Keresztury Dezső: Nyáridő
Messze lebeg a Bakony erdeje;
vén fák hűvösében nézem a forró
mezőkön a friss kepéket – most arattak –
a sárga tarló, harsány rét komoly fasor
zöldjével cserélődik; a csönd könnyű, akár
a hígan rózsálló égbolt alatt a kék
messzeségben az Agártető; alig
mozdul a szél: idő, tér mintha nem is
jelezné, hogy történik valami: a szándék
emlékezésbe fordul; a világ mély, tág
lélegzetvétel, mintha nem is itten járnék
puha léptekkel; enyém az élet s én az övé,
habár csak egy vízcsöppként önmagába
záruló, kristályhűvös pillanatra…