Nyírő József: Bikát vettünk a falunak

Azt tartja a régi közmondás, hogy az es bolond, ki papfia, s bikaborjút nevel. Ha ennek az első része nem is talál, annál igazabb a második. Azt azonban szóvátétlen nem hagyhatjuk, hogy költséges dolog mindakettő: papfiú, bikaborjú egyaránt. Mindenit felteszi rá az ember, s osztán vagy sikerül, vagy nem. Még ha sikerül is, csúful megrántja az embert, különösen a bikanevelés. Valóságos rabja az ember. Gondozza, vigyáz rá, mint a szemevilágára, hogy el se hízzék, erőben is legyen, formája is legyen, gonosz se legyen, még a szőreszála is ragyogjon, s a hozzáértő embert rázza a sárga irigység. A kóst legjavát adja neki, abrakoltatja rendesen, almozza, sétáltatja, nyalatja, keféli, itatja, lesi minden mozdulatát. Úgy áll esztendőkig a jászla mellett, mint az őrangyal, s mégis elég, hogy egyszer rájöjjön a fekete kedve, összetör mindent maga körül, s magát is kárré teszi, vagy megfújja a szél a legelőn, vagy fene tudja mi baja érkezhetik, s üttetheti meg az ember.

    Ha semmi baj sem történik, akkor is olyan a bika – értem a fehér bikát – mint a férjhezadóleány. Ha idejében el nem viszik, megvénül, elmorcosodik, teljesítő képessége meglankad, s a kutyának sem kell. Ha kiérett a bika, sietni kell az eladással. Annál pedig nehezebb semmi sincs. Furfangos, reszkírt dolog az. Egyszerű gazdaember nem vesz bikát, egész falu kell hozzá. Ritka az alkalom, hogy egy ilyen apaállatot haszonnal lehessen értékesíteni. Tudok embert, ki végrendeletileg hagyta meg fiainak, hogy bikát ne neveljenek. Egész vagyona reámehet az embernek. Egyszer volt részem nekem is bikavásárlásban, de egészen elment a kedvem tőle.

    Akkor volt, hogy a birtokosság az öreg bikát megüttette, s a húsút kihopsázta. Muszáj volt mindenkinek megvennie a rea eső részt. Egész nap főzte, dinsztelte, sütötte az asszony a húsát, mégis félig rágatlan kelle megennünk. Minden nyelésnél a szemünk meredt ki tőle. A birtokosság a bírót, Dénes Ferit a lóherélőt, s engem bízott meg, hogy új bikáról gondoskodjunk. Nem kellett messzi mennünk, mert mindenki tudta, hogy a harmadik községben Bögözi Küs Dénösnek olyan eladó bikája van, hogy csudájára járnak az emberek.

    A vasárnapot reaszántuk, s gyalog átrándultunk Dénöshöz, akinek a szeme megvillant, de egykedvűen fogadott.

    -Megnézhetik! – egyezett bele, s bevitt a pajtába.

    Hát gyönyörű állat volt. Tüzes, arányos, szinte fenséges, mint egy szobor. Földig nyúlt a nyála az elégedettségtől, egészségtől. A lóherélő, kinél jobban senki sem ért a marhához a vármegyében, végigvizsgálta, markolászta, s a tenyerével alig bírta megemelni a fontosabb részeket, s a végén lelkesen hunyorított nekünk, de hangosan ezt mondta:

    -No, láttam szebbet es!

    Küs Dénös azt felelte, hogy:

    -Akkor vegyétek meg azt!  

    -Ugyan kényes vagy rea! – vágott vissza a lóherélő. – Láttam én még bikát eleget!

    -Ehhez te oskolába mehetsz! – jegyezte meg Dénös csendesen.

    Kicsit az udvaron is megjárattuk. Ekkor tűnt ki, hogy a bika az istállóban nem is mutatott. Olyan hibátlan, tiszta fajállat volt, amilyen egy században egy ha akad. Meghajlott a föld alatta, s magának Napóleon császárnak sem volt olyan büszke nézése. Látszott rajta, hogy száz esztendeig is képes a kötelességit teljesíteni!

    -Nagy alkotó tehetség! – muszáj volt a bírónak is elismernie.

    -Abba hiba nem lesz! – nyugtatta meg Küs Dénös. – Kerüjjetek bejjebb! – hívott be a házba.

    Illedelmesen becammogtunk az »első ház«-ba, s leültünk a borshímessel leterített asztal mellé. Az asszony foltoznivalót hozott: szalonnát, kinyeret, túrót, s kínálta.

    -Szeressék no!

    Megköszöntük, s kényelmesen csombolygattuk az ételt a szánkban. Küs Dénös borért futott a zsidóhoz.

    -Hogy jobban csússzék az étel! – bíztatott ő is.

    -E mán portéka! – töröltük a szánkat ivás után kezünk hátával.

    Csak mikor jól ettünk-ittunk, s kinyugodtuk magunkat, hozta elé a bíró a bika dolgát.

    -Oszán Dénös, mi vóna az ára annak a bornyúnak?

    -Tizenkétezör! – sütötte le a szemét szemérmesen Küs Dénös.

    -Akkor heába jöttünk! – mondotta a bíró leverten.

    -Jöttek a tűzlangját heába – vetette fel a fejét büszkén Dénös. – Legalább életikbe egy szép bikát látának. Most már fogalmik van róla, milyen a szép állat.

    -Hát nem mondom elég nehéz dög, – nézett maga elé a bíró. – De tizenkétezör se kutya!

    -A csak a kezdet! – mosolygott Dénös. – Mehetnek feljebb es!

    -Így es elég magosan lakol! – kacagott közbe a lóherélő, hogy ő is szóljon valamit.

    -Hát a tekéntetes úr mit szól hezza? – néztek rám, hogy megoszoljon a felelősség.

    -Hollandiából hozatunk azért a pénzért apaállatot! – ráztam a fejemet.

    Tiszteletből semmi csúfot nem mondott erre Küs Dénös, de megnézett, mint a lőtt medvét. Az is igaz, hogy a bika dolgát többet se ő, se mi elé nem hoztuk. Inkább a »helyzet«-ről beszélgettünk barátilag, s közben Dénös feltette a második litret is az asztalra. Ebből láthattuk, hogy ritkatisztességes ember. Idő múltán a bíró kiment a házból csendesen. Nekünk nem tűnt fel, mert szokott az ember ilyenkor széjjelnézni az életen. Azt is természetesnek tartottam, hogy utána váslott a lóherélő is, mialatt én az asszonnyal váltottam nehány szót.

    -Vetek egy kicsi szénát a lovaknak – használta fel az alkalmat Dénös, s kedvesen bíztatta a feleségit:

    -Töltsd egy cseppet az üdőt a tekéntetes úrral, míg jövök!

    -Ne siessen – gavallérkodtam az asszonnyal, aki különösen boron keresztül nézve igen igézetes fehérnépnek mutatkozott, s nem ijedezett a szótól.

    -Az Isten hozta a tekéntetes urat! – kapott a kezem után bizalmasan. – Szerezze el valahogy azt a bikát, mert nagy bajban vagyunk! Ha tisztességes áron el nem tudjuk adni, teljességgel tönkre megyünk… De nehogy szóljon az uramnak, mert ha megtudja, hogy szóltam a tekéntetes úrnak, abbahejbe szecskába vág! Jaj, ha nem sikerül a vásár, végünk van!

    -Ami rajtam áll, szívesen megteszek mindent! – nyugtattam meg a riadt menyecskét, s bátorításul éppen az orcáját akartam megcirógatni, de elkéstem, mert bejöttek a többiek, se olyan komolyan, mintha a világ sűrű gondja az ő vállaikat nyomná.

    -Mit szól hozzá, tekéntetes úr – fordul hozzám a bíró, – beígérők a bikáért tízezröt? Vajjon megvernek-e otthon?

    -Azt az ötszázat még adják rea! – alkudozott Dénös, – s nem bánom, vigyék a bikát!

    Ezen elvetélkedtek jó fertájóráig, s akkor látom, milyen szemrehányólag néz rám az asszony. Várta az ígéret teljesítését. Pirulva szóltam közbe.

    -Egye fene, abba az ötszázba nem hal bele a falu, adjuk meg!

    A bíró, s a lóherélő úgy tettek, mintha meghökkentek volna, de csak megadták magukat.

    -Nem bánom no!… De csak a tekéntetes úr szovára megyünk bele!

    Kemény kézfogásokkal megpecsételtük a vásárt, s most már vidámabban megittuk rá az áldomást… Előpénzt nem hoztunk, de Dénös számba se vette.

    -Tudom, hogy szavatartó, tisztességes emberekkel van dolgom! – bogozta meg a becsületünket.

    A súj tudta akkor, hogy ötszáz lejt ígért a bírónak, ha megvéteti a bikát.

    Hiába no. A vásárhoz ész kell.

    Megállapodtunk, hogy jövő vasárnap jövünk a pénzzel.

    Setétségben vetődtünk haza.

    A birtokosság helybe hagyta a vásárt. Nem volt rossz vásár. Minden valamirevaló ember ismerte mára Küs Dénös bikáját. Híre volt annak, mint a szép színésznéknek.

    Másik vasárnap szólít a bíró, hogy menünk Küs Dénöshöz, s igazítsuk el a bika dolgát végképp.

    Már akkor láttam, hogy valami baj van. Kedvetlenül kutyagolt mellettem, de csak a mezőn mondta meg, mi bántja.

    -Le kell srófolnunk a bika árából legalább még ezör lejt!

    -De hiszen meg van a vásár! – lepődtem meg. – A birtokosság is belement.

    -Kedvetlenek az emberek – mérgelődött a bíró. – Drágállják a bikát… Ha Küs Dénös le nem ereszti azt az ezör lejt, én visszamondom a vásárt.

    -Ez elég kellemetlen!… Nem szeretek cigánykodni.

    -Jobb is, ha nem szól belé a tekéntetes úr. Bízza reám az egészet!

    Szégyenkezve kullogtam utána, mikor megérkeztünk Küs Dénöshöz, aki derülten fogadott.

    -Hozzák úgy-e a pénzt!

    -Baj van, Dénös! – horgasztotta le a fejit a bíró… i – A birtokosság úgy határozott, hogyha le nem eresztesz még ezöret, nem kell a bika.

    Küs Dénös megütközött, de pillanat múlva felderült az arca.

    -Nincs azért semmi baj, Miháj bácsi!

    -Eléggé restellem – mentegetőzött a bíró. – Mi mindent elkövettünk, de a többség ellene volt.

    -Ha így van, így van! – nyugtatott meg Dénös. – Egyetse búsuljon miatta!… Én es meggondoltam a dolgot. Most már én se adom a bikát azért a pénzért.

    Miháj bácsi reám nézett loppal, hogy érteni kell az efféle beszédet.

    -Hát akkor mi távozunk es! – sürgette a döntést a bíró, de Küs Dénös megsértődött.

    -De az én házamtól így nem lehet elmenni! Még azt hinnék az emberek, hogy haraggal váltunk el. Semmiképpen nem eresztem, hogy legalább meg ne tiszteljem.

    -Érdemtelen vagyunk rá! – szabadkozott a bíró, de elégedetten ült le az asztal mellé, s komótosan kinyújtotta a lábait.

    -Te! E még jobb bor, mint a múltkori!

    -Lehetős! – válaszolt szerényen Dénös.

    Jól ettünk-ittunk. Kétszer is megpróbáltam, hogy asztalt bontsak, de Küs Dénös nem tágított, visszakényszerített a pohár mellé. Így telt el az egész délután anélkül,hogy a bika dolgát eléhozták volna. Tudtam, hogy az egész vételár a bíró zsebében van, de nem értettem, hogy miért csökönyösködik.

    -Fizesse ki, menjünk! – bíztattam, mikor egy pillanatra magunkra maradtunk. – Nem értem, hogy mit akar azzal az ezer lejjel…

    Most már bőbeszédűbb volt Miháj bá a bortól.

    -Ne! – magyarázta. – A dolog úgy áll, hogy a birtokosság megszavazta az egész vételárat. Igaz-e?

    -Úgy van!

    -Tehát a birtokosság nem károsodik, ha azt az ezör lejt magunknak r költségekben.

    -Nekem nem kell! – utasítottam vissza riadtan.

    -Kell nekem! – örvendezett meg Miháj bá az én részemnek is. – Csak maga fogja bé a száját.

    Hallgatnom kellett, mert bejött újra Dénös.

    -Köszönjük az irántunk való szüvességödet, Dénös – kezdett búcsúzkodni a bíró, – de nekünk már indulnunk kell, hogy el ne esteledjünk!… Hát ha meggondoltad magad a bika dolgában…

    -Rea érünk! – tért ki Dénös az egyenes válasz elől, s gondtalanul új poharat töltött.

    Már szürkült, mikor befogatott, s mi felpakkolóztunk a szekérrel. Annyira ment a barátsággal, hogy még el is kísért.

    -Hajts a rövid úton! – szólt oda a szolgának, ki nekifordította a lovakat a kaszálóknak. Puhán, kellemesen gurultunk, mintha féderes díványon járna a szekér. Dénös tartott szóval és mi csak akkor vettük észre, hogy hol járunk, mikor szekerestől süllyedni kezdtünk az ingoványban. Akkor Dénös rémülten elordítottam magát:

    -Meneküljön, ki merre lát, mert mind itt pusztulunk!

    Ijedten ugrottunk ki a bíróval a szekérből, de térdig süllyedtünk a fekete, súlyos, alattomos iszapban, s lassan, tehetetlenül vont a mélységbe a láp, mintha az ördögök húznának a lábainknál fogva. Küs Dénös és a szolga alig bírtak visszaemelni a szekérbe. Sokat nem teketóriáztak, hanem hirtelen levetették a hámistrángokat, pillanat alatt a rúdon elémászva kifogták a lovakat, azzal felkapnak a lovak hátára, s mire a szemünket elpillantottuk volna már cuppogtak is kifelé az ingoványból.

    -Adjon Isten jóccakát! – csúfondároskodott vissza Dénös az ingoványpartjáról. – Azt az ezör lejt használják egészséggel a másvilágon.

    Ebből láttuk, hogy ez a gazember mindent tud, s szántszándékkal hajtott bele az ingoványba, hogy minket elpusztítson. Miháj bá nagyot káromkodott mérgében, de nem használt semmit. Akkor kérésre fogta a dolgot.

    -Ments meg, Dénös, ha Istent ismersz!

    Dénös azonban visszakiáltott:

    -Megadják-e a tizenkétezör lejt a bikáért? Igen, vagy nem?

    -Kötelet a nyakadra! – mérgelődött a bíró. – Nem nyugszom addig, míg tömlöcbe nem juttatlak!

    -Hát kied, Miháj bá, jószántából lemond-e arról az ötszáz lejről, amivel muszáj volt magát megvesztegetnem?

    -Kerülj csak a kezembe! – csikorgatta a fogait tehetetlen dühében a bíró.

    -A tekéntetes úr pennás ember – kacagott Dénös – azt ajánlom, hogy míg látnak, s míg nem késő, hát foglalják írásba, hogy a bikát tőlem megvették tizenkétezörért, s maga Miháj bá lemond az ötszáz lejiről. Ami pénzt magukkal hoztak, azt mindjárt átadják, a többit megkapom, mikor elviszik a bikát!

    -Szakadt volna meg a nyakad kicsi korodban! – dühöngött a bíró. – Nem, s nem, tudd meg! Inkább itt pusztulok!

    -Segélje az Isten! – válaszolt nyugodtan Dénös. – Én nem erőltetem!

    A szekér lassan süllyedt a kék-fekete dágványban. A kerekekből már alig látszott ki valami. Hideg is volt, kietlen hideg.

    -Ha megmaradunk, akkor is holtra betegedünk! Csináljon valamit! – haragudtam a bíróra. – Én inkább fizetek a magaméból ötszáz lejt!

    Nem volt mit tennie, meg kellett adnia magát. Mire az írást megírtam, s a zsebkendőmbe kötve, a dohánytárcámmal nehezítve kihajítottuk a pénzzel együtt Küs Dénösnek, már jött is a szolga két erős ökörrel, jóvastag szekérkötő láncokkal és nagy nehezen kivontattak az ingoványból.

    Mázsás kő szakadt le a szívünkről, mikor partot érhettünk.

    Szerencsére Küs Dénösben volt annyi tisztesség, hogy a lovakkal haza vitetett.

    A beígért ötszáz lejt alig tudtam összecsinálni, hogy az asszony ne tudjon róla. Küs Dénes már ügyvéddel fenyegetőzött.

    Ma hallom, hogy a bíróval megosztoztak rajta. Kicsinált dolog volt az egész! Maradt volna a gazember az ingoványban!

    Azóta látni se bírom azt a bikát, pedig ritkaszép állat, maga a megtestesült férfiasság.

szozattv


szozat a tiszta hang nyiro pl Fényességes csillagok 1124 trianonest A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf