Muskátli - 2015. augusztus

Melléklet jó gyermekeknek

2015. augusztus / I. évfolyam / 12. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

Pósa Lajos: Itthon

Menjen, aki akar,
Tengeri fürdőre,
Én csak hazajárok
Szívem, lelkem szerint
Egy kis pihenőre.
Jobb nekem a Balog
Csöndesen csobogó,
Tündöklő tükrében,
Mint a végtelen nagy,
Hullámtornyos tenger
Mormoló vizében.

Nem vijjog itt vészes
Förgeteg sirálya;
Gyöngyöző habjait
Sebesen suhanó
Füsti fecske szántja.
Partja füzesében
Kékes, rezgő szárnya
Szitakötő rajzik…
Lombos erdőszélről,
Vadvirágos dombról
Furulyaszó hallik.

Kincses hajót tör a
Tenger, haragjában…
Itt csak papírhajót
Ringat néha–néha
A szelíd hab lágyan.
Tán egy gyerek küldi
A szomszéd faluból
A világba messze…
Parti füzes, fogd meg!
Ne ereszd, ne ereszd
Zúgó tengerekre!

Forrás:  Az Én Ujságom XVI. évfolyam 34. szám (1905. augusztus 20.)

Emlékezés  

Tompa Mihály (Rimaszombat, 1817. szeptember 28. – Hanva, 1868. július 30.)
agyar költő, a népi–nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb képviselője,
református lelkész, a Magyar Tudományos Akadémialevelező tagja (1858).

Pósa Lajos: A virágok költője (Tompa Mihály)

I.
Hol nyugszik a költő?
Virágos domb alatt.
Tán az a sok virág
Mind szívéből fakadt.

Virág a költőnek
Talán tündérálma…
Hajnali harmatgyöngy,
Csendesen hullj rája!

II.
Sajó vize partján
Messze egy sírt látok…
Körös–körül ülik
Szép szelíd virágok.

Aki róluk régen
Annyi szépet regélt,
Az alvó költőnek
Ők mondanak regét.

Regéljetek neki,
Szép szelíd virágok!
Ott lenn is édesen
Emlékezik rátok.

III.
Fülemile szállott
Leveles bokorra,
Énekelget a rózsának
Szívéből zokogva.

Hallgatja a rózsa,
Bánatos lesz tőle:
„Szebben tudott, hej, mégis a
Virágok költője!”

IV.
„Aludj, kedves költőnk!”
Sóhajtgat a rózsa mélyen.
Fejét le–lehajtja
S könny csillog föl szép szemében.

Harmatot perget a
Lengő fehér liliomszál:
„Aludj, kedves költőnk!
Álmodozzál, álmodozzál!”

Szomorú részvéte
Suttog a kék nefelejcsnek:
„Mért haltál meg, költőm?
Soha, soha nem feledlek!”

Csilingel a csüggő
Harangvirág bús harangja…
Hajnalka, estike,
Minden virág úgy siratja.

Álmodó költőnek
Az örök zöld halkan súgja:
„Én leszek sírodnak
Hervadatlan koszorúja!”

V.
A költő sírhalmán
Aranyos pillangó,
Kék ég sugarában
Csillogó, szállingó.

Csillogj, lepke, csillogj
Azon a sírhalmon!
Gyönge violácska
Szelíden ringasson!

VI.
A hanvai temetőben
Dalos madár egyre csak azt sírja:
„Vándor, állj meg, ejts egy könnyet!
Itt a költő szép virágos sírja!”

Vándor megáll a sir mellett
S könnyet hullat a nyíló rózsára…
A költőt ne feledjétek,
Hallgassatok a dalos madárra!

Forrás: Az Én Ujságom II. évfolyam 31. szám (1891. július 26.)

A rodostói kakukk

Ötödik esztendeje ette már Rákóczi Ferenc a hazátlanság kenyerét Rodostóban, s ezalatt az idő alatt egyszer sem hallották zúgolódó szavát a bujdosók. Mindnyájuk közt ő veszített a legtöbbet, mégis ő panaszkodott legkevesebbet. Inkább többieket is ő csendesítette, ha néha–néha nekikeseredtek. Kezdetben bizony sűrűn megtörtént, hogy a szilaj Bercsényi Miklós rá–ráütött a kardjára haragos kedvében. Ilyenkor a fejedelem szelíd mosolygással fogta meg a kezét:
– Ne bolondozzék kegyelmed avval a karddal, Bercsényi uram, mert bizony még megvág vele valakit.
– Az ám, – incselkedett tovább a fejedelem, – de itten legföljebb maga–magát vághatja meg kegyelmed. Van ám annyi esze a labancnak is, hogy nem szalad bele a kegyelmed kardjába szép Magyarországról.
– No, azt hiszem, – morogta Bercsényi a zászlós bajusza alatt, – nem olyan föld ez, hogy ide kívánkozzék valaki a maga jószántából.
– Ne bántsa ezt a földet, Bercsényi uram, – vette komolyabbra a szót a fejedelem, – hazánk helyett hazánk ez már minékünk.
– Soha bizony! – gondolta magában nagy Bercsényi Miklós, de csak lehajtotta szó nélkül az oroszlánfejét. Tudta ő azt, hogy mindnyájuk közt a fejedelemnek vérzik legjobban a szíve, s csak azért beszél így, hogy őket lecsendesítse.
S ahogy teltek–múltak az esztendők, lassankint csakugyan megszoktak a bujdosók a márvány–tenger csendes partjain. Tenger mormogása altatgatta a fáradalmukat, fúvó szél zúgása szelídítette a keserűségüket. Maguk sem vették észre, amikor megszerették a szomorú Rodostót, amely befogadta őket hazátlan bujdosásukban.
– Áldott föld ez, – mondta egyszer Bercsényi, ahogy a csillagsugaras tavaszi estén kint ültek a bujdosók a fejedelmi palota iszalagos tornácán, – áldott föld az ilyen, ahol örökös a tavasz.
– Soha én ilyen kellemes szagot nem éreztem, mint amilyent itt árasztanak a jázminok, – szippantott nagyot az édes, langyos levegőből az öreg Sibrik Kálmán, a fejedelem udvarmestere.
De még az íródeák is megszólalt, zágoni Mikes Kelemen. Ő meg a rodostói fülemülék énekével nem tudott betelni.
– Bizony a zágoni fülemüleszó ehhez képest csak verébcsipogás, – lelkesedett Kelemen diák.
A fejedelem erre nagyot sóhajtott, s szomorúan szegezte rá a tekintetét hű íródeákjára. A bujdosók szeme csodálkozva villant össze: öt esztendő óta most hallották először sóhajtani a fejedelmet.
Még jobban csodálkoztak akkor, mikor a fejedelem fölállott, s rányugosztotta a kezét a Kelemen vállára.
– Azt mondom én kegyelmeteknek, – szólt fájdalmasan, – hogy öt esztendőt adnék az életemből, ha én még egyszer hazánk béli kakukkszót hallhatnék. Hej, szebben szól minálunk még a kakukk is, mint itt a fülemüle.
Ezzel a fejedelem bement az ágyasházába, a bujdosók pedig ott maradtak nagy csendességben. Csattoghattak már bűbájosan a rodostói fülemülék: mindenki kakukkszót szeretett volna hallani.
– Hiába pedig, – sóhajtott Bercsényi, – erre felé nem járatos a kakukkmadár.
Az ám, de ha a fejedelem meg kakukkszót vágyik hallani! Meg kell ennek lenni, ha lehet, ha nem!
– Ha másképp nem lehet, magam hazamegyek érte a Bakonyba! – ütött az öklével az asztalra Sibrik Antal. Bizony nem koppant már valami nagyot az öreg ököl, úgy, hogy Mikes Kelemen elmosolyodott a nagy fölbuzduláson.
– Meg is kell ám azt a kakukkot fogni, bátya, az pedig nem valami megállós madár!
– No, mondj hát okosabbat, ha tudsz, – mordult rá a vén kuruc, – téged úgy is csak az eszedért tart a fejedelem.
– No, én csak annyit mondok, – vont vállat Mikes, – hogy én alighanem kakukkot láttam a minap a kertben.
Vadgalamb volt az, öccse, – legyintett Bercsényi.
– Az is meglehet, – hagyta rá Mikes, – mert biz én csak gyerekkoromban hajkurászgattam a kakukkot a zágoni erdőkben, az pedig régen volt. Nem csoda, ha azóta a színét is elfelejtettem.
De bizony nyilván mégis jó szeme volt Kelemen deáknak, mert másnap reggel megszólalt a kakukk a rodostói kertben, hogy csak úgy zengett bele az egész tájék.
– Ku–kukk, ku–kukk!
Nem telt bele egy–két pillantás, talpon volt az egész ház, s maga a fejedelem is boldogan hallgatta az óhajtott kakukkszót. Látszott a mosolygós ábrázatán, milyen jól esik neki, hogy ilyen gyorsan teljesült a kívánsága.
Helybe jött kelmednek a kakukk, fogja meg, Sibrik uram, – pislákolt Bercsényi az udvarmesterre.
– Meg is fogom, meg én! – tüzeskedett a vén kuruc, s egyszerre megindult a kertben a nagy kakukkvadászat.
– Szinét se látni ennek az ördöngős madárnak, – jelentette az öreg Sibrik a fejedelemnek. – Pedig jobban kifáradtam, mintha labancot kergettem volna.
– Hagyjátok abba, mosolygott el a fejedelem, – még elvadítjátok innen szegény madarat. Akkor aztán se kakukk, se kakukkszó.
Éppen akkor ballagott ki Mikes Kelemen a hálókamrájából. Dörzsölte a szemét, nagy–álmosan s akkorákat ásított, hogy majd elnyelte a vén Sibriket, aki mérgesen förmedt rá:
– No, híres, ilyenkor kell előbújni, mikor már kakukk se szól? Micsoda álomszuszék népek ezek az írástudók!
– Ne bántsd, öreg, meglakolt érte, – csitította Rákóczi az öreget, – mert nem hallotta azt a szép kakukkszót.
S akárhogy fogadkozott Kelemen deák, hogy holnap ő még a kakukknál is frissebb lesz: egyszer sem bírt idejében felébredni. Évődtek is vele a többiek sokat, mert a kakukk vagy három hétig pontosan megszólalt minden hajnalban.
– No, Kelemen öcsém, – incselkedett vele Bercsényi, ha te valamikor haza kerülsz Magyarországba, a zágoni kakukkok kiszedik a szemedet, amiért mindig be voltak csukva, mikor a rodostói pajtásuk keltegetették.
Jó Mikes Kelemen szégyenkezett, pironkodott, úgy, hogy utoljára már megsajnálta a fejedelem. S egyszer, mikor nagyon korán megszólalt a kakukk, szép csendesen megkopogtatta a Kelemen deák ajtaját.
– Gyere, fiam, előzzük meg a többieket, hogy most már te csúfolhasd ki őket.
De hogy Kelemen deák föl nem akart ébredni semmi zörgetésre, a fejedelem bosszúsan nyitott be hozzá.
– Ejnye, téged is elvihetne a labanc, ha okosabb dolga nem volna!
Kelemen deák még erre a haragos szóra se ugrott fel. Nem ám, mert ott se feküdt a medvebőrön.
– Nini, ma még én nálam is frissebb volt a deák, – csodálkozott a fejedelem, s leballagott a kertbe. Ott még nagy csendesség volt, csak a kakukk szólt erősen, éppen ott, ahol Rákóczi megállt.
A fejedelem széthajtotta a sűrű, gubancos ciprus-bozótot, s hirtelen visszakapta a fejét: a sűrűben ott guggolt a deák, s harsogta tele tüdővel:
– Ku-kukk, ku-kukk!
A fejedelem sokáig hallgatta, aztán csendesen mögé lopózott, s a vállára tette a kezét.
– Nagyon zágonias szavad van, édes kakukkom! – mondta könnyes szemmel, s szívére ölelte a hűséges deákot.
Ettől fogva lett Mikes Kelemen legkedvesebb embere Rákóczi Ferencnek.

Bartus István

Forrás: Az Én Ujságom, XX. évfolyam, 35. szám (1909. augusztus 29.)

A szerkesztő bácsi postája

◉   Megjegyzés: Augusztus 25-én  Lajos napja van.

Olvasóimhoz. Nevem napjára annyian elhalmoztatok jó kívánságaitokkal, hogy teljes lehetetlen minden levélre külön-külön válaszolni. Fogadjátok azért egyenkint és összesen köszönetemet, hogy megemlékeztetek rólam. A tisztelet, szeretet és hála, mellyel minden sorotok tele van, édes jutalom nekem szerény munkásságomért. Tartsatok meg mindig szívetekben, mint én megtartalak mindnyájatokat. Nőjetek föl szüleitek örömére, a haza javának előmozdítására!
Forrás: Az Én Ujságom II. évfolyam 36. szám, 1891. augusztus 30.)

◉   Megjegyzés: Augusztus 25-én  Lajos napja van.

Közmondások

• Jobb az út feléről visszatérni, mintsem rossz helyre menni.
• Addig hajlik a vessző, míg gyönge.
• Kent kerék könnyen szokott menni.
• Az iszapos vizet nem jó fölzavarni.
• Hallgatva meg nem botlasz.
  (Forrás: Az Én Ujságom, II. évfolyam, 35. szám, 1891. augusztus 23.)
• Sok se tarthat örökké.
• Nem lehet a tanítvány mindjárt mesterré.
• Segítséggel jó a tanács.
• Fáradt embernek édes méz az álma.
• Fekete földben terem a jó búza.
• Ott szakad a fonál, ahol leggyöngébb.
• Könnyen futó sem ér mindenhová.
• Jobb a sűrű garas, mint a ritka forint.
• Heverő ember szerencséjét is elheveri.
  (Forrás: Az Én Ujságom, II. évfolyam, 36. szám, 1891. augusztus 30.)

Pósa Lajos: Reggeli ima

Jó voltodból, Atyám, megértük a reggelt,
Aranysugarú nap mosolyogva felkelt,
Fejet hajt előtted a harmatos fűszál,
Madarak éneke trónod elé fölszáll.
Patakok csörgése, tengerek zúgása:
Mind a természetnek egy-egy imádsága.
Az egész föld népe dicsérve magasztal,
Te mindent betöltesz, nagy Jóság, magaddal.
Leborulok én is, föltekintek hozzád:
Ne fordítsd el tőlem dicsőséges orcád!
Óh, függjön egésznap őrző szemed rajtam!
Akármibe fogok: nevedet sóhajtsam.

Forrás: Az Én Ujságom, II. évfolyam, 35. szám (1891. augusztus 23.)

Két arató

„Hála az Égnek, jó termésem volt ebben az ében” – gondolja magában a gazdaember. „A búzát, a rozst már betakarítottam, még az árpa van hátra.
Körülbelül ugyanígy gondolkodik a hörcsög is a lyukban. Ő meg azt hiszi, hogy neki termett a búza, a rozs, meg az árpa. Szóval két gazdája is van a földnek. S egyik jobban sietett az aratással, mint a másik.
   A földmíves aratáskor későn fekszik és korán kel, mert fél, hogyha esős idő következnék, nem tudja betakarítani a termést. Vagy a hosszú esős időben a mag kicsirázik.
   A hörcsög még jobban siet. Ő meg inkább az embertől fél, aki pár nap alatt elviszi a termést. Azért le sem fekszik, hanem dolgozik éjjel-nappal, mert ha nem siet, nem marad. Éjjel gyorsabban is folyik a munka. Hűvös is van és az ember nem zavarja.
   Mikor a hörcsög arat, hátsó lábára áll, és ha el nem éri a kalászt, két első lábával lenyomja a szárát, és a kalászt a szájában végig morzsolja. A mag benne marad a szájában. Szájában oldalt két pofazacskója van, azokat megtömi, és viszi a lyukba, a kamrába. Mert a hörcsögnek erre külön kamrája van. Más teremben tartózkodik, máshol alszik és másban tartja a termést.
Arra talán ti is gondoltok, hogyha a búzaszemet a földbe viszik, kicsirázik. Nyugodtak lehettek, a hörcsög is gondolta erre, azért minden szemnek lecsípi a hegyét, ahol a csíra van. Ha nincs csíra, nem csirázhat ki a mag.
   Szóval erős munkát végez ilyenkor ő is. No, de teheti, annál többet lustálkodik télen. Ekkor betömi a lyukat felül szénával, hogy jó meleg legyen, és az eső, hó be ne essék.
Nagy baj van azonban akkor, ha János bácsi megy a csákánnyal, kapával és egyszer csak ásni kezd a hörcsög portáján. Ez bizony nagy baj! Mert ha János bácsi ásni kezd, addig abba nem hagyja, míg a hörcsög kamrájáig nem ér, és mind elszedi a termését. Sokszor hét-nyolc kilogramm is van benne.
   Ilyenkor aztán meg lehet nézni a lakását. A hálószoba is ki van bélelve szénával, szalmával, hogy jó puha fekvőhelye legyen. A nappali szobája tiszta és hűvös. A kamrája pedig meg van tömve jóm, finom búzával, rozzsal. János bácsi ilyenkor bizony nem kéri hörcsög urat, hogy kegyeskedjék átadni a búzát, rozst, hanem beleönti a szakajtóba, és hazaviszi.
   Még jó ilyenkor, ha hörcsög úr nincs itthon. Mert ha otthon van, Pista gyerek addig békét nem hagy apjának, míg le nem szedi róla sárga, barna, feketetarka bundáját, melyből szép sipkát lehet csinálni télre, mikor csípős szelek fújnak, és a gyerekek korcsolyáznak a jégen.

Vince bácsi

Forrás: Az Én Ujságom, XXII. évfolyam, 35. szám (1911. augusztus 20.)