Féja Géza: A léleklátó kutya

Báth Mihályt férfikora delén többek között Margaréta csábította el. Elcsábította? Igen, ez történt az alapjában szerzetesi hajlandóságú Báth Mihállyal, amint rendszerint a nők csábítják el a férfiakat, ám különféle elfogult írók mégis következetesen az elcsábított nőkről ámítanak érzékeny törtnetekkel. Hiába nem szándékozik a szerencsétlen férfi, ha a nő akar. A fehérnép ilyenkor még a sátán ükunokáit is mozgósítja, hogy pajzán célját elérje, és pákosztos hajlamait megelégítse.

    Báth Mihály legszívesebben dunántúli udvarházban élt volna, elvonulva a hívságos világtól. Sokszor elképzelte a maga portáját, mely – sajnos – álomkép maradt. Domboldalon feküdt a megálmodott ház, nagy kerttel, melyben gyümölcsfák és vetemények vigasztalják gazdájukat. A kerthez természetesen szőlő csatlakozott présházzal, annak hátsó szobácskájába húzódott volna el Báth Mihály, ha meglepi a tiszta magány vágya. Természetesen a méhes sem hiányzott, és ducifarú menyecske töltötte volna be a háziasszony tisztét. Arra is nemegyszer gondolt Báth Mihály, hogy talán erdőbe húzódik, de az erdőt időnként ellepik gyilkos szerszámaikkal a vadászok. Báth Mihály pedig sohasem vett fegyvert a kezébe, mivel ősei a különféle harcokban helyette is kiverekedték magukat, és még egy veréb életét sem oltotta ki. Ám mindhiába ábrándozott, a sors sohasem volt kegyes hozzá, fütyült vágyaira, mégiscsak a városban kellett maradnia, mindenféle gonosz kísértések közepette.

    Báth Mihály ártatlanságát bizonyítja az is, hogy Margaréta valóban olyan volt, mint a margaréta. Szépen alakított feje magas, fölötte karcsú testen pihent. Báth Mihály pedig sohasem szerette a gyalult nőket, akik az eredeti női formáknak csupán az emlékét hordozzák. Dús tapasztalatai alapján régóta leszűrte az aranyigazságot, miszerint egyedül a bőséges és okos gömbölyűséggel megáldott nők nyújtanak tartós boldogságot. Az ilyen nő repes, ha a családi otthonban puha fészket talál kellőképpen fejlett idomainak, s már terjedelme is megakadályozza abban, hogy szerteröpködjék a világban. A sovány nők azonban telítve vannak átkozott nyughatatlansággal, megbolondítják a férfiakat, akik azután elveszítik lelki egyensúlyukat, és felforgatják e világ rendjét.

    Mégis, miért engedett Margaréta kitartó és álnok szándékú ostromának? Nyilván a vele született udvariasság és lovagiasság kötelezte erre. Képtelennek bizonyult megsérteni a nőket, ezért martalékuk lett, és három mártírnál többet szenvedett. Sokszor mondogatta Báth Mihály, hogy amennyiben az egyház nem avatja szentté, az egyedül az ő kára lesz. Báth Mihály ez időben Etelkét szerette, aki régóta vetélkedésben állott Margarétával. Mindketten éj nappá téve szorgoskodtak, hogy egymást gyászba borítsák. Báth Mihály egy nőt sem akart megbántani, így azután a kétarcú szerelemben kénytelen volt mindkettőnek hazudni, holott az igazmondás fölesküdött hívője maradt. Ez is napvilágnál fényesebben bizonyítja, hogy a sovány nők bűnbe és veszedelembe kergetik az embert.

    Természetesen Etelke összeszedte egész asszonyi tudását Báth Mihály kiábrándítására. Buzgó nyomozómunka után nemcsak Margaréta valamennyi szerelmi kalandját mesélte el kedvesének, hanem még nagyanyja égbekiáltó cselekedeteit is fölfedte az ámuló férfi előtt. Margaréta anyjára azonban nem tudott semmi csúfságot kenni, de csupán azért, mivel szerinte senkinek sem kellett. Margaréta nagyanyja élt még, Anyulinak becézte a család, s különösképpen szép öregasszony volt, ha ugyan vénasszonyok egyáltalán szépnek mondhatók. Annyi azonban kétségtelennek tetszik, hogy Margaréta csillapíthatatlan szerelmi szomjúságát tőle örökölte. Hallgassuk meg azonban mindenekelőtt Etelke meséjét.

    Lámpával sem találhattunk volna jámborabb családapát Anyuli második férjénél, a „Guszti lelkemnél”. Anyuli, mint falusi paplány, megőrzött bizonyos patriarkális szólásokat, így férjeurát következetesen lelkemnek szólította, bár inkább a patriarkális erkölcsöket őrizte volna meg, szegény Guszti lelkemet ugyanis valamikor, verőfényes ifjúságuk idejében lelketlenül csalta. A századforduló járt, és a módos polgárházak szúnyoghálós ablakán becsapott a nagyvilág lehelete. A láthatatlan házi oltárról elmenekültek a régi istenek, s helyükbe új istenség lépett, az Élvetegség. Guszti lelkem mit sem tudott erről, a régi világ hűséges fia maradt. Reggel nyolc óra előtt elment a hivatalába, hazajött a levesnótára, utána szundított egyet, s két órától hatig megint íróasztala mellett buzgólkodott a köz javára. Hivatala után a kaszinóba tért, estére érkezett ismét haza, éjszaka pedig keresztényi módon teljesítette férji kötelességét, már amennyire bírta, Anyuli azonban az új istenség papnője lett.

    Ne gondoljuk azonban, mintha Anyuli olyan fékevesztetten grasszált volna, mint a mai nők. Óh nem, szemlesütve ment az utcán, szemérmesen riszált, a társaságban a tiszta családi erkölcs szószólója volt, s próbált volna valaki kétértelmű dolgot mondani a jelenlétében. Anyuli megőrizte a „dekórumot”, a külszínt, a megtévesztő látszatot. Külsőleg ugyanis úgy mutatta ez a társadalom, mintha a régi isteneknek áldoznék, a zárt és jól függönyözött ablak mögött azonban annál eszeveszettebben hódolt az új istenségnek. Anyuli hálószobája délután kettőtől ötig túltett a bordélyházon. Öt óra után azonban kinyitotta az ablakokat, kiszellőztette a céda illatokat, és estére ismét családi szentély lett a szegény álmélkodó szobából.

    Harminchat esztendős Anyuli, virágja teljében, Bubának becézett leánya pedig tizenhét tavaszt számlált. Ám Buba nem ütött anyjára, inkább apjának bávaságba hajló szelídségét örökölte, sértődötten nézett a világra, mely nem sok ügyet vetett reá. Ekkor érkezett a városba Budapestről a morfinista orvos. Ez a furcsa, sápadt férfi már esztendők óta a Méreg rabszolgája volt, s nőtlen ember lévén, a morfium élvezete mellett elsősorban a szerelmi kalandokban kereste a kedvét. A fővárosban megtanulta a szerelem magasiskoláját, ő ismertette meg a város fejlődésre képes hölgyeivel az új idők fejlett műsorának errefelé még alig ismert számait. Ám nem sokáig vehette igénybe a város hölgyközönsége az orvos nevelő képességeit, mert Anyuli egykettőre hálót vetett reá, s teljesen kisajátította magának. A helyi gavallérok egykettőre kiestek Anyuli kegyéből, nap mint nap az orvos szórakoztatta a maga csodálatos műsorával.

    Guszti lelkem minderről mit sem tudott, még a legádázabb emberek sem merték felvilágosítani, ezért egy verőfényes őszi délután nyugodtan hazatért hivatalából, mivel otthon felejtett egy ügyiratot. A szóbanforgó iratcsomót asztalán meg is találta, s ha már haza kellett loholnia, benézett a hálószobába, meg akarta csókolni hőn szeretett és ilyenkor, tudomása szerint, fáradalmait pihenő hitvesének a homlokát. Anyuli azonban – szerencsére – még nem heverészett, hanem a szoba közepén állott, s ezt tisztán annak köszönheti, hogy olyan sokat adott a „dekórumra”. A szerelmi odaadás előtt ugyanis minden alkalommal lovagi hódolatot követelt. Meg akarta mutatni, hogy királynő, akit megillet a hódolat. A lovagnak le kellett térdelnie előtte, és buzgó fohászok között húzhatta le Anyuli batiszt nadrágját. A morfinista orvos éppen ezt a lovagias cselekedetet gyakorolta, midőn betoppant Guszti lelkem. Szegény térdeplő lovag hátrapillantott, leejtette karját, s orcája a bamba rémület kétségbeesését tükrözte. Anyuli azonban egy pillanatra sem jött zavarba, nemcsak nyugalmát őrizte meg, hanem találékonysága sem hagyta cserben, méltóságteljes mosollyal mondta férjeurának:

    – Nézze csak, Guszti lelkem, nézze! Ez a jó ember annyira szereti Buba lányunkat, hogy lovaghoz illően térden állva éppen most kérte meg a kezét.

    – Adjuk, persze, hogyne adnók, arra való a leány, hogy levigyék – erősítgette boldogan Guszti bácsi, mert a fiatalemberek igazán nem tolakodtak Buba után, pedig azidőben a tizenhét esztendős leányt már örömmel férjhez adták.

    Mit tehetett a szegény orvos? Felállott, sápadt arccal és remegő szájszéllel Guszti lelkemtől is megkérte Buba kezét. A házasság után az orvos fokozottan hódolt a morfiumnak. Anyuli ugyanis azután mereven visszautasította a közeledését.

    – Mit gondol? Vérfertőzést nem követünk el!

    Így szólt, és erkölcsi fenség ragyogott arcán. Veje kénytelen volt egyre inkább a méreg kábulatába menekülni, különben nem bírta volna a szuszogó, pusmogó Buba közelségét. Rövidesen át is szenderült a másik világba, egyetlen gyermek maradt utána, Margaréta. A kényszerű szerelem és a méreg árnyékolta be fogantatását, megérkezését pedig nemzője istencsapásnak érezte. Eddig tartott Etelke elbeszélése.

    Midőn Báth Mihály Margarétát megismerte, az ifiasszony már elvált férjétől, aki megszökött az országból, így próbált szabadulni feleségének még az emlékétől is. Margaréta visszatért a családi házba, melyet özvegy anyja, Guszti bácsi és Anyuli laktak. Ide vezette Báth Mihályt, aki Guszti bácsit különösképpen megszerette. Elsüllyedt világ lelke áradt föl az öregből, a régi magyar derű, melynek őszutói melege mindig megvigasztal, ha nagyon didergünk. Nyáron a kertben a diófa alatt, télen a szobában a cserépkályha mellett hallgatta Báth Mihály a pipaszó mellett mesélgető Guszti bácsit. Úgy mesélt, mint bundán heverésző hajdani magyarok a pásztortűz mellett, vagy pattogó venyigelángnál szalonnát pirító pincézők. Csak a pusztai szél hiányzott, a távoli lódobogás és a tanyasi komondorok hangversenye. Miről mesélnek az ilyen öregek? Olyan érdemes dolgokról, melyek immár hiányoznak az új nemzedékek egyre üresedő lelkéből. Arról mesélt, ami selymes tenyérrel simogatja az ember megviselt szívét. Egyszer erdőszélen megsimogatta lovának nyakát, úgy melengette fázó kezét. Késő ősszel jött hazafelé dombok alján, és a vadlibák fájdalmas búcsúszavát hallgatta. Ismeretlen vándorokkal törköly mellett, faluszéli kocsmában az élet titkairól beszélgetett. Gyermekkorába álmodta magát ilyenek hallatára Báth Mihály, azonban szép révülését egyre megzavarta Margaréta, aki az asztal alatt szemérmetlenül sürgette, eleinte finom lábnyomásokkal, később pedig már indulatos mozdulatokkal. Margaréta szeme ilyenkor vad tűzzel sütött a karosszékbe süppedt Báth Mihályra, aki úgy ült, mintha sohasem akarna fölkelni. Ám megmozdult a hallgató férfiúban a veleszületett lovagiasság, sóhajtott egyet, felállott és búcsút vett. Guszti bácsi – minden tiltakozása ellenére – megadta néki a tiszteletet, a kapuig kísérte, édes öcsémnek nevezte, búcsúzásul pedig hosszasan szorongatta a kezét. Bezáródott a kapu. Báth Mihály kis ideig szomorúan ácsorgott, azután megnyílt Margaréta ablaka, az elcsábított férfiú bemászott rajta, bármennyire is röstellte ezt a méltóságához nem illő tornamutatványt.

    Kit tudja, meddig lett volna szegény Báth Mihály Margaréta rabja? Irtózatosan unta ezt a szerelmet, mert Margaréta gyógyíthatatlan kékharisnyának bizonyult. Összeolvasott tücsköt–bogarat, s a szerelem szüneteiben megállás nélkül locsogott. Belekeverte Thomas Mannt és Freudot, a bestsellereket és Móricz Zsigmondot. Magasztos éleknek akart tetszeni, miközben a prostitúció átható illatát árasztotta. Ráadásul szerelmi hevületében hol orrhangon beszélt, hol pedig gyalázatosan selypített, s mindkét beszédmód felborulással fenyegette Báth Mihály lelki egyensúlyát. Állandóan elhatározta, hogy ez az utolsó éjszakájuk, nem jön többé még a házuk tájékára sem, de másnap este kénytelen volt Guszti bácsira gondolni, aki izgatottan pipázik, és a kaput lesi. Ugyan ki hallgatja meg Guszti bácsit, ha ő elmarad?

    A kínos viszonynak a halál vetett véget. Guszti bácsi is elindult minden halandó utolsó útján a temető felé. Ám halála éjszakáján csodálatos dolog történt. A szomszédban lakott egy Kacziány nevű asztalosmester, aki nagyzási hóbortba esett, és zöld vadászkalapot vásárolt. Heteken keresztül erről beszélt az egész utca, vajon mi szüksége van az eddig szerény magatartást tanúsító Kacziánynak ilyen feltűnő és kihívó kalapra? Végül kiderült, hogy az egyik komája, bizonyos Orbán nevű vadőr meghívta vadászni, s erre a nem várt megtiszteltetésre vette a kalapot. El is ment Orbánnal nyulászni, de gyengén s ügyetlenül szorította magához a puskát, az pedig észrevette, hogy kocavadásszal van dolga, dördüléskor ugrott egyet, kiverte Kacziány két fogát. Ettől kezdve nem merészelt ugyan puskát venni többé a kezébe, de a vadászkalapot buzgón viselte, és egy fekete vizslát is szerzett. A kutya a tornácon heverészett, de sohasem ugatott, bizonyára méltóságon alulinak tartotta, hogy afféle elfajzott jelenségekkel foglalkozzék. Cigánynak nevezték ezt a vizslát, akinek még senki sem hallotta a hangját, s ezrét azzal bosszantották Kacziányt, hogy néma kutyát tart.

    Egyszer azonban a Cigánynak nevezett vizsla mégis megszólalt, éppen abban a percben, midőn Guszti bácsi kilehelte a lelkét. Cigány elébb félelmetesen szűkölt, majd vonyított egyfolytában, míg csak derengeni nem kezdett, akkor aztán farkát behúzva vakára tért, és mélyen elaludt. Este azonban újra kezdet a vonítást, s így tartott ez három napig, míg Guszti bácsit el nem földelték. Margaréta úgy magyarázta ezt a félelmetes jelenséget, hogy Cigány léleklátó kutya. A néphagyomány szerint, míg a halottat el nem temetik, a házban és a ház körül bolyong, minden kedves helyet bejár, észrevétlenül utoljára megsimogatja szeretteit, s csak a holttest elhantolása után száll magasabbra. Margaréta szerint Cigány megérezte Guszti bácsi lelkének jelenlétét, azért vonított napokig ilyen lélekrázón. De becsülete is lett ezután Cigánynak, az utcából csak úgy hordották néki a csontot, disznótor alkalmával pedig özönnel öntötték elébe a kutyacsemegét. Meg is hízott, akár a kanonokok, s egyre méltóságteljesebben viselkedett.

    Cigány léleklátása mentődeszkául szolgált Báth Mihálynak. Ha a lelketlen állat észlelte Guszti bácsi lelkét, a lelkes ember miért ne érezhesse meg? Így gondolkodott Báth Mihály, és közölte Margarétával, hogy nem bír többé bemászni az ablakon. Kétségtelenül görcs állana a lábába, talán meg is sántulna örökre. Guszti bácsi lelke bizonyára még mindig a ház körül bolyong, ha Cigány bele is fáradt a szüntelen vonításba, a megdicsőült lélek megbünteti azokat, akik unokája körül parázna szándékkal forgolódnak.

    – Áldozzunk Guszti bácsi emlékének, és kerüljük a bűnt, így bizonyára megáld mindkettőnket, s vajon nem fér–e reánk az áldás? – mondotta Margarétának, magasztosan Báth Mihály, de fennkölt gondolatokkal ugyancsak nehéz meggyőzni a pákosztos női nemet.

    Nemcsak Margaréta gerjedt ádáz haragra Báth Mihály ellen, hanem anyja és nagyanyja is.

    – Pedig már fiamnak szólítottam az imposztort – hangoztatta Anyuli, és keresztes hadjáratot indított szegény Báth Mihály ellen.

    Anyuli elsőnek Báth Mihály lakásadóit kereste föl, és arra ingerelte őket, hogy mondják fel a szállást, mert ez a parázna életű ember gonosz hírbe keveri őket. azután sorra járta azokat a családokat, melyek időnként vendégszeretetükben részeltették az árva Báth Mihályt.

    – Édes lelkeim, ne engedjétek őt családi szentélytekbe! Csal azért jár hozzátok ez a cégéres ember, hogy ellesse életetek titkait. Uszítsátok rá a kutyát, ha házatok tájára merészkedik!

    Ám a három bosszúért sóvárgó nő ennyivel nem elégedett meg. Bizonyos edényekben állandóan megbecstelenítő folyadékot tároltak, és felváltva lesték Báth Mihályt. Le akarták önteni, hogy így meggyalázva menjen végig a városon. Báth Mihály azonban messzire elkerülte Margaréta házatáját, és visszatért Etelke hűségébe. Etelke azonban még sokáig fölriadt álmából, és megtapogatta kedvesét, vajon nem szökött–é vissza Margarétához? Ilyenkor mindig vallatóra vette:

    – Szeretsz–é nagyon?

    – Amint csak telik tőlem – állította félálomban hálótársa.

    – Megbántad–é?

    Báth Mihály álmosan verte a mellét, mint egy szakállas zarándok, aki immár leszámolt a világgal:

    – Teljes szívemből.

    Etelke lassanként megnyugodott, Margarétát azonban tönkre silányította a vereség. Olyan volt, mint a lehangolt, megeresztett húrú hegedű, melyet gazdája bosszúsan sutba vetett. Csak akkor borult lángba, midőn az utcán Etelkével találkozott, ám ez a tehetetlen düh tüze volt. Diadalmas vetélytársa ugyanis ilyenkor kihívóan mosolygott, nem csoda tehát, hogy Margaréta ölni tudott volna. Midőn pedig beesteledett, a magára maradt asszonyt pokoli szomjúság gyötörte. Szeretett volna beleülni egy kád borba, teleszürcsölni magát, azután belefulladni. Ha pedig ráterült a városra az éjszaka sejtelmes takarója, égett a teste, akár a száraz rőzse. Fetrengett magányos ágyában, lerúgta takaróját, párnáját marcangolta, így gyötrődött hajnalig. Pénze sem volt, a család most már abból a nyugdíjból tengődött, melyet Anyuli húzott Guszti bácsi után. Ám Anyuli összeszorított marokkal őrizte a garast.

    Margaréta utcája egy tágas érségbe futott, melyet mégis közönségesen kis térnek neveztek, bizonyára azért, mert nagyobb terek is léteznek. Ezen a téren várta a szomjúhozó emberiséget Péntek János kocsmája. Péntek valamikor a labdát rúgta, s mint ilyen, kivándorolt Franciaországba, hogy dicsőséget szerezzen szülőföldjének. Tömérdek sikert is aratott, de a világsajtó irigységből és gonosz indulatból elhallgatta ezeket, ezért néhány esztendő múltán hazavándorolt. Megtérte után jó ideig sántított, és széltében–hosszában híresztelte, hogy egy döntő mérkőzésen az ötödik gól után a vad brazilok megrugdosták. Szülővárosa méltányolta fiának kimagasló érdemeit, áldozatos szenvedéseit, és engedélyt adott, hogy a kis téren kocsmát nyithasson. Magányosan dolgozó mesteremberek, gátőrök és hasonló jámbor szegényemberek laktak a téren, és látogatták Jancsi kocsmáját. Filozófusokhoz illő nyugalom honolt a kis kocsmaszobában, a látogatók csöndesen iddogáltak vagy kártyázgattak, miután behozták magukkal mesterségük légkörét, egyik átható halszagot, másik a csiriz illatát, kitől mi tellett. Jancsi buzgón mérte a bort, és időnként Franciaországról füllentett. Ebbe a kocsmába tért be egyik kétségbeesett estéjén Margaréta.

    Az asszony leült egy magányos asztal mellé, és rendelt egy fröccsöt, majd a másikat, s rövidesen sor került a harmadikra is, holott egyetlen krajcár sem lapult tarsolyában. De mit sem számított ez, érezte, hogy ezen az estén döntő fordulat történi életében. Az egyik asztalnál ott darvadozott Boka Pista, állítólagos szobafestő, de még senki sem látta őt foglalkozás közbnen, inkább disznókkal kupeckedett, s ennek megfelelően jóleső disznószagot hozott a kocsmába. Pistát nótás fiúnak ismerték, de két halásszal iszogatott, azok pedig mesterségüknél fogva a csönd fiai, s nem szeretik a danolást. Pista ezért merészet gondolt, átült Margaréta asztalához, s újabb fröccsöt hozatott a szomorkodó ifiasszonynak.

    – Már hármat ittam – jegyezte meg Margaréta aggodalmas hangon.

    – Sebaj! – nyugtatta Pista, és a zsebére ütött – eleitől az én vendégem, de danoljunk!

    Nemsokára fel is hangzott:

             Szép asszonynak, jónak,
              jó járású lónak
              kár megöregedni.

    Pista azután pusmogott valamit Jancsival, majd visszatért Margarétához.

    – Gyönyörű szeptember jár, sok most a csillag, nézzük meg őket!

    Margaréta hajlamosnak bizonyult csillagászati ismereteinek bővítésére, s a kocsmaudvarra vonultak. Jancsi pedig hátával fedezte az udvarra nyíló ajtót. Visszatértük után Pista odaült ismét előbbi asztalához, és hosszas tárgyalás után az egyik halász közeledett Margarétához. Rendelte a fröccsöket, utóbb pedig ugyancsak csillagászati hajlamairól tett tanúságot. Záróra előtt Margaréta magasra emelt szoknyával már az asztal tetején táncolt, s dalolta, hogy kár megöregedni.

    Így ment ez néhány hétig, és Margaréta boldog volt. Derűsen ébredt, végigdúdolta a napokat, mert még benne keringett az elmúlt éjszaka mámorának jó íze, s derengett az új éjszaka vidító reménysége. Egykettőre megszokta a kocsma törzsvendégeinek halszagát, csirizillatát, s tágulni kezdett orrlika, ha ezekre a finom párákra gondolt. Egyik éjszaka azonban halkan megnyílt a kocsmaajtó, s ott állott Anyuli, mint a kísértet. Mint a kísértet? Inkább mint a Fenség istennője. Anyuli ugyanis csak ünnepélyes öltözékben hagyta el a házat. Arcát gondosan berizsporozta, fölvette sötétkék ünneplő selyemruháját, nyakába finom fehér kendőt kötött. Egyenes tartását, mozdulatainak méltóságát öregségében is megőrizte. Olyan lesújtó pillantást vetett a társaságra, hogy ijedten hátrálni kezdett mindenki, a nyúlszívűbbek egymás sarkát taposva tülekedtek kifelé az udvarra. Anyuli odavetette Margarétának:

    – Azonnal hazatérsz!

    Megfordult, s távozott, Margaréta követte, mint a megbűvölt. Hangtalanul értek haza, otthon azonban kitört a régóta lappangó családi vihar. Anyuli zokogott, és csak ennyit tudott mondani:

    – A dekórum, a dekórum.

    Margaréta azonban, akár a kofák, csípőre tett kézzel kiáltotta:

    – Maga beszél? A dekórum mögött hány szeretőt bújtatott el? Még az apám is a maga szeretője volt. Maga tukmálta az anyámra azt a szerencsétlen embert, akinek vér helyett méreg folyt az ereiben, és méreggel csinált engem.

    Buba mama választotta szét őket. Anyulit lefektette, és hideg borogatást tett a homlokára. Margarétát leverte lábáról az alkohol és az izgalom szövetkezett támadása, betámolygott szobájába, és egy karosszékbe roskadt. Buba mama bement hozzá, megrázta, az ágyra dobta, és úgy elverte, amint még kislány korában sem. Azután rátette a takarót és otthagyta.

    A három nő napokig kerülte egymást. Anyuli alig tartózkodott otthon, naphosszat a várost járta, meglátogatta az embereket és siránkozott:

    – A dekórum! Jaj, a dekórum!

    A járda szélre ült, a járókelők körülvették, és úgy mesélte unokája elvetemedettségét. Bement a szatócsüzletekbe, melyek közismert hírszerző központok, s a kaján vevők előtt kiteregette családi életük egész borzalmát. Olyan volt, mint a megtébolyodott. Az ötödik napon azonban csodálatosan megnyugodott. Megszámlálta a pénzét, háromszáz forintja volt. Egy százast odavetett Bubának, aki mohón kapott utána, és azonnal a boltba sietett. A többit megtartotta, kis táskájába tett néhány könnyű ruhadarabot, és örökre elhagyta a házát.

    Vajon hová tűnt Anyuli? Már több napja az öngyilkosság gondolatával küszködött. Hosszas töprengés után pihenőhelyének a vizet választotta, mely lemos minden szennyet és gyalázatot. Házához néhány percnyi járásra folydogált a Maros egyik mellékága, rövid utazás után a Tiszát is egykettőre elérhette volna. Ám Anyuli mindig előtérbe helyezte a „dekórumot”, ezért a Dunát választotta. A Duna mégiscsak a legrangosabb víz Magyarországon, és elér a véghetetlen tengerbe. Kétségtelenül különb rang a tenger titokzatos fenekén nyugodni, mint a Maros iszapos medrében. Így gondolkodott Anyuli, és kétszáz forinttal a tarsolyában elindult Pestre. Leánya és unokája egy árva szót sem szóltak hozzá. Hát ment emelt fővel, fiatalos tűzzel szemében.

    Anyuli a Keleti pályaudvaron szállt le, gépkocsit hozatott egy hordárral, és a Duna partjára hajtatott. Itt elbocsátotta a gépkocsi vezetőjét, miután egész maradék pénzét, mintegy száz forintot, a markába nyomta. A férfi mélyen meghajolt, és alaposan szemügyre vette Anyulit.

    – Milyen szép asszony lehetett valamikor – állapította meg magában.

    Azután elhajtott, de illő távolban megállott, és figyelni kezdte a különös öregasszonyt. Anyuli a rakpart peremére lépett, levette nyakáról a lila pettyes kendőt, intett a világ négy tája felé, azután ifjúi lendülettel a vízbe vetette magát. Holttestét nem találták meg, hihetőleg a vén Duna teljesítette kívánságát, és elvitte a tengerbe.

    Ugyanakkor otthon félelmetes dolgok történtek, melyek a kis város lakosait napokon keresztül izgalomban tartották. A rendőrség megjelent Péter Jani kocsmájában, vizsgálatot tartott, hosszasan faggatta Margaréta szerepéről, végül pedig iparengedélyének megvonásával fenyegette. Jancsi este fölkereste Margarétát, palack bort hozott ajándékba, s dadogva, hebegve kérte, hogy ne látogassa kocsmáját a jövőben. Margaréta nem jelent meg ezután sem a kocsmában, sem a város belterületén. Mellékutcákban kóborolt lehorgasztott fővel, vagy otthon hevert a tanácstalanság kábulatában. Anyuli nyugdíja sem folyt már be, a nyomorúság vett szállást a hajdani vidám házban.

