A honfoglalás

– Anonymus krónikája nyomán –

Ezután a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szittyaország földjéről, és nyugat felé elindult. Közöttük Álmos vezér is kijött, aki Mágóg király nemzetségéből származott. Kijött pedig feleségével és fiával, Árpáddal meg a szövetséges népek megszámlálhatatlan sokaságával.

    Sok napon át puszta tájakon vonultak, a Volga folyón pogány módra tömlőn ülve úsztattak át, és sehol faluba vagy városba vezető utat nem találtak. Vándorlásuk közben vadhússal és hallal táplálkoztak, emberi munkával termelt ételt nem ettek. A táplálékot az ifjak vadászattal szerezték meg, ezért a magyarok a vadászathoz azóta is, egészen mostanáig, minden más nemzetnél jobban értenek.

    Hosszú vándorlás után Oroszországba érkeztek. Itt a kijevi vezér seregével megvívtak, az oroszokat és a kunokat megverték, és tőlük gazdag hadisarcot szerzetek.

    Ezután Kijevből útnak indultak, és a kijevi oroszok vezetésével Ladomérba érkeztek.

    A ladoméri vezér és az elöljárók drága ajándékokkal, kincsekkel megrakodva az ország határáig elébe mentek Álmos vezérnek, és Ladomér városát önként megnyitották előtte.

    Álmos vezér pedig az övéivel három hétig Ladomérban vendégeskedett.

    A harmadik héten a ladoméri vezér a maga két fiát főjobbágyai valamennyi fiával együtt Álmos vezérnek kezesül átadta. Ezenfelül kétezer márka ezüstöt, száz márka színaranyat, számtalan prémet és köntöst, háromszáz felnyergelt és felkantározott paripát, huszonöt tevét, ezer ökröt és még sok más ajándékot a főembereknek kiosztott.

    Ezután Álmos vezér Ladomért elhagyta, és az övéivel Halicsba vonult.

    Amikor Álmos vezér már egy hónapja Halicsban tanyázott, a város főemberei, akiknek fiai túszok voltak, kérlelni kezdték Álmos vezért és a nemeseket, hogy vonuljanak át a Havas helységen, és Pannónia földjén szálljanak meg.

    Azt mondták a magyaroknak:

    -Pannónia földje igen jó, itt ömlenek össze a legszebb folyók: a Duna, a Tisza, a Vág, a Maros, a Körös, a Temes és még sok más. Különben is Pannónia földje egykor Attiláé volt, tehát a magyarok öröksége.

    Álmos vezér és a főemberek a halicsiak tanácsát megfogadták, biztos békét kötöttek velük, és ismét útnak indultak.

    Ekkor Halics vezére elrendelte, hogy kétezer íjász és háromezer paraszt kivonuljon, mindenütt a magyarok előtt járjon, és a Havas erdein át nekik utat készítsen. Ezenfelül minden barmukat élelemmel bőven megrakatta, még sok vágómarhát is ajándékozott nekik.

    Most hát a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak mondanak, az oroszok útbaigazításával a Havasnak nekivágott, és rajta átkelt.

    Nemsokára a hungi részen leszálltak, s azt a helyet, amelyet először elfoglaltak, elnevezték Munkácsnak. Azt tartják, hogy azért nevezték így, mert nagy munkával érkeztek el arra a földre, amelyet annyira kívántak.

    Ott aztán eltöltöttek negyven napot, azalatt a fáradalmakat kipihenték, a földet jól megvizsgálták, és kimondhatatlanul megszerették.

    Ezután Álmos vezér és a főemberek Hung felél lovagoltak, mert a várat el akarták foglalni.

    Amikor a vár falai körül tábort vertek, egyszerre Laborc ispán, a vár parancsnoka kivágtatott a várból, és Zemplén felé menekült.

    De Álmos vezér katonái üldözőbe vették, és egy folyó mellett elfogták. Abban a helyben mindjárt fel is akasztották.

    Attól a naptól fogva azt a folyót az ő nevéről Laborcnak hívták.

    Ezután Álmos vezér és társai bevonultak Hung várába, ott a halhatatlan isteneknek nagy áldozatot mutattak be, és négy napon át szüntelenül lakomáztak.

    A negyedik napon pedig tanácsot tartottak, majd Álmos vezér az övéit esküre szólította, és még életében fiát, Árpádot vezérré és parancsolóvá tette.

    Ezért hívták Árpádot Hungvária vezérének, katonáit pedig Hungról hungvárusoknak nevezték, és ez az elnevezés az egész világon mindmáig tart.

    Ezután Árpád vezér elküldte seregeit, és az egész földet, amely a Tisza és Bodrog között Ugocsáig terjed, minden lakójával együtt elfoglalta. Borsova várát megostromolta, a harmadik napon harccal bevette, falait lerombolta, és Salán vezér katonáit, akiket ott talált, bilincsbe verve Hung várába vitette.

    És minthogy több napon át ott tanyáztak, a vezér és társai látták, hogy a föld termékeny, mindenféle vadállatban bővelkedik, és a Tisza meg a Bodrog folyó halakban gazdag. Ezért ezt a földet kimondhatatlanul megszerették.

    Amikor Salán vezér mindezt meghallotta – még a kezét se merte felemelni. De azért követeket küldött, és fenyegetőzni kezdett.

    Árpád vezért Hung vári vitéznek nevezte, katonáit gúnyosan hungvárusoknak mondta, és erősen csodálkozott: ugyan miféle emberek ezek a magyarok, honnan jöttek, hogy ilyesmit tenni merészeltek?

    Salán vezér a magyaroknak megüzentek, hogy gonosz tetteiket tegyék jóvá, és a Bodrog folyón semmiképpen átkelni ne merészeljenek, mert különben a görögök és a bolgárok segítségével ellenük megindul, gaztetteikért megfizet, úgyhogy még hírmondó is alig marad, aki az övéihez visszatérve a szabadulás örömét elbeszélhetné.

    Salán vezér küldöttei pedig Zemplén vára felé mentek, a Bodrog folyón átkeltek, és a második napon Árpád vezérhez elérkeztek.

    A harmadik napon Árpád vezért uruk nevében köszöntötték, és az üzenetet Árpád vezérnek elmondották.

    Árpád vezér pedig meghallgatta a gőgös Salán vezér követeit, és nem gőgösen, hanem tisztességgel így válaszolt nekik:

    -Az én ősapámé, a hatalmas Attila királyé volt ez a föld, amely a Duna és Tisza között terül el. De mégis én, nem mintha félnék a görögöktől vagy a bolgároktól, hogy nem bírnék velük megküzdeni, hanem Salán vezér barátságában bízva, kérek a magam jussából egy darabocskát az én nyájaim számára, azt a földet, amely a Sajó folyóig terjed. És ezenfelül azt kérem Salán vezértől, küldjön nekem saját jószántából kér korsót tele a Duna vizével és egy nyalábot Alpár homokjának füvéből, hogy megtapasztaljam, vajon édesebb-e Alpár homokjának füve a szittyaoszági fűnél, és a Duna vize jobb-e a Don vizénél.

    Ezután Árpád vezér a követeket megajándékozta, ezzel megszerezte jóindulatukat, majd meghagyta nekik, hogy térjenek haza.

    Ahogy a követek eltávoztak, Árpád vezér tanácsot tartott, majd ő is elküldte követeit Salán vezérhez. És küldött neki tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét, tizenkét kun fiút, a vezér feleségének pedig tizenkét nagyon ügyes orosz lányt, tizenkét hölgymenyétprémet, tizenkét nyestbőrt és tizenkét aranyos köntöst.

    A küldöttek ebben a követségben előkelő személyek voltak: Ete apja Ónd, a másik meg Alaptolma apja Ketel. És harmadiknak elküldte egy Tarcal nevű serény vitézt, hogy a vidéket kikémlelje: vizsgálja meg azt a földet, és hamarább visszafordulva urának, Árpád vezérnek jelentést tegyen.

    Ónd, Ketel meg Tarcal az erdőn átkeltek, majd a Bodrog folyó mellett lovagoltak, és mintha pályadíjért futtatnának, gyors lovukon vágtatva, egy magas hegy csúcsára felnyargaltak. Tarcal, a serény vitéz mindenkit megelőzött, és a csúcsra elsőnek ért fel.

    Ezt a hegyet attól a naptól kezdve mostanáig Tarcal hegyének nevezték.

    Ekkor az urak a hegy tetejéről a földet minden oldalról megszemlélték, ameddig az emberi szem ellát, és ezt a földet kimondhatatlanul megszerették.

    A hegy tetején pogány szokás szerint egy kövér lovat levágtak, és nagy áldomást csaptak.

    Ezután Tarcal a visszatérésre engedélyt kapott, ezért katonáival Árpád vezérhez visszatért, hogy a föld gazdagságáról hírt adjon.

    Ezalatt Ónd és Ketel a Tarcal hegyéről levágtattak, és gyors lovaglással harmadnap Salán vezért Alpár várában, a Tisza mellett megtalálták. Árpád vezér nevében üdvözölték, majd másnap az ajándékokat átadták, és Árpád vezér üzenetét elmondották.

    Amikor Salán vezér az ajándékokat meglátta, saját követségét meg a magyarokét meghallgatta, nagyon megörült. Árpád vezér követeit kegyesen fogadta, különböző ajándékokkal megjutalmazta, és ezenfelül Árpád vezér kívánságait teljesítette.

    A tizedik napon pedig Ónd és Ketel, miután engedélyt kaptak Salán vezértől, hazaindultak.

    Salán vezér két korsó vizet küldött velük meg egy nyalábot Alpár homokjának legjobb füvéből. Mindezt nevetni való tréfának szánta. Emellett Árpád vezérnek különböző ajándékokat is küldött és a földet a Sajó folyóig minden lakosával együtt átengedte.

    Ónd és Ketel hamarosan megjöttek Árpád vezérhez, velük jöttek Salán vezér követei is.

    Amikor a követek az ajándékot átadták, és a föld meg a lakosok átengedését elmondották, nagy öröm támadt Árpád vezér udvarában, és olyan nagy lakomát csaptak, hogy három napig tartott.

    Ezután így gyökeret vertek, akkor közös elhatározással és az ott lakók tanácsára kiküldték Borsot, Böngér fiát erős csapattal a lengyelek földje felé, hogy az ország határait megszemlélje, gyepűakadályokkal megerősítse egészen a Tátra hegységig, és alkalmas helyen várat építsen az ország őrizetére.

    Bors pedig, amikor erre engedélyt kapott, jó szerencsével elindult, a parasztokat összegyűjtötte, és a Boldva folyó mellett várat építtetett. Ezt a várat a nép Borsodnak nevezte, mert kicsinyvolt.

    Bors a lakosok fiait túszul összeszedte, a mezsgyéket a Tátra hegyein felállította, ezután Árpád vezérhez visszatért.

    A vezér udvarában nagy örömet szerzett visszatérésével: Árpád vezér a jó szolgálatért Borsot abban a várban ispánná tette, és teljesen rábízta, hogy arra a részre gondot viseljen.

    Néhány nap múlva Árpád vezér követeket küldött Bihar várába, Ménmarót vezérhez. Azt kérte tőle, hogy ősapjának, Attila királynak örökéből a Szamos folyótól a nyíri határig és a Meszesi-kapuig terjedő földet engedje át neki. Ajándékait is elküldte neki, ahogy előbb Salán titeli vezérnek.

    Ezt a követséget két derék vitéz vezette: Ősbő, Szalók apja és Velek, akinek ivadékából Torda püspök származik.

    Árpád vezér küldöttei, Ősbő és Velek a Tisza folyón a Lúci-révnál átúsztattak. Innen továbblovagoltak, Bihar várába érkeztek, ott Ménmarót vezért üdvözölték, és az ajándékokat, amelyeket Árpád vezér küldött, neki átnyújtották. Végül pedig elmondották az üzenetet: a Szamos folyótól a nyíri határig és a Meszei-kapuig terjedő földet követelték.

    Ménmarót vezér kegyesen fogadta őket, különféle ajándékokat adott nekik, majd a harmadik napon meghagyta, hogy térjenek haza. És velük ilyen választ küldött:    

    -Mondjátok meg Árpádnak, Magyarország vezérének, a ti uratoknak! Mi segítünk rajta, ahogy a barát a barátján segíteni szokott, és megadunk mindent, amire szüksége lehet, mert hiszen jövevény, ezért sok mindennek híjával van. De azt a földet, amelyet kegyelmünktől kért, semmiképpen oda nem adjuk, amíg csak élünk. Már azt is nehezen viseltük el, hogy Salán vezér egy igen nagy darab földet neki átengedett, vagy jóindulatból, ahogy mondják, vagy félelemből, bár ezt tagadják. Mi pedig sem jóindulatból, sem félelemből neki földet nem adunk, még egy maréknyit sem, bár ő azt állítja, hogy ez az öröksége. És az ő szavai nem ijesztik meg a mi lelkünket azért, mert azt üzeni nekünk, hogy ő Attila király nemzetségéből származik, akit Isten ostorának hívtak. Mert Attila ezt a földet az én ősapámtól erőszakkal elragadta ugyan, de most az én uram, a konstantinápolyi császár jóvoltából senki az én kezemből ki nem veheti.

    Amikor mindezt elmondta, engedélyt adott a követeknek a távozásra.

    Árpád vezér követei sebes vágtatással urukhoz siettek, és Ménmarót üzenetét átadták.

    Árpád nemesei ekkor nagy haragra lobbantak, és mindjárt elrendelték, hogy nagy sereg induljon Ménmarót ellen.

    Lél apja, Tas vitéz és vele Előd fia, Szabolcs vitéz volt a sereg vezére, velük tartott Tétény is, Horkának az apja.

    Nemsokára útnak indultak, a Tiszát a Ládi-révnél átúsztatták, de ellenséggel sehol sem találkoztak.

    Másnap a Tisza mentén, a Szamos folyó felé lovagoltak, aztán tábort ütöttek azon a helye, ahol most Szabolcs van.

    A környék lakói önként meghódoltak előttük, mind a lábukhoz borultak, és fiaikat kezesül adták a magyaroknak, csak hogy bajuk ne legyen. Sokan már előbb elmenekültek, mert minden nép félt a magyaroktól, és rettenetes híreket terjesztett róluk.

    Néhány menekülő Ménmarót udvarában keresett menedéket, és lebeszélte, hogy jönnek a magyarok.

