Vas István: Bartók

     „Hangzavart?” – Azt, ha nekik az…
                                                      ILLYÉS

Hangzavar? Diszharmónia? Nehéz? Bonyolult?
Lehet: nem értek hozzá. Énnekem a zene volt,
Az első, amit bevettem, az első, aminek
Jelentése volt, amit meg tudtam érteni,
Bachnak is rajta át fértem a közelébe,
A dallam volt, az egy ültömben is fölfogható,
Az összhang, a magától értetődő, a tartás,
Amely csontomba szervült. A félszeg arisztokratizmus,
Ahogy Bécsben, a Hangversenyház nagytermének dobogóján
Meghajolt szögletesen. Gertrud Krauss, a táncosnő
Lobogó gratulációja szünetben: Attila
És egy francia márki keveréke. Sokáig
Ő volt az én nemzeti büszkeségem. A Zenében
Eti mozgása: mozdulatlan törzs, pergő, pattanó,
Dobbantó láb, fölszegett fej. Az ötödik
Vonósnégyest Koromzayék játszották először
A Zeneakadémián. Sokan elmentek a szünetben.
Volt hely bőven, mindenki a földszintre vonult le.
Az oldalerkélyen csak mi maradtunk, buta gőgből,
Meg a karzat másikszélén Bartók egyedül.
Ő is tapsolt a végén, de csak lefelé,
A térde közt, titokban. És ő miféle gőgből?
Az arca mozdulatlan. Mert ő, a legmagyarabb magyar,
Olyan idegen volt itt, édes testvérei
Között is. Pedig nem látszott az arcán,
Hogy nincs messze az idő, mikor ezt a,
Ezt a szép vagy gyönyörű vagy prrr csacsa prrr –
Amikor itt hagyja ezt az egészet.