Peterdi Andor: Szeptember
1941
Ó, hova bágyadt arany verőfényed
Bús szeptemberi égbolt, őszi napgolyó?
A sárga tüzek hozzánk most le nem érnek
S a magyar erdők, rétek,
Úgy sírnak, mint a megáradt folyó.
A földek is mély búban elaludtak,
S híreket várnak, lesnek távoli faluk,
És míg fölöttük holló károgva vonulnak:
A napok szállnak, múlnak,
S gyerek, asszonynép templomokba fut.
Az őszi vigalom, vén borpincék dongása,
A szőlőhegyek csöndjét ó, dehogy veri fel,
Csaták tüzében vész el a vincellér nótája,
Idegen országba,
S muskotály helyébe most vért szüretel.
S hol ágyútüzek zúgnak, öreg falvak égnek,
S az őszi éjszaka dérhálót ereget,
Magyar szüretről, a magyar legények
Álmodnak gyönyörűt, szépet,
Míg a golyók fütyörésznek a fejük felett.
S az őszi szél itt rázza, csak rázza a fákat,
Átnyargal a tarlókon, söpri az avart,
S megkopogja sorra a falvakat, tanyákat:
Csókolom az anyámat,
Súgja be a réseken és más tájra tart…