Sajó Sándor: Vajda János
Magányos makkfa kősziklás hegyélen,
Vásári zajban riadt idegen;
Haragvó bánat, szomorú szemérem,
Nemteljesült vágy, átkos szerelem.
Hunyt szemmel néz egy elveszett világba,
Mint vén oroszlán sivatag tanyán:
Álmodni csalja emlék délibábja,
Hattyúi kép a múlt tündértaván.
Bús kérdést sajgat titkos végtelenbe:
Ti csillagok, ti egyedülvalók,
Mocsárba mért fúl szívek szűz szerelme,
Virágkehelyben mért ül ronda pók?
– E bronzemberben egymást fojtogatva
Két szörnyetegnek szörnyű harca dúl:
Az öröklét s a halál gondolatja
Tépázza egymást irthatatlanul.
Világok gyászát hömpölygetve lelkén
E gyermeklelkű zordon óriás:
Nagy bánatának csordulóra teltén
Ez úgy dalolt mint soha senki más!
Bús dalai, e forró lávahangok,
A mindenséget zúgva zengik át
S panaszlón sírnak, mint a gyászharangok:
El van hibázva az egész világ!
– Sötétlő szárnyú őszi fellegekbül,
Mikor az égen fázón ül a hold,
Az esti csendbe titkok hangja zendül,
Tán az a bánat, melyet ő dalolt.
És ez a nagy bú belesír az éjbe,
Mint erdők mélyén bujdosó patak,
S szívemre, mint a hervadt falevélre,
Nehéz könnycseppek halkan hullanak…