    Amikor Ménmarót ezt meghallotta, akkora rémület szállta meg, hogy a kezét se merte felemelni. Jól tudta, hogy Álmos vezér, Árpád vezér apja Attila nemzetségéből származott, akit Isten ostorának hívtak. Ezért aztán nem hitte, hogy másképpen életben maradhasson, egyedül csak Álmos vezér fiának, Árpádnak és nemeseinek kegyelméből.

    Eközben Szabolcs, ez a nagyon bölcs férfiú a Tisza mellett egy helyet megszemlélt, és amikor látta, hogy várépítésre alkalmas, a köznépet összegyűjtötte, széles árkot ásatott, és nagyon erős földvárat építtetett. Ezt azóta is Szabolcs várának nevezik.

    Ezután Szabolcs és társai a várat katonasággal megerősítették, és a környék lakóit szolgálatra odarendelték.

    A várat egy Ekölcs nevű nemes vitézre bízták, ők maguk pedig hadjáratra indultak.

    Szabolcs vezér a nagy sereget két részre osztotta: az egyiket Szabolcs és Tas vezér vezette, a másikat Tétény vezérre és fiára, Horkára bízták.

    Az a sereg, amelyet Szabolcs és Tas vezér vezetett, a Tisza partja mellett vonult, és nemsokára eljutott a Szamos folyó vidékére. Útközben minden népet meghódítottak, és a földet maguknak megszerezték.

    A Szamos folyó mellett, az ingoványok között Tas vezér árkot ásatott, és erős földvárat építtetett. Ezt a várat először Tas várának, később pedig Sárvárnak hívták. Tas várát is megrakták katonákkal, majd az ott lakók fiait túszul összeszedték és továbbvonultak.

    Az ott lakó nép Árpád vezérnek meghódolt, és azt kérte Tas vezértől, hogy vásárhelyet jelöljön ki számára. Tas vezér pedig a Nyírség és a Tisza között vásárhelyet rendelt, s ennek saját nevét adta: Tas vásárának nevezte.

    Innen továbbvonultak, s nemsokára Szatmár várához érkeztek. Szabolcs és Tas vezér a várat három napig ostromolták, erős harccal elfoglalták, Ménrót katonáit bilincsbe verték, és undok tömlöc fenekére vetették. Azután a lakosok fiait túszul összeszedték, a várat katonákkal megrakták, ők maguk pedig továbbindultak a Meszesi-kapuhoz.

    Ezalatt Tétény vezér is útnak indult, és fiával, Horkával a nyíri részeken átlovagoltak, az ott élő népet a Nyír erdejétől egészen az Omsó-érig maguknak meghódították. Onnan felfelé haladva egészen Zilahig eljutottak, és eközben senki rájuk kezet emelni nem merészelt. Még Ménrót vezérkatonái se harcoltak ellenük, hanem a Körös folyót kezdték őrizni.

    Amikor Tétény és serege a meszesi részekhez érkezett, ott találták Szabolcs és Tas vezért. Akkor nagy örömmel örvendeztek, gazdag lakomát rendeztek, és lakomázás közben mindegyik a maga hódításával dicsekedett.

    Reggelre kelve lehatározták, hogy Árpád vezér birodalmának határa a Meszesi-kapuban lesz. Ezért az ott lakóknak megparancsolták, hogy kőkapukat építsenek, és ledöntött fákból nagy gyepűgátat emeljenek.

    Amikor mindezt véghezvittek, megbízható követeket küldtek Árpád vezérhez: és minden tettükről számot adtak.

    Árpád vezér nagy örömmel örvendezett, amikor a követek jelentését meghallgatta. Pogány módra nagy áldomást rendezett, és a követeket különböző ajándékokkal megajándékozta. Árpád vezér és a főemberek egy álló héten át lakomáztak, majdnem mindennap megrészegedtek, mert a jó híreknek igen megörültek.

    Ezután Árpád vezér és az övéi Szerencsből kivonultak, és a Sajó partján tábort ütöttek.

    Ekkor Tétény, ez az okos férfiú egy furfangos embert, egy bizonyos Apafarkas-Agmánd apót elküldött, hogy az erdőntúli földet bejárja és kikémlelje. Vizsgálja meg a föld termékenységét, meg azt is, hogy ott milyen emberek laknak. Tétény ugyanis arra gondolt, hogy hadba száll ellenük, mert a maga emberségéből hírt és földet akart szerezni, ahogy a regösök mondják:

    „Maguknak ők mind földet szerzének, és hozzá még jó nevet nyerének.”

    Amíg Agmánd apó, Tétény kémlelője, körözve, mint a róka, a föld termékenységét és lakóit vizsgálta, azt a földet kimondhatatlanul megszerette.

    Amikor már eleget tudott, gyors vágtatással urához visszatért, és azt mondta neki:      

    -Uram, az a föld igen jó, és sok-sok folyó öntözi. Ezeknek a folyóknak medrében aranyat gyűjtenek, és annak a földnek az aranya a legjobb. Nagy hegyek vannak ott, azokban pedig sót ásnak. A föld lakói a világ leggyávább emberi, nincs is más fegyverük, csak az íj és a nyíl. Vezérüket Gyalunak hívják, az sem bátor, gyenge katona, de meg nincsenek is jó vitézei, hiszen még a kunok és a besenyők is bátran fosztogatják őket.

    Amikor Tétény hallotta, hogy Erdély földje termékeny, a folyók medrében aranyat találnak, a hegyekben pedig sót ásnak, követeket küldött Árpád vezérhez, és engedélyt kért tőle, hogy az erdélyi Gyalu vezér ellen harcolhasson.

    Árpád vezér mindjárt tanácsot tartott, aztán megüzente Téténynek:

    -Dicsérjük szándékodat, ám indulj, szállj harcba Gyalu ellen.

    Tétény egy percig sem késlekedett, vitézeivel felkészült, társait hátrahagyta, és elindult Erdélybe, hogy Gyalu vezért legyőzze.

    Amikor Gyalu erdélyi vezér értesült arról, hogy Tétény serege közeledik, ő is összegyűjtötte katonáit, és nagy sebesen a magyarok elé nyargalt, hogy a Meszesi-kapuban feltartóztassa őket.

    De Tétény egy nap alatt az erdőn áthaladt, és az Almás folyóhoz elérkezett.

    Reggelre kelt Tétény már hajnal előtt, és seregét két részre osztotta. Az egyik részt felfelé küldte, hogy a folyón átkeljen, és Gyalu katonáit váratlanul megtámadja. Ez így is történt. Mégpedig, minthogy hamar átkeltek, a két csapat egyszerre támadott.

    Heves harc kerekedett – Gyalu katonái meghátráltak, közülük sokan elestek, mások pedig fogságba jutottak.

    Amikor Gyalu vezér ezt látta, hogy életét megmentse, kevesedmagával futásnak eredt. Vára felé vágtatott, amely a Szamos folyó partján állt, de Tétény katonái, akik vakmerő vágtatással üldözték, a Kapus patak mellett levágták.

    Amikor a föld lakosai uruk halálát látták, önként békejobbot nyújtottak, és Tétényt, Horka apját uruknak megválasztották. És azon a helyen, amelyet Esküllőnek mondanak, hűségüket esküvel megerősítették. Attól a naptól fogva hívják azt a helyet Esküllőnek, mert ott esküdtek.

    Ezután Szovárd és Kadocsa, Hülek fiai és velük együtt Huba nagy sereggel az Ipoly folyón átkeltek. Másnap a Garam folyón is átmentek, és a Várad nevű földvár mellett a mezőn tábort ütöttek. Váradot elfoglalták, aztán három napig várták Böngér fia, Bors érkezését, mert őt küldte Árpád vezér nagy sereggel segítségül. Negyednapra Bors erős csapattal hozzájuk megérkezett; akkor a föld minden lakóját akkora félelem fogta el, hogy senki kezet rájuk emelni nem merészelt.

    Akkor ez a négy úr tanácsot tartott, és abban állapodtak meg, hogy a sereg egyharmada a föld lakosaival együtt a Zólyom erdőbe megy, és ott az ország határán kőből és fából nagy erősségeket állít, nehogy a csehek vagy a lengyelek az országba betörjenek. Ebből a célból Böngér fiát, Borsot küldték ki vitézeivel.

    Mikor a Garam folyó mellett lovagoltak, egy szarvas futásnak eredt előttük, és a hegytetőnek nekivágott. Bors nagy sebesen űzni kezdte, és a hegy tetejéről körültekintett, és látta, hogy várépítésre ez a legalkalmasabb hely. Sok várnépet összegyűjtött, és a magas hegy tetején erős várat emelt. A várnak tulajdon nevét adta, úgyhogy Bors várának nevezik.

    Eközben Salán vezér, amikor a magyarok tetteit és hatalmát megismerte, nagyon megijedt, hogy egyszer csak haragra lobbannak, és országából kikergetik. Ezért tanácsot tartott, aztán a görögök császárához, a bolgárok vezéréhez követeket küldött, és Árpád vezér ellen segítséget kért.

    A görög császár és a bolgár vezér Salán vezérnek nagy sereget küldött.

    Amikor ez a sereg arra a helyre érkezett, amelyet Titelnek mondanak, Salán vezér udvarában nagy öröm támadt.

    Másnap Salán vezér nemeseivel tanácsot tartott, aztán követeket küldtek Árpád vezérhez azzal az üzenettel:  

    -Hagyd el a földünket, és térj haza szülőföldedre.

    Amikor a követek Árpád vezérhez megérkeztek, és Salán vezér üzenetét átadták, Árpád vezér és nemesei haragra lobbantak, és ugyanazokkal a követekkel ezt üzenték vissza:

    -Azt a földet, amely a Duna és a Tisza között terül el, azonkívül a Duna vizét, amely Regensburg felől Görögországba folyik, a magunk pénzén megszereztük, amikor itt megjelentünk, és a tizenkét fehér lovat meg a többit elküldöttük. Salán vezér maga volt az, aki földje termékenységét dicsérte, Alpár homokjából egy nyaláb füvet és a Duna vizéből egy korsót küldött. Ezért megparancsoljuk a ti uratoknak, Salán vezérnek, hagyja el a mi földünket, s amilyen gyorsan futni tud, takarodjon a bolgárok földjére, ahonnan ősapja ide telepedett a mi ősapánk, Attila király halála után. Ha nem így cselekszik, tudja meg, hogy rögtön hadat indítunk ellene.

    A követek ezt meghallgatták, és miután erre engedélyt kaptak, szomorú arccal Salán vezérhez siettek.

    Ekkor Árpád vezér nemesei a Zagyva folyótól elindultak, és a Tetétlen hegy mellett tábort ütöttek, azután a Tisza partján tovább vonultak, és Alpár homokjára megérkeztek.

    Most már Salán vezér is megindult Titelről, és görög meg bolgár segédcsapataival haragosan Árpád vezér elébe lovagolt.

    A két sereg egymás közelében éjszakázott, egész éjjel egyik sem aludt, hanem felnyergelt lovuk kantárát fogva virrasztottak.

    Reggelre kelve, még hajnal előtt mind a két fél készült a csatára. Árpád vezér felállította a csatarendet, aztán így bátorította vitézeit.

    -Szittyák, akiket a dölyfös bolgárok Hung váráról hungvárusnak neveznek, a görögöktől félve ne feledkezzetek meg kardotokról, és jó híreteket el ne veszítsétek. Serényen és bátran harcoljatok a görögök és bolgárok ellen, akik a mi asszonyainkhoz hasonlítanak, és úgy féljetek a görögök sokaságától, mint az asszonyokétól.

    Erre a vitézek nagyon fellelkesedtek, és Árpád vezér egész serege harcba szállt a görögök ellen.

    Amikor már sokan elestek a görögök közül, Salán vezér futásnak eredt, és hogy életét megmentse, Bolgárfehérvárba vágtatott.

    A görögök és bolgárok is menekülni kezdtek, de annyira megrémültek a magyaroktól, hogy elfelejtették, melyik úton jöttek, a Tiszának nekifutottak, mert kicsiny folyónak gondolták, és mindnyájan odavesztek. Azt a helyet, ahol a görögök elpusztultak, attól a naptól fogva Görögök-révének mondják.

    A győzelem után Árpád vezér és nemesei továbbvonultak, egészen addig a mocsárig mentek, amelyet Körtvély-tónak mondanak, ott is maradtak a Gyümölcsény-erdő mellett harmincnégy napig.

    Azon a helyen a vezér és nemesei az ország minden törvényét, valamennyi jógát elrendezték, hogy a vezérnek és a főembereknek miképpen szolgáljanak, vagy az elkövetett vétkeket hogyan büntessék. Ott a vezér a nemeseknek falvakat adományozott a bennük lakókkal együtt.

    Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el, mert szerét ejtették ott az ország minden dolgának.

    Ezután Árpád vezér és nemesei egészen Titelig mentek, és odáig minden népet meghódítottak. Innen továbbindultak, és az egész népet, amely a Tisza és a Duna között lakik, igájuk alá hajtották. Azután a bodrogi részekre mentek, és a Vajas folyó mellett tábort vertek.

    Itt Árpád vezér a főemberekkel tanácsot tartott, és elhatározta, hogy sereget küld a Dunán át Bolgárfehérvár ellen. A sereg élére kapitánynak állították Lélt, Tas fiát, Bulcsút, Bogát fiát és Botondot, Kölpeny fiát. Ezek a Dunán minden ellenállás nélkül átkeltek, azon a helyen, ahol a Száva folyó a Dunába ömlik, és innen kivonulva, Bolgárfehérvár városa felé lovagoltak.

    Ekkor a bolgárok vezére, aki nagy sereget gyűjtött, és görög segítőcsapatokkal is rendelkezett, szembeszállt a magyarokkal.

    Másnap a két csatasor felállt a mezőn, amely a Duna partján terül el.

    Egyszerre Lél, Tas fia a zászlót felemelte, Bulcsú, Bogát fia pedig a harci kürtöt harsogtatta, azzal csatára készen előléptek.

    Ezután az ellenséges csapatok egymással összekeveredtek, és hevesen vívni kezdtek egymás ellen. Nagyon sokan elestek a görögök és a bolgárok közül, néhányat el is fogtak közülük.

    Amikor Bolgária vezére látta, hogy az övéi alulmaradnak a harcban, futásnak eredt, és hogy életét megmentse, Bolgárfehérvárba menekült.

    Ekkor Lél, Bulcsú meg Botond, miután a győzelmet megszerezték, a Duna melletti mezőn tábort vertek. Ott minden görög és bolgár foglyot maguk elé kísértettek, majd vasra verve Árpád vezérnek elküldték őket.

    Másnap Bolgária vezére követeket küldött Lélhez, Bulcsúhoz meg Botondhoz, és különféle ajándékokkal meg szép szavakkal arra kérte őket, hogy álljanak rá a békére. Megígérte nekik, hogy Árpádnak, Magyarország vezérének meghódol, neki hűségesen szolgál, és évi adót fizet.

    Azok pedig ráálltak a békére, a vezér fiát kezesül elfogadták, Bolgárország sok jó kincsével eltávoztak, és a vezért sértetlenül elbocsátották.

    Eztán egészen a Vaszil-kapuig mentek, majd innen kivonulva, a rácok földjét meghódították, és ennek vezérért sokáig vasra verve őrizték.

    Innen is továbbmentek, egészen a tengerig eljutottak, és a tengerparti népeket erőszakkal vagy szépszerével a magyarok vezérének, Árpádnak uralma alá hajtották.

    Spalato városát is elfoglalták, majd egész Horvátországot meghódították. Ezután az ott lakó nemesek fiait túszul összeszedték, és Árpád vezérhez visszatértek.

    Ha az ő háborúikat, vitéz tetteiket ezeknek az írásoknak elhinni nem akarjátok, a regösök csacsogó énekeinek és a parasztok hamis meséinek higgyétek el, mert ezek a magyarok vitéz tetteit és háborúit nem hagyják feledésbe menni.

    Nem sokkal ezután Árpád vezér, aki a bodrogi részeken táborozott, maga is útnak indult, vele tartottak az összes főemberek. A Duna mentén felfelé haladtak, és addig vonultak, míg egy hatalmas szigethez érkeztek. A sziget mellett tábort vertek, aztán Árpád vezér és nemesei a szigetre behatoltak.

    Amikor látták, hogy a sziget földje termékeny, nagy örömmel örvendeztek, és mindjárt elhatározták, hogy a szigeten minden főembernek háza legyen. Árpád vezér nem is késlekedett: mesterembereket hívatott, és díszes, vezérekhez méltó házakat építtetett. Azt is meghagyta, hogy a lovakat a szigetre hajtsák, és ott a jó füvön legeltessék. Árpád vezér parancsát mindjárt teljesítették, ő pedig hívatta Csepelt, ezt az okos kun vitézt, és azt mondta neki:    

    -Mától fogva te vagy itt gazda. Úgy ügyelj a lovakra, úgy a csikósokra, mint a szemed világára!

    Csepel híven teljesítette Árpád vezér parancsát, ügyelt a lovakra, ügyelt a csikósokra, élete fogytáig ott élt a szigeten. Az ő nevének emlékezetére hívják azt a földet Csepel-szigetnek.

    Ezután Árpád vezér a szigetről kivonult, és tábort vert Soroksáron túl egészen a Rádos vizéig. Innen kémlelőket küldött, és mikor jelentették neki, hogy mindenfelől bátorságban vannak, a Dunán átkelt. Azt a révet, ahol átkeltek, azóta is a Magyar-révnek nevezik.

    Amikor a rómaiak meghallották, hogy a magyarok a Dunán átkeltek, annyira megrémültek, hogy mindjárt futásnak eredtek.

    Árpád vezér pedig az összes főembereket összehívta, minden vitézét összegyűjtötte, és levezette őket Attila városába. Ebben a városban, amelyet a rómaiak Aquincumnak neveztek, egymás mellett állottak a királyi paloták, egy részük még ép v olt, mások romokban hevertek. A magyarok nagy örömmel örvendeztek, amikor a sok kőépületet megcsodálták, mert arra gondoltak, hogy íme, háború nélkül elfoglalták Attila városát, akinek ivadékából Árpád vezér származott.

    Attól fogva vígan lakomáztak Attila király palotájában: csak úgy zengtek a kobzok meg a sípok, csak úgy harsogtak a regösök énekei. Fénylett, csillogott-villogott minden az asztalok körül: a vezérnek, a nemeseknek aranyedényben hordták az ételt és az italt, a közvitézeknek és a parasztoknak pedig ezüstedény jutott. A magyarok ekkor mindenben bővelkedtek, mert a többi országok kincsét megszerezték. Volt is ott étel-ital annyi, hogy az asztal roskadozott alatta, és mindenből bővel jutott a magyarok vendégeinek is.

    Sor került itt a földek, a birtokok adományozására is: Árpád vezér a vele mulatozó vendégeknek annyi földet adott, hogy azután csak úgy tódultak mások is az asztalához.

    Árpád vezér húsz napig mulatott Attila király városában. Ezalatt a vitézek harci ménjükön ülve egymással megvívtak, az ifjak pedig pogány szokás szerint nyíllövésben versenyeztek. Ettől Árpád vezérnek még nagyobb kedve kerekedett, és most már a vitézeket is megajándékozta, kinek aranyat, ezüstöt, kinek pedig földet adott.

    Ezután Árpád vezér tanácsot tartott, és a tanácskozáson elhatározták, hogy Pannónia földjét meghódítják. Nagy sereggel küldték ki Szalók apját, Ősbőt és vele Ősét, hogy induljanak Veszprém városa felé, és hódítsák meg annak a földnek egész lakosságát.

    Ősbő először Pákozd hegye alatt ütött tábort, aztán továbbhaladt, és Pét mezején szállt meg. Három napot ott töltöttek, aztán Veszprém vára ellen nyomultak.

    Körülvették a várat, és nyíllal, karddal pusztítani kezdték a rómaiakat. Több mint egy hétig tartott a véres harc, ekkor a rómaiak belátták, hogy a magyarok vitézségével nem mérkőzhetnek, és hogy puszta életüket megmentsék, a várból elmenekültek. Ősbő meg Őse egészen a németek határági üldözték őket.

    A határról a magyarok visszafordultak, és elfoglalták az erős Vasvárt, amely a Rába folyó mellett állt. Ezután a Balaton vize mellett lovagoltak, az ott élő népeket mind leigázták, Tihanyt is bevették. Csak ekkor vonultak be Veszprém várába, ott túszokat szedtek, majd a túszokat hírvivőkkel Árpád vezérhez elküldték.

    Amikor Árpád vezér meghallotta, hogy a két vezér milyen nagy győzelmet aratott, nagy örömmel örvendezett, Attila városába visszatért, ott nagy lakomát csapott, és a hírvivőket gazdagon megajándékozta.

    Nem sok idő múlva történt, hogy Árpád vezér engedélyt adott két kapitányának, Ősbő és Velek vitéznek, hogy Bihar vára ellen vonuljanak.

    El is indult a két kapitány válogatott sereggel, magyar és székely vitézekkel, s nemsokára tábort vertek a Jószás patak mellett.

    Meghallotta ezt Ménmarót, a bihari részek vezére, és nagyon megrémült, mert tudta, hogy Árpád vezér és katonái erősek a harcban, hiszen a rómaiakat elkergették Pannóniából, a murai karantánok táborát elpusztították, és legtöbb ellenségük már hírük hallatára elfutott előlük. Ezért aztán Ménmarót vezér is elmenekült a magyarok elől, katonáit hátrahagyta Bihar várában, maga pedig családjával az Igfon-erdőbe költözött.

    Ekkor megindult az ostrom: Ősbő és Velek megtámadták Bihar várát, és hajítógépekkel, nyílvesszőkkel sok ellenséget megöltek.

    Tizenkét napig folyt az ostrom, ezalatt Ősbő katonái közül húsz magyar és tizenöt székely esett el.

    A tizenharmadik napon, amikor a magyarok végső rohamra indultak, a vár árkait behányták, és a hágcsókat a falaknak támasztották – Ménmarót katonái megadták magukat. Mezítláb, könyörögve jöttek Ősbő és Velek színe elé.

    A két vezér Ménmarót katonát fogságba vetette, aztán bevonult a várba.

    Amikor Ménmarót király, aki az Igfon-erdőből nem mert kimozdulni, ennek hírét meghallotta, nagy félelembe esett, mindjárt követeket küldött a vezérekhez, és azt üzente nekik:

    -Ha a békét kedvelitek, jelentsétek Árpád vezérnek, hogy Ménmarót, aki eddig egy maréknyi földet sem akart adni, most legyőzve, lábához borulva egész birodalmát felajánlja, és lányát Árpád fiához, Szoltához férjhez adja.

    Ősbő és Velek ezt a szándékot helyeselték, ezért Ménmarót követeivel együtt saját hírvivőiket is elküldték, hogy Árpád vezért a béke megkötésére kérjék.

    Árpád vezér Csepel-szigeten fogadta a követeket, ott fogadta a vezérek hírvivőit is.

    Ménmarót megüzente, hogy a békét megköti, Ősbőnek és Veleknek külön üzenetet küldött:

    -Rendezzetek menyegzőt, jegyezzétek el Ménmarót lányát az én fiammal, Szoltával. Az ott lakók fiait hozzátok el kezeseknek, azután Bihar várát adjátok át Ménmarót vezérnek.

    Ősbő és Velek teljesítették Árpád vezér parancsát: a menyegző után Ménmarót lányát átvették, a várat a vezérnek átadták, és a túszokkal elindultak Csepel-sziget felé.

    Árpád vezér pedig nemeseivel elébük kivonult, és Ménmarót lányát nagy tisztességgel a vezéri házba bevezette. Ezután nagy lakomát rendezett; erre meghívta a szomszédos országok vitézeit is.

    Nem sokkal ezután történ, hogy Árpád vezér a nemeseket tanácskozásra hívta, és fiát, Szoltát vezérré emeltette.

    Amikor Ménmarót vezér két esztendő múlva meghalt, az ő országa is Szolta vezérre szállott.

    Árpád vezér pedig, aki népének hazát szerzett, késő öregségében költözött el ebből a világból.

    Egy kis folyó forrása mellett temették el, amely kőmederben folyik alá Attila király városába.