Sziklay Ferenc: Nem lehet az Istentől bort lopni!

Gyuri bácsi tempósan kapálta a tőkék alját. Omlott a kemény hant a fényes kapa nyomán, acélja muzsikált, ha egy-egy eltévedt kavicson – ahogy ő mondta: „gilisztacsonton” – vetett szikrát.
-    Olyan ez a főd, mint a vetett vályog – állapította meg minden vers végin, – „ortó” kellenék ennek, nem kapa. Nem is tudom, nem lenne-e jobb megvárni az esőt. – Mert hogy arra a melegszélen egy felhőgomolyag ütötte föl a fejét, az meg esőt jelent. Meg is pihent, inge ujjával megtörülgette verejtékes homlokát, de aztán csak nekilátott újra, ha már itt van.
-    Ha jön, akkor is jobb, ha megakad a göröngyön s beivódik a szomjas fődbe, mintha lefut simán a lankán s másnapra csak olyan szikkadt a szőlőalja, mintha sohase látott vón’ esőt. – Így fűzögette a gondolatait, evvel hessegette magától elfele az ördög szándékát, aki lustaságra akarta rávenni. Ha a vállalt szőlőt, a városi úrét bekapálta rendben, az ő saját kis tagjára se mondhassa senki, hogy e meg paraszt szőlő, meglátszik rajta! Azért nem nagyon sietett, biztosra számolt az esővel. Legalább a holnapra maradt felemunkája menjen majd vígabban. Közbe-közbe figyelte a felhőt, csak hogy nem hívta: hadd csurgasson egy kicsi áldást ide. Titokban azonban azért is, hogy legyen ürügye abbahagyni a kegyetlenül nehéz munkát, minden szent elhatározása mellett is.
No, jött az eső hívatlan is! A végin Gyuri bácsi maga is kezdte megbánni, hogy úgy reááhítozott, mert bizony a felleg hova-tovább nem jót ígért, ahogy belenőtt az ég kékjébe. Haragos volt, fekete, csak a szélit szegte valami vakító fehér ragyogás.
-    Csak nem jeget hoz az Istenverte? – aggodalmaskodott Gyuri bácsi s a tavalyelőtt való nagy jégverés zökkent az eszébe, amikor május derekán úgy pocsékká verte a zegernye a határt, hogy még tavaly is megérezte a szőlő a nagy táncot! Ezidén tudná megpótolni mind a két esztendő mulasztását. Meg bizony! Olyan mindegyik vessző, mint maga az élet s úgy lóg rajta a temérdek fürt, mint úri karácsonyfán az encsem-bencsem.
-    No, már itt is a szele! – állapította meg az öreg ijedten, – hogy az méndörgős ménkű üssön beléje!
-    Ha csak az kell! – Mintha ezt felelné az ég, mert vakító villám hasít tá a fekete borulaton s rá olyan égzengés csattan, hogy még Gyuri bácsi is beléreszket, pedig ő sok vihart látott életiben! Jön már a zápor is előlegbe! Gyuri bácsi ijedten teríti hatalmas subáját, bőrös oldalával kifelé, négy tőkére s a sátor alatt meghúzódik. Nagyokosan arra hagyta a nyílását, amerre elhúz a zápor, de befelé nem ver.
-    Kifogok én rajtad! – mosolyog kajánul s a biztos menedékben pipára gyújt, ha másért nem, azért, hadd lássa a zápor, hogy még a masináját se tudta eláztatni! Ha látná valaki messziről, nem tudná hirtelen megmondani, a zápor porzik-e el a jó subán, vagy meggyulladt az alja s ez a füst szívódik ki a résen. De nincs egy teremtett lélek sem az egész hegyen, mindenki elódalgott a nagy idő elől, ki borházba, ki pincegádorba. Egy ideig még élvezi is a játékot s nagy fennen bizakodik:
-    Rajtad is kifogok, haragos Uram Isten! – De hogy a keményre ázott subán egyszerre csak megkoppan valami, aztán el kezd dobolni, mint egy „masingever”, hamarosan megbánja az Istenkísértést. Már veti is magára a keresztet bűnbánóan, imádkoznék is, kérné az irgalmas Mennybélit, ne vegye zokon a szavát, hiszen csak tréfált s ha már haragszik, vigye a mérgit más határra, mért látogatja meg balkezével mindig csak Olaszit, de szó nem jut eszébe ijedtéiben. A sátor előtt fehéren gyűl meg a jég. Belemarkol, úgy szemléli az ujja közt, mint a gabonás zsidó a búzát.
-    E’ még csak hagyján, nem nagyobb, mint egy-egy borsszem, a levelet, ha kilyuggatja szitává! – vigasztalja magát, – de nemsokára egy galambtojás nagyságút fog ki s akkor már komolyra veszi:
-    Tyűh, az áldóját, e’mmán nem tréfa!… Mi a’? Még e’sse elég? – sóhajt föl keservesen, amikor egy öklömnyi darab majd hogy be nem szakítja a subát s az orra elé penderül. Csak csóválja a fejét: – Ha a Mari néni búbos tyúkja ekkorát tudna tojni! – Azért nem esik kétségbe, nem töri a fejét. Asszonyszokás lenne az. Valami fanatikus megadással nézi a pusztító veszedelmet, egyszerű szíve szinte keserűség nélkül állapítja meg:
-    Megint várhatunk két esztendőt egy kis jó borra! Hisz csak ne árulna a Bazsarózsa zsidó olyan rabvallató csigert! Fene aki tudja, honnan a hetedik pokolból teremti elő azt a bicskanyitogatót. Ide, ahol ippeg csak hogy nem méz folyik a prés orrán!
A legvészesebb vihar se tart örökké, ez meg, aki a legnagyobb kárt teszi, hamar odébbáll, akár az „ótó”, aki libát gázolt az úton. Alig végez Gyuri bácsi nehéz gondolatával, a szél, a zápor, a felleg mindenestül a harmadik határt csápolja már s a sátor előtt az újra kivirított napsugár megbotlik a sárba olvadó fényes gyöngyszemeken. Igen, olyan az a sok-sok jégszem, mintha az angyalok minden kalárisa szertebomlott volna s hullt volna alá a földre. Mikorra Gyuri bácsi kiáll a sátra elé, már csak az árkokban zuborog a sárga lé s ahol meggyűlik, habot ver. De nem a víz, nem az árok most az öreg legnagyobb gondja. Komoran szedegeti össze a letört vesszőket, illesztgeti az özvegyen maradt tövekhez, mintha azt várná, hogy odaforr.
-    Nincs itt mit tenni! – sóhajt sokára egy mélyet s félszemmel, oldalvást az ég felé pislant, mint a kacsa, ha szemet les az eperfáról. Dacosan mondja, haragosan:
-    No, Uram Isten, sok munkától megkéméltél. Bekapáltál, meg is permeteztél, le is szüreteltél egy füst alatt! – Magadnak! – Lekanyarítja az ázott subát a négy karóról, a nyakába rántja haragosan, hogy hazamenjen vele, de egyszeriben felragyog az arca. Él a négy tőke! A suba megvédte. A nagy pusztulás közepette még szebbnek látszik, mint azelőtt.
-    De én mégis lopok tőled bort, Uram Isten! – örvendezik, szinte kárörömmel Gyuri bácsi, az előbbi gondolatát tovább fűzve.

*

Sehogy se tudták megérteni a népek, mit pusmog Gyuri bácsi nap, mint nap a szőlejében. Hiszen más is megmetszette a tőkéket vesszőre, más is megkapálta a letarolt tagját idejében, mert hogy a jövőre is gondolni kell, volt, aki a gálicot se sajnálta a kínjában újra hajtott levéltől, de hogy hétszámra ott üljön valaki a csupasz tőkék közt? Ahelyett, hogy másutt keresne valami borra valót.
Az öreg csak mosolygott titokzatosan a hát mögé való beszéden, ha fülibe jutott. Talán kínpadon se vallatták volna ki belőle, mi van a füle mögött. Már az a híre kezdett járni, hogy meggárgyult a nagy kártól, szomszédolni jár az esze, ott keresi a tavalyi havat. Gyuri bácsi csak hagyta, hadd járassák a bagólesőt. De hogy is ne őrzené azt a négy szál gyönyörűséget, ott a tagja kellős közepén, amikor, aki szajkó, seregély, málinkó, darázs, meg ahány szem pusztító van még a határban, mind odacsődül a méz szagára. Ha úgy hagyná őrizetlenül, annyi a hívatlan borkóstoló vendég, hogy egy-kettőre írmagja se maradna a „termésnek”.
-    Istók uccse, eement a jóra való esze – mondogatják. – Ni, még a kereplőt is felhúzta, pedig milyen szomorúan kotyog szegény árva az egész helyen. Gyuri bácsi meg csak ápolgatta, babusgatta a négy „lelencét”. Ismerte már majdhogy minden szemit. Számon tartotta, méregette szemhunyorítva, mennyi is lesz az a bor, amit ellop az Istentül.
-    Lesz a fürt vagy két puttonyra való, ha nem több. Hiszen olyan dús gerezd, mintha egy darabbul vóna s csak úgy bicsakkal hasogattak vón bele borozdákat, hogy szenek lássék. Le nem csípett volna belőle egy bogyót is, avval se akarta megrövidíteni az örömét. Pedig de sokszor összefutott a nyál a szájában, amikor a – szemin át – szinte érezte azt az édességet, ami a fürtökben lakhatik. Gyönyörűen beért a termés! Soha még olyan szőlőnek való időt nem hozott a nyár, sem az ősz, mint éppen az idén, mikor semmi haszna! Fel-fel is sóhajtott nem egyszer:
-    Haj, Uram Isten, csak azt a fertályórát hagytad vón ki a kalendáriumodbúl!
Megment a szüret is. Titokban szedte meg a szőlőt, még az anyjuk se tudott róla. Maga volt a szedő, a puttonyos, maga taposta a zsákot, maga tette rá a kezét a présre, de olyan akkurátusosan, hogy a „követ” fejszével is alig tudta szétverni a végin. A mustja olyan édes volt, hogy összeragadt tőle az ujja. Két ötpintes csobolyóban forrt a bor a pince mélyin, oda is úgy lopta be suba alatt, mintha üresen vinné haza munka után az átalagot. Mikor már karcossá lett, rá-rájárt az öreg, nem tudta megállani, hogy meg-meg ne kóstolja, de akkor is csak úgy dugogatta a nyelvit a maszatos pléhpohárba, mint a macska a tejbe, vagy úgy szürcsölte a drága nedűt a foga közt, mint a kacsa a pocsolya vizét, hogy többnek lássék.
-    Nem, nem teszek kárt benne – mondogatta, ha kísértésbe esett, – hadd álljon kétfelé a fülük! – Hogy kiknek? Bosszút tervelt titokban.
-    Le én! Lepipállak mind! Veszett híremet kőtőttétek? Meggárgyultam? Mi? Hát ki szüretelt az egész hegyen? Csak a Gyuri bácsi! Nagyon is helyén maradt az eszem, nemhogy szomszédolni ment volna! (Azt maga előtt is eltagadta a végin, hogy bizony csupa véletlenül terítette a subát a négy karóra.)
Kifundálta a bosszú tervét. Karácsony napján, mise után beinvitálja a komát, a sógort, a bírót, a jedzőt – nem, azt nem, mert még kiveti rá az adót, pedig ő is megfolyamodta az adó elengedést százszázalékos jégkárra hivatkozván. Úgy is fontolgatta, mennyi is lehet az a százalék, mit ellopott az Istenül, ha rájönnének a titkára. Szóval a jedzőt nem. A hegybírót? Hm, azt igen, mert az volt a leghangosabb hírharang. Hadd égjen le a pofájárul a bőr.

        *
 
-    Töpörtyűs pogácsát süss holnapra, anyjuk, de jó nyögvenyelősen, hadd kévántassa a bort.
-    Csak nem ment el végleg az esze? Ilyen rossz esztendőben is gazdagítani akarja a zsidót, mikor alig jut magunknak is? És kinek? Azoknak az italos cimboráinak, akik úgy meghurcolták és olyan a torkuk, mint az ürgelik?
-    Arra neked mi gondod? Van bor, mégpedig ingyibe!
-    Azut’ hunnet?
-    Kerűtt!
-    Csak nem csórta?
-    Igen én!
-    Hunnet, Szűzanyám?
-    Magasrú’! Igenyest az Istentü’!
Mari néni most már szentül azt hitte, hogy megzavarodott az ura. El is futott tanácsot kérni a falu eszitül, a tanító úrtól, mitévő legyen. A kántor úr csak azt a tanácsot adta, hogy bolond emberrel nem jó huzakodni, tegyen mindent a kedvire, örüljön, hogy még nem „ön- és közbeszélyes”, de azzá lehet, ha „felhúzza”.
-    Jaj, hogy húznám én – szabadkozott Mari néni, – nem vagyok én hóhér! Ha már ránk mérte ezt a csapást a jó Isten, így is megélünk együtt békén, hótig.
Megjött a másnap, szent karácsony ünnepe. Szép fehéren terült el az ünnep a hegyaljai kis falura. Gyuri bácsi ünnepélyes volt, Mari néni reszketős. A mise sorát is elvétette, evangyéliomkor térgylet le és félmisekor állt föl. Félt nagyon az elkövetkezendőktől. Bort nem hozatott az ura, mégis mindétig arról beszél:
-    Mosd ki a csöcsös korsót!
-    De hisz az megvan öt liter is, ha nem több.
-    Ép’ azér’! Annyi köll!
Mari néni nem mert ellenkezni, de elhatározta, hogy ha borért küldené az ura a kocsmába, meghúzza a korsót félig vízzel. De nem! Gyuri bácsi maga fogja a korsót, beleszagol, nem dohos-e, térül-fordul és eltűnik. Pedig már jönnek is a vendégek. Körülülik a tisztaház asztalát, amelyet Mari néni ékes, írásos kendővel terített föl. Az asztal közepére tette a nagy cseréptál pogácsát, kínálni sem kellett, kínálkozott az maga is, dagadón, levelesen.
-    E’mmán böki! – hangzott az elismerés innen is onnan is.
-    De jó ez a borkorcsolya! – gúnyolódott a hegybíró, akit sehogy sem lehetett rávenni, hogy kímélje a bomlott eszűt, azt tartotta, hogy akinek bogár mászott a fülibe, ki kell kotorni onnan.
-    Hát biz erre jól esnék egy kis nyakolaj! – toldotta meg a sógor a hegybíró szavát.
-    Hol a gazda? – kérdezték egyszerre többen is.
-    Tán bizony a pincébe ugrott le bor erányában! – gúnyolódik a jegybíró tovább.
-    Eetanálta! – nyitott be a végszóra Gyuri bácsi büszkén, kezében a virágosra festett csöcsös korsóval. Magasra emelte diadallal s már mondani kezdte az előre kigondolt szavakat, valami ilyesformát:
-    Annak van a legtöbb esze, akit a nagyon okos népek bolondnak tartanak. Azért én nem haragszok, lám, ide invitáltam kendteket, igyuk meg együtt, békességre, amit az egész hegyen megkémélt az Úr haragja, mert hogy én az en-subámmal segétettem neki…
…de a heves lendülettől leszakadt a korsó, csak a füle maradt szégyenszemre a Gyuri bácsi kezében. A padlóm cserépbe tört a készség, a drága ital mind szétfolyt, csak az édes, orrcsiklandó illata maradt a levegőben.
Szegény Gyuri bácsi meg csak állt ott, mint a kapubálvány, kárvallottan vakargatta a füle tövit s megadóan sóhajtotta:
-    Mégsem lehet az Istentől bort lopni!…       

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 10 11 TriaNON harangja EST attila1017 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf