Nyirő József: Erdély

A falu határában halott embert találtak. Ott feküdt a réti ösvény mellett a Gyerkó nagy cserfája alatt a fűben. Idegen, ki tudja hovavaló tekergő, vándorféle lehetett. Írás nem volt nála, a nevét nem lehetett megállapítani, a gúnyája nem mondott semmit, csak annyit, hogy szegény ember lehetett, ki mezítláb rótta az országutat.

    Gyerkó maga találta meg, mikor hajnalosan nekifogott, hogy a füvet lekaszálja a tagon.

        – Hé atyafi! – kiáltott rá. – Ki az Isten engedte meg, hogy összegyúrja a füvet? Eltakarodjék, amíg jó dolga van!

    Az ember nem mozdult. Gyerkó mérgében kaszával ment reá és akkor látta, hogy már meg van merevedve, a szeme fel van akadva, szája lefittyenve, arca sárga és megütötte a harmat, féllába pedig úgy dermedt meg, ahogy kínjában, vagy álmában felhúzta.

    – Ne ez csinált nekem elég bajt! – döbbent meg.

    Tudta, hogy kijön a komiszió, a csudájára kigyűl a falu, összegázolják a füvet, őt is kihallgatják, s ebben a nehéz világban a falunak kell eltemettetnie.

    Mi a fenének kellett éppen itt megmurálnia!

    Sokatnem teketóriázott, hanem karjaiba kapta a halottat, szépen átvitte a patakon a szomszéd falu határába, amelyik éppen a patakon túl kezdődött.

    – Lássa Mátéfalva, hogy mit csinál vele! Most úgyis a rományoké a világ… Hátha hozzuk tartozik.

    Mátéfalva ugyanis tiszta román község.

    – No ezt jól eligazítottam! – kacagott magában Gyerkó, s hozzáfogott a kaszáláshoz.

    Vágott egy rendet, s mikor a végére ért, felvett egy marok füvcet, végigtörülte a kaszát, de a szeme csak ott járt a túlsó parton. Valami odahúzta a halotthoz és nem érezte jól magát. Valami nem volt rendben a bennsejében. Valami borzongatta. Ahova csak nézett, mindenütt a halottat látta kiterítve maga előtt olyan valóságosan, hogy kétszer is vissza kellett rántania a kaszát, nehogy belevágjon a holttestbe. Így ködös szemmel valahogy végigkínlódott még két rendet és felegyenesedett, hogy kaszát fenjen. A fénkő azonban akkorát csattant az acélon, hogy ijedten rezzent össze tőle és nem merte tovább fenni a kaszát.

    – Nem kellett volna a halotthoz nyúlnom – mormogta, – ott egye a fene a füvet!

    Mereven átnézett a patakon. A halott arca szembe nézett vele. Hirtelen lekapta a sapkáját, hogy megtisztelje vele az emlékét. Ettől kissé megkönnyebbült.

    – Vajon ki lehet? – jutott eszébe. – Hátha felesége, gyermekei voltak, akik – ki tudja hol – aggódva várják vissza. Szegény ember, akárki! – esett meg a szíve rajta.

    Hiába áltatta azonban magát részvéttel, meghatottsággal, sehogy se bírt megnyugodni.

    – Hátha romány? – vigasztalta magát. – Ott hadd üljön!

    Sokat szenvedett a románoktól, mikor bejöttek, de a fajgyűlölet se segített rajta.

    – Romány? – morfondírozott. – Hát osztán! Akármiféle, de ember. Szegény ember. Látszik rajta, hogy sokat szenvedett az életben… S azonkívül halott.

    Rosszallólag megcsóválta a fejét.

    – Nem vagy tisztességes ember, Gyerkó, mert kihajítottad a fődedről… Nem volt eljárás! Nem!

    Letette a kaszát: – Lesz, ami lesz, – és átment a halott emberhez, akinek testére már ráhullott a kelő nap fénye és a harmat színesen párállott az arcáról  

    – Jere vissza, földi! – szólt rá mosolyogva és ismét felvette a földről, óvatosan átgázolt a patakon, s szépen letette a régi helyére a cserefa alá.

    – Maradj itt, ha már idejöttél meghalni!

    A halott is mintha nyugodtabban feküdt volna a cserefa alatt.

    – Úgy no! – nyugodott meg Gyerkó és egyszerre elmúlt a szorongása.

    Most már nem reszketett a keze a kaszán. A halott körül levágta a füvet jódarabon, csak éppen a test körül nyílott virágokat hagyta meg ravatalnak. Ha jönnek, hát így kárt nem tesznek a fűben.

    – Jelentenie kéne az elöljáróságnak! – jutott eszébe.

    Szerencsére az esztenáról akkor jött Juon, a pakulár, annak megmutatta a halottat, s üzent a jegyzőnek.

    – Erről is levettem a gondomat! – nézett a pakulár után, s elővette a tarisznyát, hogy falatozzék.

    Csak úgy állva kézbe vette a decis üveget, s a halott felé billentette:

    – No Isten nyugtasson!

    Semmi sincs olyan jó, mint egy korty pálinka éhomra, s utána szalonna, kinyér.

    – Megkínálnálak, – szólott oda ismét a halottnak, mikor a kenyérből egy sorkolatot lekanyarított – de már neked efféle nem kell több az életben. Te már megnyugodtál… Meg… Jobb is így!…

    Cseppet sem sietett a falatozással. Minek? Van idő elég estig. Hosszú a nap, eleget lehet dolgozni estig. Nézte a füvet és meg volt elégedve vele. Jó rend esik, s ha az Isten az időt megtartja, olyan fájin széna lesz, hogy az ember is megehetné.

    Frustok után kényelmesen megpihent. A halotthoz is egészen hozzászokott.

    – Mindjárt jönnek! – bíztatta – Juon eddig beért a faluba.

    Tudja a fene, miért, de nem tudta megállani, hogy ne beszélgessen vele. Így hozza a tisztesség magával. Hogy halott? Hát osztán? Ember az addig, míg el nem temetik. Csak a lélek hagyta el, ha ugyan elhagyta, mert efféléről sok mindenfélét hall az ember.

    A mező ezalatt teljesen felébredt. A madarak már szökdöstek az ágakon, a pillangók, bogarak is pilinkéztek a levegőben, s a hangyák is elindultak terhes útjaikra. Egy-kettő a halott arcán is átmászott, mások megállapodtak a tátott száj szakadékában.

    – Ne bántsátok legalább ti! – pallotta le szelíden a testről Gyerkó.

    A nap is odasütött.

    – Valamivel bé kéne takarni! – gondolta Gyerkó, de nem volt mivel.

    Ezen azonban nem volt nehéz segíteni.

    A patak martjáról leszakított egy keserűlapit, s befedte vele a halott szemeit.

    Aztán újból munkához látott.

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

    Félóra múlva már olyan ereje volt a napnak, hogy a kurtit is le kellett vetnie. Azt is odatette a tarisznya mellé a halott közelébe.

    – Mindjárt itt lesznek! – vetett egy pillantást rá. – Az urak nem kelnek olyan jókor, mint mi.

    A bizottságra bizony várni kellett, de a csendőrök hamar ott voltak. A halott férfit körülszimatolták, kikutatták a rongyait, de kaptak semmit nála. Keményen és hosszasan kikérdezték Gyerkót is, aki elmondott mindent, amit tudott. Az őrmester felvette a jegyzőkönyvet és kijelentette, hogy sehová se szabad eltávoznia, míg a bizottság meg nem érkezik. Fegyveres csendőrt is hagyott mellette, mert gyanús dolgokat talált. A leggyanúsabb az volt, hogy a halottat megmozgatta, s a füvet lekaszálta körülötte.

    – Ide leülsz, s ott maradsz! – parancsolta a csendőr.

    – Kaszálni szeretnék! – bátorkodott Gyerkó.

    – Nem lehet! – rivallt rá a csendőr.

    – Baj van! – gondolta Gyerkó, de szót fogadott és leült a halott mellett. A méreg ette, hogy a dolga marad, s még bajba is került; de tanácsosabb, ha az ember ilyenkor befogja a száját. Hát hallgatott is illedelmesen, amíg lehetett, de ki a fűzlangja tudná megállani sokáig szó nélkül.

    – Ekkora úr sohase voltam – hunyorított oda a halottnak, akinek már nagy marhalegyek szállottak az arcára.

    – Miért? – kérdezte a halott helyett a csendőr.

    – Mert testőrséget kaptam, – csúfolódott a székely.

    A csendőr kacagott és megbékélt. Még segített is rendet verni, míg a bizottság kiszállott.

    Sokat teketóriáztak a halottal. Kitették közszemlére, de senki sem ismerte. Lefényképezték, átvizsgálták a fejebúbjától a lábujjáig, összetelefonálták érte a félvilágot, de kilétére nem tudtak rájönni. Végül az orvos felboncolta és kisütötte, hogy üresek a belei, de természetes halállal halt meg. Két napig tartották a testet, de senkinek sem kellett. Végül megadták a temetési engedélyt.

    A falu költségén csináltattak neki koporsót, afféle festetlen deszkaládát, de nem volt, ahol felravatalozzák. A falu haragudott a halottra.  

    – Most már elég nagy az adó, mi is alig tudunk élni, s mi temettessünk el minden tekergőt? – mondogatták az emberek.

    A testet másnap kitették a községháza elé a csepegés alá. A községi cigánydobos pipázva őrizte. Egy szál gyertya nem sok, annyi sem volt a koporsó fejénél. A gyermekek csudálkoztak rajta, aztán játszani kezdettek a ravatal körül, míg a cigány elhajhászta őket. Az emberek, kik arra jártak, megdöbbentek és szégyenkezve tovább álltak. Még se járja, hogy ez a szegény halott ki legyen vetve az út sáncába és senki be nem hívta. Gyerkó ebéd után, mikor hazajött a kaszálásból, még ott találta.

    – Te még itt vagy, testvér? – köszöntötte ismerősen. – Neked sincs nagy szerencséd. Mégis csak disznyóság, hogy ide kihajítottak. Fogd meg Szándoki! – bíztatta a cigányt, – vigyük be hozzám!

    Így ravatalozták fel tisztességesen a Gyerkó életin.

    – Ritkatisztességes ember ez a Gyerkó! – mondották megkönnyebbülve az emberek.

    Sírásásra, minden lekészült. A ravatal körül székeket raktak, hogy aki akar, odaülhessen siratni. Még harangoztak is érte mindahárom templomban. Sokan el is jöttek a temetésre, de a székek a holttest körül üresen maradtak.

    – Vedd fel a fekete gúnyádot, asszony! – parancsolta Gyerkó a feleségének – s ülj oda, hogy legyen szegénynek valakije.

    Így kölcsönzött feleséget a halottnak. Maga is megállott gyászolónak a túlsó oldalon. Voltak, kik megrestellették magukat, s melléje húzódtak. A vén Pétör Mózsi mintha a halott apja lett volna. Antal Andrásné, az öreg süket asszony az anyja képiben siratta.

    – Nem elég! – rendelkezett Gyerkó. – Hátha gyermekei is voltak?…

    – Tiszta igaz!

    Hogy ez nem jutott eszükbe!

    Két fiúcskát, s két leánkát odaültettek a lábához.

    Így kivolt a család.

    Siratták is tisztességesen.

    – Igende ki temeti? – jutott eszükbe.

    Erre mindenki kíváncsi volt. Egyik pap se vállalta, mert senki se tudta a vallását. Sem a katolikus, sem a református, sem az unitárius. Ezen megütköztek az emberek, mert akárki volt, szenteletlen földbe nem vethetik, mint az állatot.

    Mire azonba a gyűlőt elharangozták, mindahárom pap ott volt a holttestnél.

    – Hátha katolikus volt? – mondotta a katolikus pap.

    – Hátha református volt? – tűnődött a református pap.

    – Hátha unitárius volt? – aggódott az unitárius pap.

    Szép sorjában mindahárman elvégezték a ceremóniát.

    A katolikus megszentelte, a református elprédikálta, az unitárius elkönyörögte, a falu megsiratta. Szem szárazon nem maradt.

    A sírnál is megadták neki a tisztességet.

    Ügyesen belapátolták, s szép dombot vertek fölibe.

    – Isten nyugtasson, földi! – búcsúztak el tőle az emberek barátságosan.

    Csak éppen tort nem csináltak, mert nehéz az élet, s bár nekünk legyen, amit együnk.

    Csak az üdőt megtartaná az Isten, hogy legalább a szénát, – ami kicsi lett, – bétakaríthassuk!…  

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf