Reviczky Gyula: Találkozás

1
Így jövünk össze hát megint
A nagy világ zajában!
Én visszasírom drága múltam
S te mint mennyasszony elvirultan
És haloványan.

Szemünk egymásra nem tekint
S emléki szebb időknek:
A régi üdv, a régi vágyak,
Mint láthatatlan útitársak,
Hozzánk szegődnek.

    2
Óh, mert te sem felejthetéd
El azt a bűbájos regét:
Álmodtak édes hajnalálmot,
Örök hűséget, ifjúságot.

Azután újtok elszakadt.
Megnőttek: az idő haladt.
És most e kis dalocska mérge
S egy mirtuszkoszorú a vége.

    3
Óh, csak nevessünk! mondj bolondnak,
Ne hidd, hogy én siratni foglak.
Bolondság volt, most érthetetlen.
Nevessünk rajta mind a ketten.

    4
Akkor te még kis lányka voltál,
És nem volt vőlegényed.
Most? – álmid’ mint ruhád’ kinőtted,
S nem ismersz, azt beszéled.

Nem az a vágy ég szíveinkben,
Nem az a nap az égen.
Nem az a május nyit virágot,
Nem, nem ismerlek én sem!

    5
Ruhája kék volt, szeme is kék;
Rámnézett ábrándozva mindég.
Ártatlan, egyszerű leány volt,
Kiért szívem régente lángolt.

Egyszer csak eltűnt s kék ruhája
Kék szeme volt lelkemnek álma
Sokáig, míg egy édesebb szem
Ragyogott rám és – elfeledtem.

S ki meghalt, mostan mint kísértet
Halványan a szemembe nézett.
Járása, hangja még a régi,
Csakhogy már nem tud megigézni.

                                                                    1879