    Egy fülledt őszi délután Margaréta a kihaltnak tetsző mellékutcákat rótta, mereven maga elé nézve, céltalanul. Egyszerre csak mintegy a föld alól eléje toppant a legifjabb Kristóf. Ennek a Kristófnak a nagybátyja, mint igaz emberbarát, örömházat alapított Hamburgban, s akkora vagyonra tett szert, hogy az emberiség vidítására csaknem a világ minden táján hasonló intézményeket szervezett. Házainak élére családtagjait helyezte, így került a legifjabb Kristóf városunkba. Ám tekintve a Magyarországon folyó nagy átalakulást és ezzel kapcsolatban a leánykereskedelem szüneteltetését, házába nehezen kapott kívánatos tagokat. Gondolt egy merészet, megállította Margarétát, finom célzásokat tett, majd egészen szemtelenül meghívta intézetébe. Részletesen fejtegette, hogy számos vendége az elfajult korízlés alapján sovány nőt követel, intézményének tagjai pedig valamennyien kövérek, vagy legalábbis erősen fejlett idomokkal rendelkeznek. Margaréta tehát uralkodó szerepet tölthetne be.

    – Maga lesz, kedves, házam esthajnali csillaga.

    Margaréta egy szemvillanásnyira felháborodott, majd zúgni kezdett a vére. Hát mégis végük szakad a magányos, őrjítő éjszakáknak? Bármi áron is, de elringatja majd a Kéj és a Mámor?

    Kristóf észrevette Margaréta hajlandóságát:

    – Ajtóm és szívem mindig nyitva áll, drága Margaréta! Tessék besétálni!

    Így bíztatta Kristóf, aki sokat adott az előkelő modorra és a választékos kifejezésekre, majd mélyen hajlongva távozott. Margaréta nem hunyta le szemét ezen az éjszakán. Másnap mégsem érzett fáradságot, különös éberség szállotta meg. Folyton a nagyapjára gondolt, bomlott életük egyetlen tiszta szigetére. Átfútt rajta minden emlék: midőn ölébe vette egykor, majd kézen fogva vezette. Az ő lelkét idézte:

    – Ha nem akarod, hogy megfulladjak a szennyben, adj jelt! Hajolj le hozzám a csillagokból!

    Margaréta meg volt győződve, hogy amennyiben nagyapja lelke megjelenik, bizonyosan vonítani kezd majd a léleklátó kutya, s akkor vállalja az éhséget, a nyomorúságot, és a szenvedésben makulátlanra ég. Este átnézett a kerítésen, a szomszéd ház tornácán feküdt a léleklátó kutya. Lábára tette fejét, és láthatóan aludt. Margaréta egész lelkierejét megfeszítve várakozott éjfélig. Tizenkettőt ütött a toronyóra, midőn ismeét a kerítéshez ment, a kutya mozdulatlanul hevert. Margaréta átvetette magát az alacsony deszkapalánkon, a kutyához lopakodott, megállott előtte, halkan szólította:

    – Cigány.

    A kutya, bár már előbb fölserkent, nem is mozdult, mert megismerte; mértéktartó üdvözletként csapott néhányat a farkával, és tovább szunyókált. Margaréta dermedten állott Cigány előtt, hol reá nézett, hol pedig a kora őszi égboltra, melyen ősi nyugalommal lángoltak a csillagok. Úgy érezte, hogy elvégeztetett a sorsa. Visszalépett a kerítésen, még egyszer végignézett a kertükön. Ősz–eleji szomorúságban merengett a kert, a tücskök hangosan ciripeltek, mintha búcsúztatót muzsikálnának. Margaréta a tornác falába vert szegről leakasztotta a kapukulcsot. Kiment, gondosan bezárta a kaput, kulcsát pedig visszahajította. A kulcs nagyot koppant a kövezeten, mintha pontot tenne valamire. Margaréta pedig lassan, mereven, mint az alvajárók, megindult kivelé, a városperemére, ahol piros lámpájával várta, hívta a Kristóf–ház.

1956.

szozattv


szozat a tiszta hang Gaál plakat Életmű 30 Pál István Szalonna arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo