Agyagfalvi Hegyi István: Rákóczi él!
De profundis!… Mélységgel és sötéttel
teljes immár e csonka magyar élet,
s a kárhozatnak poklos örvényéből
felbugyborékol néha még a jaj!
Kegyetlen, zsarnok, görcsös emberujjak
– vérszomjasabbak a tigris-karomnál! –
kitépték meleg, vonagló szívünket,
s már nincs szívünk!
Magábaroskadt, puszta szélmalom
a magyar lélek. Ó mennyi nemes érzés
tiszta búzáját őrölte eszmények
lánglisztjévé s lengő, vitorlás szárnya
ma porbacsüggedt, tépett rongydarab!
De profundis!… Az élet fenekéről,
melynél mélyebbre nép még nem zuhant,
imánk karja sem ér föl már az égig
s kétségbeesésünk átok-buzogánya
hiába döng a szakadék falán!
De profundis!… Hát minden, minden meghalt
s a feltámadás bűbájos tündére
sem lobbanthatja lángra soha többé
a hamuba hunyt magyar életet?
„Lasciate ogni speranza!”
Hát írjuk fel tüzünk kormos üszkével
az átkos mondást temetőkapunkra,
melyen belül a sír áll, a sír, melybe
egy vitéz, derék, nagy nemzet süllyedt el
s fekszik a gyáva gyilkosok nyomasztó
félelmének sziklájával befödve?
Írjuk fel hát a „requiescat!”
sötét igéjét s ez legyen koporsónk
záró pecsétje?… Írjuk fel hát a végzést:
„Meghalt örökre!”?
Nem, nem írjuk föl! Az új élet reményét
nem adjuk el se apró morzsakoncért,
– mit asztaláról néha lesöpör
a dölyfös Nyugat földrevert Keletnek, –
se júdáspénzért s csókér… semmiért!
Mert elveszhetett minden s mégse minden,
él a csíra, a mag, a fogamzás:
Rákóczi él!
Rákóczi él, de ma még másképp hívják:
a magyar dac, akarat és erő,
élet-igenlés, halál-tagadás,
ez Ő!
Ez ma Rákóczi, a labancverő!
Kilép a sírból, a múltból s velünk jő,
hogy tépett, árva kuruc-seregünket
elvezesse a győzelmes jövőbe!
Hallod-é testvér, kenyeres pajtásom,
kínok keserű, száraz kenyerét
vásott fogakkal morzsoló magyar:
Rákóczi él!
Látod-é testvér, itt van mindenütt,
kinő a gyászból, ki a szenvedésből,
óriás alakja föl az égig ér!
Rákóczi él!
Itt lebben a légben, itt rebben a térben,
itt dobban a szívben, itt lobban a vérben,
itt kínoz a vágyban, fetrenghet az ágyban,
űzi az árnyat, fűzi a szárnyad,
repülni tanítja élethajódon
lecsüggedt, tépett, bús vitorládat,
Rákóczi él!
Rákóczi éltet!
Új bimbót hajt újra
a vitézi lélek!
Dobok dobognak, kürtök riadnak,
rongyos, kesergő kurucfiaknak
szemére fény száll, szívébe vér jár,
mindenki él már!
Rozsdás muskéták, tört alabárdok
csillognak-villognak, lovak nyihognak,
pókhálós, vén álgyúk megnyikorognak,
kaszák kifenten,
karok pihenten,
fej és szív rendben, –
toporzékol már a vágy és a vér,
indulhatunk, hisz
Rákóczi él!
Nézzétek, nézzétek,
eljött közétek!
Nagyságos Urunk, hős fejedelmünk,
Rákóczi az élen!
Él, él!… örökké éljen!
Együtt a brigád,
száz poklon is át
mind előre vágyó, egy se maradó,
zeng a riadó:
„Hős Rákóczi népe, kurucok előre!
Hogy a magyar akarata, csatavasa, diadala
Mentse meg e szomorú hazát!”…
Előre, Hajts rá a gyáva labancra!
Rá a ribancra!
Labancok testén át véres kalandra,
riogva, rohanva!
Ha egy a százra, lobogva lázba
úgyis csapj rája!
Előre, előre, ezer halálba!
Úgyis hiába!
Mindent, vagy semmit! Rákóczi él!
Dac, erő, akarat, bosszú a vezér!
Csonka e föld, nincs helye itt másnak,
csak a kurucnak, Rákóczi fiának!
Megalkuvónak, cudar Júdásnak
a testén, a lelkén át dübörgve előre!
Száguldjunk be fiúk, kuruc pajtások
fényes várunkba: a magyar Jövőbe!