Nyirő József: Az élet

Még a tavaly kezdődött köztük a nagy szerelem, mikor Éltes István pásztornak állott, hogy a kenyerit megkeresse.  Egész esztendőben kinn élt a havasban, s esténként az öccse hajtotta haza a csordát. Nappal is ügyelgetett rájuk, István pedig faragta a fát, mert úgy volt, hogy ha a házát felépítheti, összekelnek Julissal, a vén Csóré Dávid leányával. Eleinte úgy levelezték egymást, hogy István minden este virágcsokrot kötözött a leány tehene szarvára, s úgy küldte haza; reggel pedig a leány pántlikázta fel az állatot, hogy abból István is értsen. Szegény ember úgy segít magán, ahogy lehet. Olyan igazán szerették egymást, hogy tiszta vétek lett volna elszakasztani egymástól. Csóré Dávid tűrte a dolgot, mert úgy se tehetett egyebet. Mikor a baj megtörtént a leánnyal, akkor se szólhatott semmit, mert ő küldte ki a fehérnépet a havasra a lovakkal »hálni«.
Hosszú ideig nem vett észre semmit, mert az már úgy szokott lenni, csak látta, hogy a leány sóhajtozik, szomorkodik, s a szeme ki van sírva.
-    Téged mi lölt, Juli? – hökkent meg.
-    Ingöm semmi!
Az édesanyja tudta a dolgot, de ő se mert szólani róla.
-    Hagyjon békét annak a leánynak, ne kínozza! Nincs annak semmi baja! – támadt rá az urára.
-    A szemem elé ne kerülj, ha valami bajod lesz, mert elótom az életed gyertyáját! – gyanakodott az ember.
Akkor nem feszegette tovább a dolgot, de napról-napra komorabban vizsgálta a leányát.
-    Elpusztítom, ha szégyent talál hozni a fejemre! – fenyegette a feleségét is. – Szecskába vágom az egész világot!
A két szerencsétlen nő eleget rettegett, de a természet törvényét nem lehet megállítani, hiába üzente a legény, hogy tartsanak ki, mert a fával készen van, s jövő héten a házhoz is kihányja a követ, s mire odaérnék az idő, el is veszi feleségül. Az ő szívében pedig ne kételkedjék se Julis, se az anyja.
-    Jaj, hol volt az eszed!… Jaj, hogy tudtál effélét csinálni, – szidta bucsálódva Mári néném is, mikor az ura nem hallotta.
Máskor maga csodálkozott, hogy Dávid bá semmit sem vett észre, vagy talán tudja, de nem szól.
-    Végünk van, ha reá jön! – esett kétségbe.
Hirtelen haragú, vad, zord ember volt Csóré Dávid, mint maga a havasi vihar. Nem ismert se Istent, se embert, ha az indulat elöntötte. Szerencsére még nem tört ki, de fekete arccal, sötét nézéssel járt, szótlansága, töprengése mutatta, hogy forr benne a veszedelem.
A leány sápadtan reszketett előtte, kerülte, nem mert a szemébe nézni és ijedten járt, mint az árnyék. Szája fehér volt, arca meghervadt és az orra körül szürke foltok ütöttek ki. Néha szédült, a lábai reszkettek, nem bírta a munkát, reggelenkint alig bírt felkelni az ágyból, de mennie, dolgoznia kellett, hogy az apja ne vegyen észre semmit.
Egyik nap aztán szénacsinálás közben összeesett. Éppen a rendet verték el az anyjával, mikor a térde összecsuklott s éles sikoltással elzuhant a frissen kaszált virágok közt. a sikoltásra Csóré Dávid, ki fennebb kaszált, dermedten felütötte a fejét, súlyos, vészterhes, lassú léptekkel megindult a leány felé. Az édesanyja rémülten vetette rá magát a leányra.
-    Ne bántsa, Dávid! – könyörgött. – Ha Istent ismer, ne nyúljon hozzá! Nem ő a hibás. Mit csinálunk, ha Isten így rendelte!
Az ember megrándult és elfehéredett.
-    Mi baja annak a leánynak? – hörögte tompán.
-    Semmi, semmi! – kapkodott az anya. – Lehet, hogy napszúrást kapott… Rosszul lett szegény.
Az ember keserűen felkacagott.
-    Ne hazudj! Mi baja annak a leánynak?
Az asszony két fekete kezét is védőleg terjesztette gyermeke fölé.
-    Semmi, semmi! Istenem, Istenem!… Térjen magához, Dávid! Úgyis elveszi István!
Csóré Dávid most már mindent megértett. Keze a kaszára rándult és az éles kasza a magasba villant. Pillanatig tétovázott és – kiesett a kasza a kezéből. Nagy feje lecsuklott és forró köd lepte el szemeit. Lenézett a leányra, ki halványan, sárgán feküdt a lekaszált fűben, mint a halott, ki visszamosolyog a túlvilágról. Anyja csókolgatta ernyedt orcáját, rémülten dörzsölte homlokát, feltépett ruhája alatt a szívét. Az ember eltántorgott onnan és a föld szélén leült egy kőre, öklére hajtott fővel töprengve.
Azalatt fenn a havasban boldogan dolgozott a legény a házukon. Kezében finoman csengett és villogott a faragó fejsze, a földön hevert a sárga collstokk és illatos, fehér forgács hullott a lábaihoz.

Szótlanul dolgoztak egész nap a szénával. A dühtől, szégyentől elsötétedett agyú ember rá se nézett a két ijedt fehérnépre. Megszakadásig dolgoztak mindahárman. Estefelé a boglyák készen álltak, de Csóré Dávid nem mozdult. Ült magába roskadtan és gondolkodott. A két nő szepegve állott. Tudták, hogy a setétet várja, mert nappal szégyelli emberek közé menni.
-    Vége a becsületemnek! – sóhajtott fel néha nehezen.
A kínlódása még jobban fájt a leánynak, mintha a kaszával levágta volna. Nézte a száraz, öreg embert és a keserűség elöntötte a lelkét.
-    Öljön meg, édesapám!
Az ember rápillantott hosszan, némán. Felállott, fogta a kaszát és megindult hazafelé.
Görnyedten ereszkedtek le a hegyoldalon. Elől a férfi, hátul a két roskadt asszony, mintha halottat kísérnének.
A pataknál megállott az ember és ránézett a színtelen leányra.
-    Nyugodj meg egy kicsit! Ebben az állapotban nem szabad megerőltetned magadot!
A hangja száraz, kemény volt, de mély, fájdalmas szeretet rezgett benne. Csak az érezte, kinek szólott. A leány a mellére szorította a kezét, hogy a szíve meg ne hasadjon és átkozta magát a bűnért, a legényt, ki ide juttatta.
-    Én elbujdosom, hogy soha híremet se hallják!
Se az apa, se az anya nem szólt erre semmit.
Mentek tovább. Az út martján, a mezőn, a némaságban cirpeltek a tücskök.
A faluban már csend volt. Este. A falu népe korán lefekszik, mert korán kell kelniök.
Ember már nem járt az úton, de önkéntelen mégis megállottak az első házaknál. Féltek és mint a tolvajok, úgy szöktek haza.
A kapuban ott feküdt a tehén, ahogy a csordából haza jött. A kapu zárva volt, s nem volt, ki beeressze.
A két szarvára most is két virágcsokor volt kötve, a legény szép szerelmes levele.
Az ember meglátta és visszatántorodott. A két asszony zokogni kezdett. Az állat lassan felemelkedett és a kelő hold fénye ráhullott a meghervadt szép virágokra.

Nem ettek és nem aludtak. A tehén is fejetlen maradt. Se az ember, se az asszony nem merte bekötni az istállóba, mert ott volt a virág a szarvain.
Lefeküdtek.
A vénasszony árván reszketett az ágyban az ember mellett.
A lámpa lehúzva szomorkodott az asztalon, mintha virrasztanának.
Éjfél felé az »oldalház«-ban, a leány kamarájában valami megmozdult.
Az anya rémülten meresztette arrafelé a szemeit. Csóré Dávid is felütötte a fejét és érezte, hogy agya elködösödik.
Mind a ketten tudták, hogy most a leány csinál valamit.
-    Jaj! – harapta a párnát az édesanya.
Nem volt erejük megnézni, hogy mit csinál a leány.
Újra csend lett.
Az ember nem bírta tovább. Felugrott és belépett a leányhoz, ki felöltözve, bujdosásra készen ütközött szembe az apjával.
Egymásra néztek.
-    Bocsásson meg édesapám! – csuklott össze a leány.
Akkor Csóré Dávid megfogta a leány kezét, s az ágyhoz vezette. Nehéz volt a karja, mégis megölelte, hideg volt az ajka, mégis megcsókolta.
-    Feküdj le, lelkem!
Egy szál pendelyben az édesanya is odajött.
Mindaketten leültek az ágy odráda.
A szomorú leánybékésen elszenderedett. Kicsit már mosolygott is álmában.
Nehéz éjszaka volt.
A vénasszony ülve elaludt. Csóré Dávid óvatosan megfogta és mint a pelyhet felemelte, lefektette. Maga ott maradt a leánynál és nézte hosszan, szótlanul.
Ki tudná megmondani, hogy az ilyen egyszerű ember ilyenkor mit gondol.
Akkor már hajnalodott.
Valahol a falu végén megszólalt a baromrisztó tülök.
-    Hajtják a csordát! – gondolta Csóré Dávid.
Felkelt és kiment, hogy a tehenet kieressze.
Akkor jutott eszébe, hogy meg se fejték, be sem rekesztették.
A szép ötéves üsző ott feküdt az udvaron a nagy almafa alatt. Fejét felemelve, mozdulatlanul tartotta, mintha egész éccaka a legény hervadt virágait őrizte volna a szarvain.
A virág látása még egyszer végighasított az ember szívén. Mégegyszer hideg lett a szíve és megállott csüggedten. A szégyen, a harag mégegyszer leütötte a lábáról, de aztán megrázta magát és odalépett az állathoz.
Reszkető kézzel leoldotta a virágokat a szarváról, tartotta a kezében és kicsit tétovázott. Merev fekete arca azonban lassan felderült és melegség futott végig a testén.
Elhatározással belépett az ajtón és a virágokat szépen, óvatosan odatette az alvó, esett leány párnájára.
A két csokrot a két orcájához.
Aztán lábujjhegyen kiosont, vette a fejszét és elindult a havasba.
Az öreg asszony az ablakban leste és rémülten szorult össze a melle, mikor meglátta a fejszét az ura kezében…

Jókor kiért a havasba, de a legény már dolgozott. A szíve dobolt, a homloka verejtékezett.
Megdöbbent, mikor meglátta a dúlt arcú embert. Látta rajta, hogy mindent tud és érezte, hogy elérkezett a leszámolás órája.
Csóré Dávid setéten közeledett, félig öltözötten, kalap nélkül, ahogy eljött hazulról hirtelenében.
A legénynek eszébe jutott, hogy jó volna menekülni, vagy védekezni, de mozdulni se tudott, mintha megigézték volna. Csak sápadtan nézte Csóré Dávidot, ki fejszével a vállán a faragáshoz előkészített gerendához lépett.
-    Jó reggelt! – köszönt félhalkan és ránézett keményen a legényre, mint az ítélő Isten.
-    Jó reggelt! – sütötte le a szemeit a legény.
Az apa most nehéz, lassú mozdulattal két kézre fogta a fejszét.
A legény nem bánta, várta mozdulatlanul.
Csóré Dávid még egyet sóhajtott, aztán oda állott a házgerenda másik végéhez és nagy gonddal faragni kezdte.
Kezében finoman csengett a fejsze és illatos, fehér forgács hullott le lábaihoz…