarat. Egyébiránt a teste is erre termett. Rövid, kúszó lábán hosszú, erős karmot hord. A csőre hosszú, egyenes és olyan erős, mint a véső. Ezzel kopácsolja ki a pondrót a fa kérge alól, és messzire kiölthető nyelvével, amely ragadós nyállal és a végén visszafelé nyúló, kemény horgocskával van ellátva, roppant sebesen kapkodja be a férgeket, bogarakat, amiket még a fák tekergős üregeiből is elő bír szedni.
A harkály ezért igazi jótevője az erdésznek: elpusztítja az ártalmas férgeket, amelyek egyébiránt nagy kárt okoznának neki. Ott él mindig a fa törzsén, elkopogtatva rajta egész nap. A fészkét is ott vájja magának. Erős csőre segítségével kényelmes lyukat vés; abba rakja fészkét s abba tér pihenőre, ha leszáll az est. Annyira beleélte magát ebbe a lyukvájásba, hogy néha 15-20 lyukat vág a fa derekában. De azért nem igen veszi ő hasznát valamennyinek. A legkényelmesebb lyukba rakja a fészkét, kettőt-hármat pedig megtart magának, hogy azokat felváltva éjjeli szállásnak használja fel. A többit aztán odaajándékozza más kisebb madaraknak: cinkéknek, fakúszóknak, pintyeknek, királykáknak.

Gauss Viktor

Forrás: Az Én Ujságom, 1911. november 12. XXII. évfolyam 47. szám

 

Szerkesztette: Homoly Erzsó

 

 

szozattv


szozat a tiszta hang Edelsheim Gyimesi Laci könyvbem SajóPlakát 1 bevonulás szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf