Muskátli - 2015. június

muskatli

 

muskatli
Melléklet jó gyermekeknek

2015. június / I. évfolyam / 10. szám

 

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

 

HÓNAPVERS

 

Pósa Lajos: A legszebb ösvény

Egy kis gyalogút visz
Tarka mezőn által,
Jobbról is, balról is
Beszegve virággal.

pipacsosAmott bólogat egy
Harmatos vadrózsa,
Aranyszárnyú lepke
Most szállott föl róla.

Emitt a sok pipacs,
Mint egy piros szőnyeg;
Tán tündérek szőtték
A tarka mezőnek.

Közte meg kékszemű
Búzavirág nevet...
Fölötte pacsirta
Zengi be az eget.

Másutt is van madár
S lepke a virágon,
De olyan, tudom, nincs
Széles e világon.

Nincs annál szebb ösvény
Hegyen, völgyön, réten:
Szegény édes anyám
Arra sétált régen.

Arra sétálgatott
Búzakalászt nézni:
Kenyéradó Istent
Hálásan dicsérni.

Az vezet engem is
Anyám kis hazába:
Sírva borulok a
Kapufélfájára.

Pósa Lajos
Forrás: Az Én Ujságom XVI. évfolyam 25. szám (1905. június 18.)

 

EMLÉKEZÉS

 

herman180 éve született
Herman Ottó
(június 26.)

Herman Ottó: A barázdabillegető

A pacsirtánál kisebb, karcsúbb, hosszabb farkú és nagyon kedves madárka. Három a színe: fekete, fehér és hamvasszükre. Fejebúbja és takarója, meg a torka szép fekete, homloka, pofája és hasa fehér, dolmánya hamvas; szárnya, farkas feketés, az előbbin a tollak fehéres szegéssel; a farok két szélső tolla nagyrészt fehér. Farcsíkja sötétszürke, farokja fehér. Csőre finomon árszerű feketés; karcsú lába is ilyen színű. Fészkét vízmellékre szereti rakni, nagyon különböző elhelyezéssel: kis odvakba, kövek közé, hasadékba, gyökerek alá, farakásokba. Fészekalja öt, néha nyolc tojás, mely fehéres alapon finoman sötétesen szeplős; a szeplők a tojás vastagabb végén néha koszorúba sűrűsödnek.
barazdabill   Nagyon eleven, ügyes és mindég mozgó madárka, mely igen szépen lépeget, szaladgál és hogy gyors mozgásában biztos legyen, erre való a hosszú farka, amellyel úgy billeg, mint a kötéltáncos hosszú rúdjával. Vizek lengjében, szélein ügyesen lépeget át kőről-kőre és még ügyesebben szedegeti a nyugvó, kapkodja a felröppenő rovarságot. Fenyéreken, kerítő falakon ehhez képest iramodik, néha felröppenve, mintha cigánykerekeket hányna a repülő préda után, de farkával mindig úgy billen, hogy talpra kerül.
   A barázdabillegető hasznos madár, mely kizárólagosan rovarokkal él. Elfogja a kis bogarakat, a szúnyogokat, az apró szitakötőfélét és minden álcáját, de ott, ahol vizek táján nagy legelők vannak, nagy barátja mindenféle legelő jószágnak is, amely körül, de rajta is ugyancsak szedegeti a sok legyet és mindazt, ami a szegény állatnak a terhére van.
Vannak fajrokonai is: a havasi billegető, melynek hasafala kénsárga, dolmánya olajoszöld és a réti billegő, néhol sárgyóka a neve, mely kevésbé billeget, eleven sárga hasú és mindig a jószág körül szolgál. Valamennyi vonuló és még bőven van nálunk.  

Herman Ottó

Forrás: Az Én Ujságom XIII. évfolyam 25. szám (1910. június 15.)

 

IRODALOM

 

A radnóti fecskék

A radnóti gyerekek hiába várták haza az idén a fecskéket. Nem hozta meg őket a tavasz. Pedig már az egész Balog völgye virágba öltözködött a tiszteletükre. Hófehér kökénybokrok nézegették magukat a víz tükrében. Gólyahír virágok arany szeme nevetett fel rájuk. Harangvirágok harangoztak eléjük:
     – Jönnek a fecskék, jönnek!
     Nem jöttek biz azok. Egy-egy seregük átvágódott a falu fölött, keringett is fölötte, mintha gondolkozóban volna, de aztán csak elsuhogott másfelé. Volt olyan is, amelyik jajveszékelve szántotta a földet a szárnyával, de aztán az is csak továbbröppent. El, el a radnóti határból!
     No, a szúnyogok, meg a legyek örvendeztek is ennek nagyon. S nagy boldogan zümmögték, döngicsélték körül a radnótiakat:
     – Sose búsuljatok, emberek. Szebb a mi nótánk, mint a fecskéké.
     Szegény radnótiakra rá is fért volna a vigasztalás, mert nagyon szomorúan tekintettek az égre.
     – Jaj már minékünk, ha az Isten madárkái is elhagytak. Nekik sincs már hajlékuk Radnóton. Nem néz már miránk le a jó Isten sem az égből.
     Csakugyan hamvas felhőfátyollal takarta el az orcáját a nap. Még a múlt tavaszon Radnótra sütött legörömestebb a Balog mentén. Bogárhátú, tiszta házaira, muskátlis, százszorszépes ablakaira, mályvarózsás kertjeire, piros képű, nevetős szemű, nótás ajkú népére.
     Hol vannak most már a virágos házak, hol a nevetés, hol a nóta? Mind megették azt tavaly nyáron a piros tűzmadarak. Ledőlt falomladékok temették be a virágos kerteket; kormos szarufák meredeznek az égre, mint valami óriás kéznek az imádkozó ujjai. Csupa szomorúság itt minden. Hallgatagon járnak-kelnek az emberek a háztalan utcákon. Még ahol építenek is, ott is tompán csattog az ácsszekerce. Mintha az is azt csattogná:
     – Nem ér ez semmit. Nem lesz többet Radnót. Elkerülik az Isten madarai még a helyét is.
     Elég fájdalom az a kicsi madarak szívének is. Azért csicseregtek röptükben olyan sírva-ríva. Nem a régi fészket siratják ők, ahelyett ragasztanának másikat: de hová? Nincsen ereszalja, nincs hajnalkavirágos tornác, nincs leveles kapu.
     Újfaluba, Cakóba, Iványiba, meg a többi szomszéd faluba kvártélyozták be magukat az idén a radnóti fecskék. Ott is mindenütt derék magyar nép lakik, szívesen befogadja zsellérnek az Isten madárkáit. Még örül is neki, hogy így megszaporodtak az idén az ő határukban a fecskék.
     Annál jobban elkeseredtek a radnótiak. Volt köztük, aki szemét törülgetve sóhajtotta el magát:
     – Jobb lesz nekünk elbújdosni erről a tájról, amit már a madár is elkerül. Hogy maradhassunk mi akkor radnótiak, ha Radnót nincsen?
     S arcról-arcra, szívről-szívre egyre terült a szomorúság felhője. S az Isten tudja, mi lett volna a vége a nagy bánatnak, ha egy reggel arra nem ébrednek a radnótiak, hogy majd fölveti a határt a nagy fecskecsicsergés.
     fecskeOtt ültek az Isten apró kőművesei kútágasokon, félig égett fák kizöldült gallyán, épülő házak ormán, füstös falomladékokon. S olyan fürgén forgatták a kis fejüket, olyan sebes ficsergéssel tanácskoztak, hogy a radnótiak mindjárt kitalálták, mi történik itt:
     – Országgyűlést tartanak a radnóti fecskék.
     Azt tartottak azok csakugyan. Visszahozta szegényeket a szívük Radnótra. Megérezték, hogy csak itt vannak ők igazán itthon, azon a földön, amelyen születtek.
     – Dévilik, dévilik, ugye, hogy jó lesz itt? – ezt kérdezték az öregek.
     – Itt, itt, itt, jó lesz itt! – felelték vissza a fiatalok.
     Azzal hirtelen fölrebbent az egész sereg, mint mikor az őszi faleveleket felsodorja a forgószél a magasba.
     – Elmennek, elmennek! – ijedeztek a radnótiak.
     Dehogy mentek pedig, dehogy! Szépen leszálltak párosával. Csak azt keresték a magasból, hol lesz legjobb fészket rakni.
     – Csicseri, ficseri, ide ni, ide ni! – röpködték körül az üres udvarok nekilombosodott fáit.
     Mire a nap fölszárította a harmatot, akkorra már ment a munka nagyban. Gyúrták a sarat, szórták a szalmát, villa formájú ágakba rakták a gömbölyű fecskeházakat. Egyik rakta a falat, másik hordta a nekivalót.
     – Csicseri, szalma ké-é-é-ék!
     – Ficseri, van elé-é-é-ég!
     – Add errébb, csicseri!
     – Hozom már, ficseri!
     Alkonyatra már a maguk házában laktak a radnóti fecskék. Mégpedig fák ágára rakott házban. Pedig a fecskének nem szokása fára fészkelni. Ezt csak a radnóti fecskék eszelték ki, hogy el ne kelljen nekik szakadni a szülőfalutól.
     Boldogan fohászkodtak a húnyó nap sugaraiban és vidám csicsergéssel kívántak jó éjszakát a radnótiaknak. Azok se kívánkoztak már el a falujokból, jaj, dehogy kívánkoztak! Visszajöttek az Isten madárkái, visszajött velük a szerencse, az áldás, a jókedv, az öröm.
     Az épülő házak körül nevetve sürgölődtek az emberek, boldogan nézték, hogy magasodnak a falak s muzsikaszónál szívesebben hallgatták, milyen vígan csattog az ácsszekerce:
     – Ne féljetek, emberek, falu lesz Radnótból megint. Példát mutatnak az ég madarai!
     Az ég madarai már akkor álomra készülődtek. Egyre halkuló csicsergésüket illatos szellő hordta szét a Balog völgyében: 

Adjon Isten, fittyfiritty,
Szép jó éjszakát,
Virrassza ránk, fittyfiritty,
Rózsás hajnalát.


Tanyai Tamás (Móra Ferenc?)

Forrás: Az Én Ujságom XX. évfolyam 26. szám (1909. június 27.)

 

VALÓSMESE

 

A csillagvirág regéje

 

Ide figyeljetek, kedves gyermekek, regélek nektek valamit a virágokról. Bizonyára ismeritek az estike virágot pompás piros-sárga kelyhecskéjével. Kelyhecskéjét csak akkor nyitja ki, ha már a nap leáldozóban van, de a kora hajnal már ismét csukva találja szirmait. Azért is nevezték el az emberek estikének, mert mindig csak este virít.
estike   Egy ilyen estikebokor volt egyszer egy szép nagy kertben, gyönyörű virágoktól környezve. A nap már rég lenyugodott s a rekkenő nyári hőségben elfáradt virágok bágyadtan, álmosan hajtják fejöket nyugalomra. Mind alusznak már, csak a kis estike van ébren, mintha virrasztana szunnyadó társai fölött. S a kis virág föltekint az égre hosszan, vágyakozva, mintha várna ott valakit. Nemsokára csakugyan megjelent az égen egy fénylő kis csillag, éppen az estike bokor fölött. A kis csillag fölkereste minden este az estikebokrot, s csak akkor távozott el az égről, mikor a hajnal derengeni kezdett. Ilyenkor aztán az estike is álomra hajtotta fejét, míglen másnap este ismét találkoztak. Olyan boldog volt ilyenkor a kis estike, mert a csillag szebbnél-szebb mesékkel mulattatta.
   Most is, amint meglátja, örömmel köszönti, amit az estike siet viszonozni.
   −    Oly régen várlak már, - sóhajtotta a kis virág, - oh, miért nem vagyok én is csillag, mint te, hogy együtt futnánk be a végtelen szép eget s nem kellene egymást elhagynunk soha, soha!
   −    Ne hidd, - felel a csillag, - hogy így talán boldogabb lehetnél! Elégedjél meg azzal, ami vagy, s ne kívánj más lenni. Ki tudja, boldogabb lehetnél-e úgy, mint most. És mivel éppen erről beszélünk, ha akarod, mesélek egy szomorú történetet az elégedetlen csillagról. Meséljem hát?
   −    Igen, igen, mondd el, - esengett a kis virág.
   −    Az igaz, már régen, nagyon régen volt, - kezdte a csillag, - amikor a jó Isten a világot teremtette, mikor már minden egyes teremtményéről atyailag gondoskodott, akkor egy óriás nagy körzővel kimérte a csillagok útját is s elrendelte, hogy mindegyik szépen haladjon a maga útján. Meg is fogadták a jó intést a csillagok mind, egynek kivételével. Csak ez az egy nem akart engedelmeskedni a teremtő parancsának; folyvást zúgolódott és elégedetlenkedett, irigykedve nézte a nála sokkal fényesebb napot s egyszer ily szókra fakadt:
   −    Miért nem lehetek én is olyan fényes, mint a nap? Miért vagyok csak ily nyomorult kis csillag? Ha nem lehetek oly ragyogó, mint a nap, inkább csillag sem akarok lenni.
   Alig mondta ki e szavakat, társai, a többi csillagok, kik eddig elszörnyedve látták az elégedetlent, ijedten látták bűnhődésüket is.
   A jó Isten, hallva a csillagnak lázongó beszédét, nagyon megharagudott. Hatalmas dörgések között villámával lesújtotta, úgy, hogy szerte sziporkázva a fényes égről lehullott a földre. A megrémült kis csillagok ezalatt fönn az égen elhatározták, hogy megkérik a jó Istent, enyhítse büntetését s kegyelmezzen meg szerencsétlen társuknak, aki eddig már bizonyára keservesen megbánta meggondolatlan tettét.
   A jó Isten eleinte nem akart engedni kérésüknek, míg végre hosszas könyörgés után így szólt:
   –    Jól van, mivel annyira kértek, s ti mindig híven teljesítettétek kötelességeteket, a ti kedvetekért megbocsátok engedetlen társatoknak. Csillag ugyan többé nem lehet, de mert úgyis a földre esett, hát legyen belőle ezentúl kis virág. Mivel előbb úgyis csillag volt, elnevezem út ezentúl csillagvirágnak, s szolgáljon intő például mindazoknak, akik kötelességüket teljesíteni nem akarják vagy sorsukkal elégedetlenek.
   Úgy is lőn, a földből, ahova a csillag esett, csakhamar egy virágocska nőtt ki, sárga szirmai egészen megtartották a csillag alakját, máig is díszlik még a kertekben; talán te is ismered őt? - végezte beszédét  a csillag.
   −    A csillagvirágot, hogyne ismerném! - válaszolt az estike. - Valóban szomorú a története. Nem vágyódott-e ismét föl az égre csillagtársai közé?
   −    Nem, most már megnyugodott sorsában. Tudja, hogy mindegy, bárminek teremtette is a jó Isten. A fő az, hogy sorsunkkal elégedettek legyünk, mert csakis ez biztosíthatja továbbra is boldogságunkat.
   Ne felejtsd el az elégedetlen csillagocska történetét, holnapra talán ismét hallok valamit, amit neked elmesélhetek. Jó éjszakát!

Lilla néni

Forrás: Az Én Ujságom XXIII. évfolyam 24. szám (1912. június 2.)

 

PÓSA BÁCSI TARSOLYÁBÓL

 

A szerkesztő bácsi postája

   Nem lehet az megmondani, Iluskám, melyik a szebb virág: ibolya-e, rózsa-e, szegfű-e, gyöngyvirág-e? Kinek egyik tetszik jobban, kinek a másik. A versek is olyanok, mint a virágok. Neked csak annyit mondhatok, hogy ne keress te szebbet a vizsgátokra Tompának annál a híres versénél. (Krúdy Iluskánka, ENU 1912/25)

◉   A meleg ellen rossz helyre menekülsz Budapestre, Birikém. Szebb világ van most a hegyes-völgyes falvakban, a nyárfás, akácos pusztákon. Különben se panaszkodjál a cseresznyepirosító, kalászsárgító napsugárra: annak az ideje van most. (Grünstein Birikének, ENU 1912/26)

◉   Annyi szép vidéke van nagy Magyarországnak, hogy a sok közül válogathattok benne: hová menjetek nyaralni. Akár a hullámzó Balaton mellé mentek, akár a fenyvesekkel koszorúzott Tátra bércei közé, akár a hegyes-völgyes szép Erdélyországba: mindenikben nagy gyönyörűségetek telhet, hiszen bizonyosan ismeritek Petőfinek azt a remek versét: „Ha a föld Isten kalapja: úgy hazánk bokréta rajta.” (Klein Ottónak, ENU 1909/25)

 

Hegedűszóban szép mese

I.
Ha azt várod, hogy a szádba
Sült galamb repül:
A fogadra még egy árva
Veréb se kerül.
II.
Ne higgy mindig a szép szónak,
Csak a jónak.
III.
Jó tettedet Isten látja,
Két kezével meg is áldja.
IV.
Kisüt az igazság,
Mint az Isten napja,
Akármilyen sötét
Éjszaka takarja.
V.
Szép vagy, rózsa, szép vagy,
Kertnek ékessége;
Szépségnek, királyném,
Nagyon hamar vége.

Pósa Lajos

Forrás: Az Én Ujságom XXIII. évfolyam 24. szám (1912. június 2.)

 

IMÁDSÁG

 

posalajos

Pósa Lajos: Édes jó Istenem!

 

Édes jó Istenem,
Szeresd szép hazánkat!
Keresse az öröm,
Kerülje a bánat!

Nincsen ennél szebb föld
Az egész világon,
A dalos madár is
Szebben szól az ágon.

Ily termő barázdát
Hol öntöz a felhő?
Ilyen arany kalászt
Hol ringat a szellő?

Édes jó Istenem,
Vigyázz a kalászra!
Zivatar, jégeső
Hogy le ne kaszálja!

Érleld meg búzánkat!
Őrizd meg, ne vedd el!
Áldd meg szép hazánkat
Mind a két kezeddel!

Forrás: Az Én Ujságom XIX. évfolyam 25. szám (1908. június 14.)

 

TERMÉSZET

 

buzakalaszPósa Lajos: Aratás előtt

 

Hullámzik az arany búza kalásza,
Fújja a szél... Fut a kalász utána.
Istenem, ha elszaladna
Messzire!
Fürjecskének úgy megremeg
A szíve.

Meg is szólal a búza közt: „Pitypalatty!
Arany kalász, futó kalász, itt ne hagyj!
Te vagy az én pihentető
Otthonom,
Takargató, vadvirágos
Sátorom!”

A mezei pacsirta is dalra kél:
„El ne fúdd az ég áldását, játszi szél!
El ne szaladj, arany kalász
Tengere!
Te vagy a nép verejtékes
Kenyere!”


Forrás: Az Én Ujságom XXI. évfolyam 26. szám (1910. június 19.)

 

 

Szerkesztette: Homoly Erzsó

 

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf