Muskátli - 2015. szeptember

muskatli

 

muskatli
Melléklet jó gyermekeknek

2015. szeptember / II. évfolyam / 1. szám

 

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

 

HÓNAPVERS

 

Pósa Lajos: Sír a patak

oszi tajkep

Sír a patak, az erdő patakja,
A költöző madarakat siratja:
„Vándormadár, Isten veled!
Visszahoz–e a kikelet,
Kedves muzsikásom?
A nótádat úgy szerettem,
Muzsikálsz–e még felettem
Valamikor itt a rengő ágon?”

Sír a patak, az erdő patakja,
A belehullt levelet ringatja:
„Ringatlak is, altatlak is,
Sárga levél, siratlak is,
Többet soh’se látlak!
Hiába jön a kikelet,
Sárga levél, Isten veled!
Más levele lesz akkor a fának!”

Forrás: Az Én Ujságom, 1910. szeptember 25., XXI. évfolyam, 40. szám

 

EMLÉKEZÉS

 

posaedesanyja

Pósa Lajos: Itt tipegett

Itt tipegett ezen a
Kis gyalogösvényen,
Szederindás, tarkalepkés,
Madárfüttyös réten.
Minden reggel erre járt
Vízért a Balogra…

Szinte látom lebegő
Fekete kendőjét,
Szinte hallom megcsörrenni
Korsója csörgőjét!
Pedig a szél elfújta
Lába nyomát régen…
Ki tudja, hol jár most? Melyik
Csillagos ösvényen?

Forrás: Az Én Ujságom, 1905. szeptember 3. XVI. évfolyam 36. szám
Pósa Lajos édesanyja Pósa Antalné Kovács Mária, Marcsa néni szeptember 3–án hunyt el. Fia minden esztendőben megemlékezett ekkor szeretett édesanyjáról lapja, Az Én Ujságom hasábjain.

 

IRODALOM

 

Pósa Lajos: Többet mond ez a csend

posalajosvarosliget

Többet mond ez a csend,
Kis falunknak csendje,
Mint a nagyvilágnak vásári lármája…
Milliók reményét
Ringatja kenyérré
Rögös bölcsőjében a mezők kalásza.

Hallod–e, mit suttog
A szabad pusztákon,
Őseink hantjain az iramló szellő:
„El ne hagyd soha e
Véráztatta földet!
Legyen lábad gyökér! Múlt ez és jövendő!”

Jobban meghallod itt
A harang szavát is,
Áhítatos nyelven buzgón beszél hozzád:
„Dicsőítsd az Urat!
Bízva bízzál benne!
Ő az erős várad, fordítsd felé orcád!”

Többet mond ez a csend,
Kis falunknak csendje…
Közelebb az ember itt az Istenéhez.
Itt a lélek fölszáll
Mindennap az égbe,
Itt a szív dobogóbb, melegebben érez!

Forrás: Az Én Ujságom, 1905. szeptember 3. XVI. évfolyam 36. szám

 

VALÓSMESE

 

Jó és hasznos munkát!

Ezzel a jó kívánsággal nyitom meg az évi munkát, gyerekek. Vegyétek úgy, mintha beiratkoztatok volna az iskolába, már tudniillik ki–ki a maga iskolájába. Ott összegyűlnétek, s én a küszöbig elkísérnélek titeket.
Akkor mondanám nektek:
– Jó és hasznos munkát!
Legyen az a munka jó. Az ám, de mikor lesz a munka jó? Ha mindent elkövetünk, ha minden erőnket összeszedjük, s ha nagyon akarjuk, hogy jó legyen. Ép legyen, egész legyen, ne hiányozzék belőle semmi.
Az asztalos asztalt készít, előbb megrajzolja, aztán minden részecskéjét kiformálja, aztán összerakja. Nem elégszik meg azzal, hogy van felsőlapja, van fiókja, van négy lába, hanem minden egyes részecskét a legtökéletesebben kidolgoz. Addig nem nyugszik, amíg hibát lát a szeme rajta. Úgy tesz, mintha más csinálta volna, s eléje teszik, hogy vizsgálja meg.
Ilyen asztalosnak képzellek titeket mindnyájatokat. Az iskolát nézem műhelynek, hova mindennap eljártok. És azt is hozzá szeretném tenni, hogy szeretettek, vagyis jó kedvvel jártok el. Dolgoztok mindennap, rakosgatjátok egymásra az apró ismereteket. Megismeritek a betűket, előbb a kis, aztán a nagy betűket, mindennap egy betűvel több, a harmadik–negyedik hónapban már nem lesz olyan betű, melyet nem ismertek. Ebből felépül az olvasás mestersége. Eleinte lassan olvastok, később gyorsabban, végére már elég, ha a szót megpillantjátok: s már el is olvastátok.
Ó gyerekek, nagy gyönyörűség az, ha mindennap valamicskével többet tudtok! Mennyi új dolog vár még rátok. Mindenik hoz nektek örömet, csak lássátok is meg, érezzétek is ezt az örömet.
No, aztán kezdődik az írás.
Hm, milyen félénken írjátok le az első betűket a palavesszővel, aztán a ceruzával. Végül a kezetekbe adják az acéltollat. Szinte belépirultok a nagy ijedelembe. Vékony, reszkető, kusza vonalka kerül ki a toll hegye alól, nincs még betűformája. Az acéltoll rángatja a kezeteket, de majd megerősödik a kéz, hozzá szokik a kormányzáshoz, s az acéltoll alázatos szolgája lesz a pennának.
De, de ti addig nem nyugosztok, amíg minden betű, minden szó úgy fest a papiroson, amint azt ti akarjátok. Miért?
– Mert jó munkát akartok végezni. Egész és tökéletes munkát.
– Hát mi a hasznos munka?
Mondjátok a háziállatokra, hogy hasznosak az embernek. Munkát végeznek helyette, húzzák a szekeret, az ember is rajta ül, egyéb teher is van a szekéren; húsuk, zsírjuk, tolluk, sertéjük, bőrük mind hasznos az embernek.
Nos, hát a jó munka is ilyen hasznos szokott lenni. A jó munka ad kenyeret nekünk, ad ruhát, ad hajlékot, megszerzi az embertársak tiszteletét. Amerre a jól dolgozó ember elmegy, mindenütt szívesen fogadják. Aki embertársán segít, aki és nem szorul embertárására, azt nevezem hasznos embernek. A hasznos ember nem kér mástól, hanem ad másnak. Ezért fogadják mindenütt szívesen.
A jó és hasznos munkát végző ember örvend az életnek. Hát akad–e köztetek olyan gyerek, aki nem akar szintén örvendeni, aki nem akar jó és hasznos munkát végezni?
Így hát elkísértelek az iskola küszöbéig. Az iskola pedig nem egyéb, mint a jó és hasznos munka műhelye. Majd meglátom, ki jár jó kedvvel a műhelybe, majd meglátom, hogy ki akar igazán az én katonám lenni!
Isten segítsen titeket, leánykáim, fiaim!

Gaál Mózes, a szerkesztő bácsi

Forrás: Az Én Ujságom, 1916. szeptember 3. XXVII. évfolyam 37. szám

 

PÓSA BÁCSI TARSOLYÁBÓL

 

Közmondások

Ki soha nem kezdi, soha nem végzi.
Megtanítja a szükség a restet dolgozni.
Nincs oly gazdag, ki másra ne szoruljon.

Forrás: Az Én Ujságom, 1910. szeptember 11. XXI. évfolyam 38. Szám

 

Hegedűszóban szép mese

 

I.
Száz jó tanácsnál is százszor többet ér:
Szegény éhezőnek egy darab kenyér.
II.
Ki örömét mással megosztja:
Megsokszorozza.
III.
Tör a lángész előre bátran:
Csillagot gyújt az éjszakában.
IV.
Még a madárnak is kedves az ő fészke
S fészke boruló, suttogó fa lombja;
Legédesebb dalát boldog csicsergéssel
Mindig ott dalolja.

Pósa Lajos
Forrás: Az Én Ujságom, 1910. szeptember 18. XXI. évfolyam 39. szám

 

IMÁDSÁG

 

posalajos

Pósa Lajos:
Isten áldja meg a magyart

 

Isten áldja meg a magyart,
Tartson neve, míg a föld tart,
Paradicsom hazájában
Éljen, mint hal a Tiszában.
Tisza, Duna minden habja
Ízes halát bőven adja.
Erdeinkben őz, dámvadak
Seregenként tanyázzanak.

Gulya, ménes, csorda nyáron
A jó fűbe térdig járjon.
Adná Isten: a juhnyájak
Mind selymekké változnának.

Búzás verem, csűr és pajta
Mind csordultig legyen rakva.
Virágozzék szép országunk,
Nemzetünk és szabadságunk.


Forrás: Az Én Ujságom, 1910. szeptember 11. XXI. évfolyam 38. szám

 

TERMÉSZET

 

diofaA diófa

 

Mint a német a tölgyet, a szláv a hársat, úgy a magyar nép a diófát tartja a maga nemzeti fájának, s kegyelettel ragaszkodik hozzá. Talán azért, mivel keletről hozták őseink, avagy talán, mivel e tiszta, féregtelen fa mellett sokszor áldozhattak elődeink.
A hun birodalom elpusztítása után az Erdély határán őrállomáson maradt székelyek mondája is megemlékszik már a diófáról s így szól róla: „Sok idő folyt le azután. A magban elültetett diófák agg törzsekké növekedtek.”
E mondat szavaiból világosan kimagyarázható, hogy a székelyek új hazájukban diófákat is ültettek. Nemzedékről nemzedékre szállt át e fának hagyományos szeretete. Alig van porta, kert, szőlő, mind a székelységnél, mind a magyarságnál, hol diófa ne volna. Még az atyafiságot is, mint a diófát, ágas-bogasnak nevezi a magyar.
Hogy a diófa mily kedves fája a magyar népnek s iránta való belső hajlandóságát és szeretetét a hosszú századok csak örgebbítették, bizonyítják az „aranyos, leveles” szép elnevezések, szebbnél szebb közmondások, példabeszédek, találós mesék, népdalok.

„Adjon Isten minden jót,
Diófából koporsót.”

A többi közt ez a magyaros beköszöntő is nagyon szokásos a nép között, mely azt fejezi ki, hogy még haló pora is legédesebb pihenőt talál a diófa koporsóban. Ahol pedig diófa nem ékesíti a portát, hiányát a dal fölemlegeti.
Büszke, önhitt emberről szokták mondani: azt gondolja, övé mind a diófáig. Hatalmas ágas-bogas lombkoronájával büszkén emelkedik ki a diófa a gyümölcsfák közül. Levelei nagyok, szép zöld színűek s ha rajtuk a napsugarak átszűrődnek, valóságos balzsamillat árad ki belőlük. S míg más fán különféle férgek tanyáznak, a diófákat elkerüli a sok alkalmatlankodó, ártalmas rovar.
Édes ízű, négy gerezdes gyümölcse, mely kemény héjba van zárva, kedves csemege. Még a sárga rigó is azt énekli jó kedvében: tilió, mi jó a dió! Bizony jó, hát még a diós patkó, diós rétes, meg a magyar sütemény címere, a diós béles.
De legszebb, legkedvesebb a dió, mikor a kigyúlt karácsonyfán aranyburokban, mint megannyi kis csillag ragyog. Egy angyali kéz, a soha ki nem alvó szeretet, rakja oda a karácsonyfára azokat a csillogó gömböcskéket. Hanem aztán sok fejtörést is okoz a gyermekeknek a dió. Ki kell találniuk, hogy például mi ez:

„Zöld burokban születtem,
Mikor aztán nagy lettem,
A zöld burok kifeslett
És az úrfi leesett.”

Vagy ez:

„Se ablaka, se ajtaja,
Mégis négyen laknak benne.”

A dióból finom olajat sajtolnak. A diófa levelét nagyon szereti a magyar nép, mert jószagú. Ruhák közé a ládába is rakja. A diófa tartós, hosszú életű. Legjobban szereti a dombos helyet. Közéletben azt tartják róla, hogy árnyéka igen hideg s kopár marad alatta a föld. Gyümölcsét nem rázzák, nem szedik, mint más fákét, hanem verik. A dióverés éve bizonyos szakát jelenti az évnek, szeptember elejét. Az ekkor eső vásárokat rendesen dióverő vásároknak nevezik. A diófa ágainak használ a verés. Különben úgy hiszik, nem terem.
Szívós, erős fáját az asztalosok és esztergályosok használják fel, s a legszebb bútorokat készítik belőle. A simára gyalult diófa-deszkán szép barna sávok futnak végig. Ezért oly értékesek a diófából készített bútorok. A nagy hun király, Attila palotájának talpazat is barna diófából volt.

Forrás: Az Én Ujságom, 1910. szeptember 4. XXI. évfolyam 37. szám

 

Szerkesztette: Homoly Erzsó

 

 

szozattv


szozat a tiszta hang Edelsheim Gyimesi Laci könyvbem SajóPlakát 1 bevonulás szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf