Szirmai Károly: Jávorka Ádám pünkösdi királysága

szazdinarAz udvaron nem járt senki. De hogy a közeli tót templomban lassan négyet ütött az óra, elől a házban kinyílott az üvegfolyosó ajtaja s gyerekek ugráltak le a lépcsőkön. Mint elviharzó fergeteg, hátrarohantak az udvarba. Fiúk, lányok – diákok, kéksapkások. Tíz-tizennégy esztendősek. Leghátul a kis, vézna Jávorka Ádám kalimpált hosszúnadrágos ügyetlen lábaival.

    Azután körbeálltak. A legvállasabb, legerősebb – szélesarcú, szegletesfejü fiú – egyhangúan elkedett számolni.

    A kiszámolást többször is megismételte. A kör ritkult, szétszakadt s végül már csak egyetlen, zöldarcú, sovány kamasz maradt a helyén. „Csüle!” – vágta hasba a szegletesfejü. S a többiek szájáról ujjongva röppent el a kiáltás:

    – Zöldbéka a csüle!

    Mindannyian a kerítéshez rohantak, hogy husángot válogassanak. Könnyebbet-nehezebbet, rövidebbet-hosszabbat. Tenyérbesimulót, marokbavalót. Válogatásnál egymást lökdösték, taszigálták. Még a fiaszámba illő begyeskedő leányok is. Jávorka egészen hátraszorult. Ő volt a leggyámoltalanabb, a legtehetetlenebb. Neki már csak otromba, ügyetlen dorong jutott. Alig tudta rendesen megmarkolni és meglóbálni. Hát még erős lendülettel, célozva elhajítani, hogy suhogva kalimpáljon, mint az eleresztett bumeráng.

    A többiek már felkészültek a husángdobásra. Izgatottan, egymást taszigálva gyülekeztek a starthoz. Mindegyik előbb akart sorra kerülni. Szembe velük ott állott peckesen, kihívón a kis, pökhendi csülefa. Azt kellett eltalálni, jól fejbekólintani, hogy csak úgy guruljon és hányja a bukfencet – egészen a kerítésig! Ekkor: hajrá! ki lehetett rohanni az elhajított husángért s még vissza is hozni. Zöldbéka a hosszú, hegyes vesszővel se nem szúrhatott, se nem üthetett. Előbb meg kellett keresnie az elgurult fát és újra helyére ragasztania. De hol jártak ekkor már a többiek?

    Ha a hajítások szerencsések voltak, a csüle szaladgálhatott, hajlonghatott és mérgelődhetett. Pedig a játék most ilyennek indult. Tompán pengett a husáng, nagyokat ugrált a csülefa, futkosott Zöldbéka. Még az ügyetlenebb lányok is jó messzire vágták ki a peckesen álló fadarabot.

    Most Jávorkára került a sor. Ő maradt utoljára. Kezében nehéz dorong, szinte lehúzta a karját. Ügyetlenül felemelte s erőtlenül ellódította. Lomhán, nehézkesen szállt a husáng s tompa kongással a csüle előtt a földre puffant. Jávorka lábait hajigálva, már a kerítés felé szaladt, hogy átlépje a túlsó vonalat. Zöldbékának azonban semmi dolga sem akadt, könnyen elérte se megcsapta. Te vagy a csüle! Jávora a csüle, robbant ki a zsivalygó gyerekhad.

    A játék most megváltozott, az ördög keveredett belé. Az ősi gonoszság vén tűjébe két kipróbált, öreg szálat fűzött: a rosszakaratot és kárörömet és átvarrta velük a gyerekek szívét. Anélkül, hogy összebeszéltek volna, mindenki egyet gondolt: Jávorkát nem szabad kiereszteni!

    Keményen dobogtak a lábak, suhogva vágta a husáng a levegőt, Jávorka részeg dervisként hajlongott, vagy ide-oda rohant, szúrt, csapkodott, de elkésett a döféssel s kezdhette elölről a csüle-táncot. Látta, érezte, hogy valamennyien összefogtak ellen s a vesztét akarják, de mert a szabályok tiltották, nem mert kiugrani vagy fellázadni. Fáradtan reszkető inakkal és tehetetlen megadással tovább hajtotta a játékmalom kerekét, bár saját sorsát forgatta egyre közelebb. Vére lecsapott az utolsó husáng is, vége volt az ütközetnek.

    Szegletesfejü kivételével valamennyien földhöz vágták bötjaikat s vad zsivajjal a szégyenpírban égő arcú Jávorkához rohantak és csúfolódva körülfogták.

    – Nna!… hát most viaszt préselünk a hátadból. Mi, gyerekek? Viaszt préselünk, viaszt préselünk! – kiabálta az össze-vissza kórus.

    Jávorkát sírás fojtogatta, de visszatartotta s lesütött tekintettel állta a csúfolódást és a szégyent.

    – Helyet! – taszigálta félre az útban állókat egy szélesvállú gyerek, sima, egyenes husángot lóbálva. – Fogd meg a karját, Zöldbéka – kiabálta át az öccsének.

    – Húzd hátra! Jobban, csavard meg! – pattogtak egymás után parancsszavai. S a husángot átdugta a hátrafeszített, sovány karok alatt. – Emeld! – Alulról hirtelen elkapták a hónuk alatt kiálló botvéget, hogy felrántsák az elítéltet a levegőbe.

    Mielőtt azonban ez megtörténhetett volna, Jávorka a végsőkig elkeseredett gyengék hirtelen fellobbant dühével és bátorságával kitépte karjait, belerúgott a gáncsotvető lábszárába s a kerítés felé rohant. A megtorló hóhérsereg a kipirult, lihegő lányokkal: utána! S mikor át akart ugrani a szomszéd kertbe, elkapták, leráncigálták. De a nadrágja szegbe akadt s hangos krakkal elrepedt. Hosszú szakadás éktelenkedett jobb térde táján. A fiúk egyszerre elengedték karját és sietve lógtak el. Ez már nem volt mulatság. Az udvar szinte pillanatok alatt kiürült. Csak Jávorka kibuggyanó sírása verte fel a csendet. De nem törődött vele senki. Gyerekbőgés! Csak egy kis szürke veréb hallotta meg odaát, a másik udvarban. Felröppent a magas tűzfal tetejére s onnan nézte értetlenül, hogy vánszorog a ház felé a kis kéksapkás fiú, aki harmatcsillogásos reggeleken annyiszor dobott néki kenyérmorzsát.

    Jávorka pedig odabenn még keservesebb zokogással borult az egyablakos diákodú tintapettyes asztalára.

    Jávorka kipergett fájdalommal emelte fel könnytől ázott, felduzzadt arcát. Már nem bántotta annyira, hogy egyetlen nadrágja elszakadt, bár most sem tudta, hogy megy benne iskolába. De édesanyja képe vigasztalón merült fel a távolból. A vaspántos, nagyon régi diákládából tiszta árkus papirost vett elő, rásimította az asztalra s panaszkodásba, meg könnybe mártván percegő tollát, nagy, gömbölyű betűkkel teleírta az egész oldalt. Levelét ezzel fejezte be: „S ezért is arra kérem édesanyámat, hogy küldjön nékem pénzt, hogy nadrágot vehessek.” Az utolsó soroknál már alig látott. A leszálló alkonyat pókhálófinom, szürke kendőt vont a kicsiny ablakra. Felkattintotta villanylámpát, ládájából tűt és fekete cérnát kotorászott elő s térde fölé hajolván, ügyetlen, bukdácsoló öltésekkel összefogta a szakadást. Utána megütögette a ruhakefe hátával, hogy simább legyen.

    Másnap bujkáló utcákon ment az iskolába. Útközben odahúzódott a falakhoz, hogy senki se lássa szépséghibás nadrágját. A zsivajgó tanterembe félve nyitott be. De a mennyezetet csapkodó lármában feltűnés nélkül osonhatott helyére.

    Szünet közben elkerülte a többieket. Vagy fel sem kelt a helyéről. S hogy oka legyen az elhúzódásra, kinyitotta egyik vagy másik könyvét s mormolva tanulni kezdett. Délben ő hagyta el utoljára a tantermet. Úgy tett, mintha levesztett volna valamit. Alábukott a padok alá. Mikor a tanulók lármázva eltávoztak, ő is kiballagott az utcára. De előbb még jól széjjelnézett, nehogy tanárba vagy tanulóba ütközzék.

    Jávorka három napon át bujkált s alakoskodott. Egyetlen ruhájának szakadása egészen beteggé tette.

    De negyedik nap délben, mikor belépett a fedett nagykapun, szegletesfejüék házatfelverő ujjongással szaladtak eléje:  

    – Jávorka pénzt kaptál! – kiabálták. – Százhatvan dinárt!

    Körülvették, körültolongták.

    Mindegyik ajándékejtő közelségét kereste – ezért versengetek, marakodtak. Mindenre kész, számító kedveskedésben egymást licitálták túl.

    – Úgy-e eljössz délután játszani? – karolt bele nagyfiús barátkozással az úriarcú másodikos.

    – Jávorka, raból-pandúrt fogunk játszani! – vágott a másik elébe, többet ígérve Zöldbéka.

    – Kimegyünk, gyerekek a templomudvarra – csilingelte a feketeszemű diáklány, csigába omló hajával.

    – Négy utcában fogunk bújócskát játszani! – kiabálta túl valamennyit a fahangú foghíjas.

    – Az semmi! – szólt hanyag fölénnyel az úriarcú másodikos. – Jávorka lesz a kapitány! – S még jobban belekarolt újdonsült barátjába. „Jávorka lesz a kapitány!” kiabálták utána a többiek. Ennél többet már ők sem ígérhettek.

    Jávorka pedig boldogan lépkedett a zsivajgó had közepén. Lelke tele volt örömvirággal, mint az áldozatra kiválasztott, mit sem sejtő, ünneplőruhás gyermeknek.

    A pénzt – az első pénzküldeményt – életében – remegő kézzel vette át s becsúsztatta kicsiny erszényébe. De a világoszöld szelvényt, amit a postás letépett s otthagyott, meg se nézte. Nem is gondolta, hogy a kis papírdarabka hátlapjára írni is szoktak. Sietett a délutáni mulatságra. És siettek szegletesfejüék is. „Mi van ma ezekkel a gyerekekkel?” tűnődtek kvártélyosék.

    Szegletesfejüék a nagy adakozásban és kedvtevésben ismét túlakartak tenni egymáson. Lemondtak a vezérségről, a pálcát, számító hízelgéssel, Jávorka kezébe nyomták, felesküdtek szolgáló alattvalónak s hiúságukat és nagyravágyásukat, mint valami szőnyeget, lábai elé terítették.

    De mikor arra került a sor, hogy az újdonsült pünkösdi király kis hadseregével meginduljon, az átkaroló mozdulatot megtegye s a rablókat zsákbafogja, egyszerre megtorpant s tehetetlenné vált. A megkívánt vezéri dolmány terhesnek bizonyult s a mondvacsinált kapitány: nagyon gyenge közlegénynek. A kis csapat szétzüllött volna, ha a szélesvállú nem veszi át a parancsnokságot. Ő vezette győzelemre a szomszédságban összetoborzott gyerekeket, ő verte bilincsbe az ellenél vezérét s ő tűzte Jávorka mellére a győzelem diadalérmét. S ennek tetszett ez a hazug szerep.

    Játék közben aztán többször is megállottak. Hol a vándorcukorkás kosaránál, hol az utcai gyümölcsárus hívogató bódéjánál: egyszer színes firsítőt vásárolni, máskor mézes aranysárga szőlőt, piros berkenyét, vagy barna naspolyát. Egy-két dinárért, négy-öt dinárért – csak egyszer, csak még egyszer. Ennek is, annak is, mindenkinek. Jávorka szívében csodálatos pompában állott a hálafa: folyton bimbózott, folyton virágzott. A pénz értékét egyáltalában nem ismerő gyermek – elkápráztatva, elbolondítva, maga nyitogatta erszényét gavalléros ajándékozással. S amit eleinte kéretlenül kaptak, később maguk sürgették, azzal fenyegetőzve, hogy nem játszanak tovább. Jávorka ilyenkor gyáván nyúlt erszényébe, az egyre jobban apadó dinárok közé és újraadott. De a hálafa senyvedni, pusztulni kezdett s már nem vert többé duzzadó bimbót. Jávorka ráöntudatosult arra, hogy fosztogatók közé került, akik becsapták, megszédítették. S ő értük nyitogatta bolond bőkezűen erszényét, mintha nyugdíjból tengődő édesanyja – amott az Isten hát a mögötti faluban – azért küldte volna a pénzt, hogy eltékozolja.

    Minden öröme kiapadt s lelkében, mint szürke és néma gyászsereg, sivár felhők gyülekeztek. A játékkedv is alábbhagyott. Szegletesfejüék már unták a vég nélküli rabló-pandúroskodást. Újra régi maguk akartak lenni, kiegyenesedett gerinccel. Nyers, uralkodásra temettek, gyengék leigázására és szolgaságban tartására s nem hunyászkodó hódolatra. A rend felbomlott s a legénység szerteszéledt. Jávorka többé nem kellett senkinek sem, egyedül maradt.

    Ment, mendegélt – borongós, ősz alkonyatba süppedt utcákon, sötétségbe hullt, néma sikátoron – szakadt nadrágban, megcsappant erszénnyel és volt-nincs pünkösdi királysággal. Otthon elült a diákasztal mellé, még egyszer megszámlálta pénzét s maga elé töprengett. Már nadrágra sem futotta.

    A pénzesutalvány halaványzöld szelvénye ott hevert még mindig az asztal sarkán. Hogy jobban odanézett, édesanyja öregesen bukdácsoló betűi tűntek szemébe, Maga előtt látta törődött édesanyját, amint szürke nagykendőjében házról-házra járva kínálgatja a régi bőrrel bevont karosszéket, a fejüket rázó gazdag parasztokat, szomorú úri szegénységüket s az alkonyodó falu képét. A sivár utcákon csípős őszi szél fújt, a faluvég reménytelen messzeségbe nézett s távol, a lángvörös határon, dideregve gunnyasztott a kihulló napgolyó. S egyszerre végtelen kietlennek érezte az életet s vigasztalan sírással tört a megbarnult asztalra.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf