Sántha György: Jancsi szalonnát süt
Lüktet már a hólé a fákban
rügyettúró s a friss zöld zizeg.
A világ langy istállójában
ökörszemű Napisten liheg.
Új barázdák parázna fényben
forrnak, sugarak csengnek, bongnak
összekondulva fönt a szélben
s arany darazsak duruzsolnak.
Táncol a pogány meztelen ég.
Fésülködik a messzi nyárfás.
Halk csillagok mintha keresnék,
hívnák a kék csöndön túl egymást.
Felhők legelnek zsenge füvön:
még nem verték ki a marhákat.
Jancsi ráér, ősegyedül jön
a pusztán és gazból máglyát rak.
Guggol, föláll, szép ifjú táltos.
Harsan a láng kis tűzszerszámán
s előbb mint sötét turul szálldos,
majd fölsüvölt, sistergő fácán.
Nyársat hegyez, szalonnát irdal,
aztán lassan, okkal pörgeti
és szélfútta tarisznyán szikkadt
rozskenyeréhez törölgeti.
Tetszik-tűnik a tűz, minthogyha
évezredek emléke fújna
s rezgő rónán lakáról dombra
égő agancsú szarvas futna.
Fölbukkan, majd a sík vizébe
merül s kísértőn újra látom:
Élünk, halunk? … Lelkem lidérce
lobog a villanyos határon.
Serceg a piros gally surrogva,
ha a sovány zsír belecsöppen
és meg-meglobban a láng bokra,
meg a lány, ki elébe szökken:
csinos csípője, tiszta hangja
hallik-hajlik, mint tűzgyík siklik
fölvillanva egy pillanatra –
s ím’ a szalonna is szétnyílik,
mint Rózsi rózsaszín lábujja,
mikor hajnalba mezétlábbal
sajtárt mosni ment a vályúra
és visszaköszönt víg tréfával:
„Adj Isten János! Agyusztáltass
gúnyádra és szívedre foltot
valakivel, vagy a puszták nagy
drótosával” … Istenre gondolt,
ki Jancsit is karjával védi,
s ha néha mégis akadozik
a Himnuszba’, bocsánat néki,
nem ő hibás. Már hamvadozik
a parázs s fönt a katángkékben
gúnyosan setteng a Hold arca:
furcsa hulla, akár zsebében
egy hamis Pengő ólomrajza.
Becsapták a vásáron nemrég
s a talmi város most kövérebb
egy csalfasággal, melynek emlék-
tüskéje bent maradt bögyében.
Hű csak a fű s a méla csorda,
két nagy okos szemével Bársony
és aki a föld néma foglya,
kibe titkos szentsége átfoly.
Ni, ott meg Bojszi jön a szagra,
mintha csüngne gazdája gondján:
Hajh álmok füstízű maszlagja,
világtűzbe hullt sült szalonnánk!…
Nézi, forgatja még egy percet,
oly szép, mint az esthajnalcsillag,
mely csöndesen átcirpel-perceg
a kora alkonyon, bár illat
inkább, mint hang s még nem is fénylik.
Aztán ledűl lassan „félvállra”.
Így néz most mint zsiványra félig
az egész szélhámos világra
s eszik… Már szívéig kezd verni
a békült föld s föltekint bátran:
Ismerősök suhannak messzi
fényes nyilakkal, karddal, nyárssal
valami új honfoglalásra…