Takáts Gyula: Egry Józsefről, az emberről

egr01A háború előtt találkoztam vele először. Süllőzés közben, szép tavaszban, amikor Badacsony alatt rezeg a víz, és nyárfarügyszagú minden. Aztán a háborús évek után a vitorlás időkben találkoztunk sokat, amikor még nem jártak a Balatonon hajók, csak vitorlások, „széllel bélelt” emberek. Aztán, hogy Kaposvár „örökbefogadott” mint írót, és én Fonyódon laktam, attól az időtől kezdve szinte hetente találkoztunk hosszú időkön át. Nem a festészet, de a művészetek és a horgászat fűzött össze minket, s minthogy róla írok, a legnehezebb az lesz, mint kapcsoljam ki e sorokból a személyemet, hisz mégiscsak az élményeimet, a szavaiból, a tetteiből a lényéről bennem kialakult képet akarom itt leírni.

    Kezdetben amolyan ősemberi, legfeljebb a halász-vadász kultúra nívóján mozgó szókincsen és gondolatkörben folyt eszmecserénk halfogó szerszámokról, csalikról, horgászravaszságról, fittyet hányva minden társadalmi szokásnak. Hosszú vitáink voltak arról, vajon a gilisztára vagy a kishalra kap-e jobban a süllő. A gyakorlat döntötte el. Badacsonyban eredményesebb a giliszta, amelyre Egry esküdött. Művészetről sokáig alig esett szó. A lakásán sem voltam. Ott találkoztunk a parton, és hiányzott, ha nem találtam szokott helyén, a köveken. Összeszoktunk, mert magam sem vagyok bőbeszédű, meg aztán akkor már ő igen unta a gilisztaszedést, és én kitűnő somogyi, nagybereki bőrgilisztákat hoztam, s közösen használtuk őket. Egyszer aztán elkísértem a házukig, mert felajánlotta, hogy a nyeleket ne szereljem le, hanem hagyjam náluk. A kapuban akkor megkértem, hogy mutassa meg a képeit.

    Szeme kitágult. Szorítóba került. Tudvalevőleg nem szívesen mutogatta a képeit. Unta, mint később elmesélte, a sok beszédet, a gátlás nélkül osztogatott tanácsokat vagy az esetleges otromba gúnyt, mert abban is volt része a hercegi borospince /1/ alatt. Aztán apránként azt is megtudtam, hogy azt sem szerette, ha rajongói, mert kis számmal azok is voltak akkor már, dicsérik. aztán festők körében észrevettem, nem szerette, ha nagyon peckesen ülnek előtte a pályatársai. Tudta, mit csinált, és amit alkotott, arra egyre mélyebb badacsonyi magányában is némán rátarti volt. Beszélgetés közben festőkről véleményt nem nagyon mondott, legfeljebb legyintett. Nagy szeretettel emlegette mindig Ferenczy Károlyt, Lyka Károlyt, Keresztury Dezsőt, Borsos Miklóst és Pátzay Pált, aki az ügyeit őszinte barátsággal intézte Budapesten, a hivatalos fórumok előtt.

    Egész tartózkodó lényében volt valami önmagára is sújtó plebejusi nehézkesség. Heves indulat, konokság és nehéz évek gyötrelmei szabdalták át az arcát, s mert a szegénységből indult, és mindig tiszta ember maradt, a gonoszság, igazságtalanság és butaság, emberi kicsinyesség láttán vagy hallatán egyszerre komorult el az arca, lobbant föl zsörtölődő természete, lett sárgás és szürke a szeme, hogy aztán zöld derűre, kékre változzék, vagy kitáguljon, mint a macska pupillája. A vagyont megvetette. A hatalmat és a nagy jólétet lelki züllesztőnek tartotta.

    Érzéseit nemigen fékezte. Kitört, ha nem is szóval minden esetben, legalább fegyelmezetlen grimaszaival. De nemcsak zsörtölni, ítélkezni, hanem derűs humorral böllenkedni is tudott. Ilyenkor élvezte a szerepét a játékban. Jókat nevetett azzal a szarkasztikus kifejezéssel, amely végül is nem a derű, de a keserű gúny vonásait tolta az arcára, mint egy maszkot.

    Ez a keserűség egész arcát összeszabdalta, és méla komolysággal ott ült mindig az arcán. A derű szinte csak pillanatokra bukkant ki sok színben játszó szeméből. Oka bőven volt, hogy ilyen legyen. Keserűsége gyermekkori-élményeiben gyökeredzett. Apjáról és édesanyjáról különbözőképpen beszélt. Apjáról azt írják, hogy földmíves volt. Én úgy emlékszem, hogy Egry kézművesnek, kis falusi vargának mondta. Amolyan kötekedő, önfejű, „ki, ha ő nem” típusú embernek, aki az igazához vagy vélt igazához hepciásan ragaszkodik. Világosan kifejtette, hogy apjával se lakni, s e élni nem lehetett, vagy csak igen nagy áldozatok árán. Édesanyjáról azért nyilatkozott mindig nagy szeretettel, de szófukar rövidséggel, nehogy az elérzékenyülés megrendíthesse. Ezért lett édesanyja a badacsonyi szőlőhegyi házban szinte olyan, mint egy néma házitücsök. Csupa alkalmazkodás, rettenet és csupa szerénység. a megindító szeretet sugallta remek portréja, az Édesanyám című kép mindennél ékesebben beszél mesterének mély, de a világ előtt rejtegetett érzésvilágáról. Az Egry-képek emberi és érzelmi világának, lelki vonásainak kutatásánál a kiindulópont az Édesanyám lehet!

    A család Zalaújlakról való fölvándorlásáról – mert a szó szoros értelmében gyalog történt –, az árok szélén töltött éjszakákról megrázó szavakat ejtett Egry József. Komor képet festett pesti proletárlakásukról és későbbi lakásairól is. Fiatal korában esztendőkön át egész éjszakákat üldögélt pénz nélkül kávéházakban vagy ligeti padokon, mert a lakásán annyi volt a poloska, hogy egy percre sem tudta volna lehajtani a fejét. Legfeljebb nappal, villanyfény mellett. Elsősorban a piszok tudata bántotta, űzte el hazulról ezt az igen pedánsan öltöző és természetétől fogva igen tiszta embert. A tisztaság nemcsak külsejére, de ízlésére is igen jellemző volt. Egyszerűen és könnyen szeretett öltözni. Szerette a pasztellszínű, könnyű szöveteket, a jól szabott egyszerű férfidivatot. Nemcsak magán, de más ruhájában is elgyönyörködött. Könnyű csontú és légies lénye nem bírta a nehéz, plump ruhákat, a duplatalpú cipőket, az ordító színeket. Ha útnak indult, maga barkácsolta sima, somfafütykösre támaszkodott, még a felesége, Juliska is ilyennel járt templomba. A szalmakalapot és a vászonsapkát is kedvelte, és a könnyű, keskeny cipőket. Gyakran mutogatta, hogy épen megőrzött régi cipőit már nem tudja felhúzni, úgy szétment a lába a badacsonyi köveken.

    Rossz tüdeje ellenére nagyon szeretett a természetben járkálni, rendszeresen látogatta a badacsonyi csepőtés, bokros erdőt. Amikor lehullott a lomb, végigjárta, kutatta a somos erdőrészeket. Kiválogatta a sétabotnak való husángokat, és göcsös, bogos somtöveket, gyökereket keresett. Alkalomadtán kifűrészelgette, kipiszkálta őket a sziklák közül. Otthon aztán ezektől készítette szép fényes, szépiaszínű botjait és szobrait. Olyan eljárással – trágyalé és pörkölés, zsírozás –, akárcsak a zalai és somogyi pásztorok. A gyökér és a görcsök természet alakította formáit pár késvágással fejlesztette tovább – így emelte ki a természet alkotásaiból az általa meglátott szépséget. Sohasem pihenő természete állandóan barkácsolásra ihlette. Összeszedte a hegy lyukacsos bazalttufa bombáit, és nagy szorgalommal hamutartókat vagy primitív, darabos kisplasztikákat kalapált vagy pattintgatott belőlük. Jó lenne ezeket is összegyűjteni és megőrizni a badacsonyi emlékkiállítás helyiségeiben. Így volt horgászfelszerelésével is. A hozzávaló kellékeket megvette, aztán órákat elpiszmogott, mérgelődött a szerelék összeállításával, mindig a legteljesebb egyszerűségre törekedve.

    Mint zalai, falusi származék jól beleélte magát a balatoni életbe, amelybe a felesége révén cseppent. Pauler Juliskával a Hableány vendéglőben berendezett hadikórházban ismerkedett meg az első világháború idején. Juliska jóval idősebb volt nála. Egry kertelés nélkül elmondta, hogy házasságra sohasem gondolt; a házasságot a buzgón katolikus Juliska és a festő barátai sürgették.

    – Hogy Juliska miért? – Csakis lelki indítékai lehettek: a szeretet és a szerelem. Hisz egy ezredes jómódú felesége volt. Egry viszont? Azt hiszem, nem szükséges részleteznem akkori „közlegényi” állapotát és helyzetét. Az is örök titok marad, hogy tudta Juliska vakbuzgó katolicizmusával összeegyeztetni a válást. Mindenesetre ritka bátor és forradalmi tett volt részéről otthagyni a rangot, és egy beteg festő mellé állni. Egry a maga módján, állandóan leintős stílusban zsémbelt a feleségével, akit pedig szeretett és tisztelt. A leintés Juliska gyerekes, vidám és egyáltalán nem sértődött kuncogásába fulladt. Ez a főkötős, a főkötője alól kis frufrukat előfésülő kövér és kedélyes asszony a szeretet odaadó bölcsességével harminc éven át mindent elnézett a férjének. Legfeljebb társadalmi és modorbeli kérdésekről vitázva csattant fel hol az egyik, hol a másik. Sokszor úgy éreztem, Juliskának kellenek is ezek a napi villámlások. Egry sok kérdésben hallgatott a feleségére, mert abban biztos lehetett, hogy mindent megtesz művészi fejlődése érdekében. Megélhetésükre ment rá a szép keszthelyi ház, a badacsonyi szőlő meg a présház és Juliska készpénze, mert Egry szabadságvágya fékezhetetlen volt. Egyetlen percig sem bírta a kötöttséget. – Inkább egyenek a poloskák, mint egy hétre egy hivatal – mondta nemegyszer. Ha kötöttségekről vagy aktákról volt szó, máris összeborzadt. Kerekre csucsorította száját, köréje futottak a ráncai, arca elkomorult, és összehúzta magát. Csak a szeme villogott acélosan, szúrósan. Az önadminisztráció művészeire viszont, akik a húsos fazék körül gőzölték hajlékonyra lelküket és műveiket, általában csak legyintett. Sokszor szívből, fényes derűvel nevetett a helyzetükön, sőt olykor még a káröröm ördöge is belébújt, ha mosolyra ingerlőt hallott valakiről, akinek utálta a szerepét.

    Sokszor úgy hatott, mintha ellensége lenne a tanultságnak. Pedig nem így állt a helyzet. Nem az iskolázottságnak, hanem a hozzá kötődő szabályoknak és előírásoknak, a műveltséget adó út kötelező szolgálati szabályzatának volt az ellensége. Művelt embernek mindenekelőtt a művészt tekintette, a tanult ember pedig sok esetben csak „műveletlen alak” volt a szemében, aki még nem jutott el az élet és a műveltség igazi értelméhez, a művészethez és széphez. Világos, hogy így gondolta, hiszen Juliska előtt többször is kijelentette a Pauler családról: „Micsoda család?… Legalább ilyen műveletlen társaságban ne kerültem volna magával” (Szóról szóra így!) a négy, legfeljebb hat elemis, de ösztönösen tájékozódó művész nyilatkozata és véleménye volt ez Pauler Tivadarról, a jogtudós többszörös miniszterről, Pauler Gyuláról, a történelemtudósról és sógoráról, Pauler Ákosról, a filozófia és logika jeles tanáráról. Juliska sértődöttség nélkül, szívből nevetett férje kitörésein, és ahogy egyre kuncogva az emberre nézett, mintha csak azt mondta volna: – Hát nem volt érdemes hozzámenni?… Hát nem eredeti alak ez a Jóska?… Mindent megér, ahogy ez zsörtöl, amiket ez a Jóska kitalál… – És hamarosan Egry arca is felderült, hogy újrakezdhesse: – Csak maga ne beszéljen… Csak maga ne mondana legalább véleményt intelligens emberek között... Mit gondol maga az én barátaimról… – Juliska meg újból csak kuncogott, és beszélt, beszélt megértően, sok humorral, mindenről, kivéve – mert abban nem ismert pardont – a vallás kérdéséről. Egry pedig rázta a fejét, fuldoklott az asztma, az indulat és a sok cigarettafüst fojtogatásától villogtatta kékeszöld szemét – de káromkodni soha életében nem hallottam ezt az indulatos művészt.

    „A költészet számára gyanús szépelgés vagy stílusmachináció” – írta Egryről Bernáth Aurél Utak Pannóniából című könyvében. Igen, a harminc-harmincöté éves, az új házas, az új környezettel ismerkedő Egry Keszthelyen valóban ilyen lehetett. Igen érdekes ez a portré. Valóban bizalmatlan volt mindennel és mindenkivel szemben. De harminc év nagy pallér. Harminc év nagy tanító, harminc év sokat épít és sokat megtanít. Sokat faragott Egry szobrán is. Sok éles szög lecsiszolódott róla. Bölcsebb lett emberrel és világgal szemben. Sündisznóbundája sem állt már mindig tüskésen támadóállásban, és éles szeme is sokkal megértőbben nézelődött a mindenségre. Világos bizonyítéka ennek 1920 utáni művészetének átalakult téma- és formavilága, hangulata, íze és stílusa is. Bernáth éppen e lelki forduló táját rögzítette, hogy annál jobban láthassuk a különbséget.

    – Versek? – mind többször kérdezgette a véleményemet erről és arról a költőről. Költőkről és nem írókról. Verses antológiákat kért. Talán hogy ne legyen olyan egyforma hatévi barátságunk beszélgetéseink felépítése. Beszélgetésünk a horgászás dicséretével indult, majd a cigaretta szidása következett, azután a festészet, egy sor variáció a bor, a nép és a természet témáira, újra egy futam elégedetlenkedés, és befejezésül ismét a horgászás dicsérete… Nem hiszem, hogy csak udvariasság lett volna, hogy verses antológiákat kért. Hiszen a formaságok nem érdekelték, és nem is volt sok érzéke hozzájuk. Ebéd után, vagy vacsora előtt a műtermében mind többször kérte, hogy olvassak fel a magam és más költők verseiből. Arany és Petőfi között alig tudott választani, de érdekes, hogy Gyónit Adyval egyenrangúnak tartotta. Hogy miért, azt sohasem indokolta meg, pedig többször visszatértem erre a kérdésre. Ilyenkor is csak simogatta a homlokát… Egry abban az időben igen megszerette a modern, kísérletező muzsikájú és témájú, a villogó képekkel fényes és egyben magvas verseket. Csak a kákabélű dolgokat nem szerette a művészetben. Azt, ami mögött nincs se íz, se szín, sem pedig valóság. Gyűlölte az ilyen műveket s az eunuchhangú bölcselkedést.

    Irodalmárkodásunk emléke Víztükör című kötetünk /2/, melyet nagy szeretettel állítottunk össze hosszas vers- és rajzválogatás és címkeresés közepette. Életében, az akkori művészi és irodalompolitikai szituációban sajnos nem jelenhetett meg a kötet. Csak 1954-ben sikerült elfogadtatni. addig a halotti Egry mappájában két dekli közé kötve vártak a rajzai, melyekről a „szakértők” vélemény az volt, hogy közlésre alkalmatlanok.

    A Víztükör-ről beszélve, nézzük csak meg, mit jelentett Egrynek a víz, a Balaton, a hal és a horgászás. A tóhoz ösztönösen vonzódott. Szinte öröklött szenvedéllyel. A régi szép horgászidőkről a legnagyobb elérzékenyüléssel beszélt. Arca átszellemült. A rajongás szépítette meg. Vérbeli zalai, balatoni horgász volt, aki ismerte az időjárást, a vizet, a halat és a horoggal való halfogás minden csínját-bínját. A sok halfogó között az aránylag kis számú, meditáló, a nádnyél s a vékony nylon morzéján át egy másik elemmel társalkodó szekta kiválasztott tagja volt. Nem halpusztító hal-szákoló, hanem vérbeli, az idegeivel dolgozó horgász. (Abból a fajtából való, amelynek a vadászok körében Bársony István és az ő műveiből kirajzolódó magyar vadász a típusa.) Szemlélődő, teljes idegzettel, kézből, érzékkel és nem ébresztő racsnival horgászó, akinek a hal szépen való megfogása és ügyes szákolása az öröm. Egrynek sohasem segíthetett senki, bármekkora is volt a hal. Ketten viaskodtak. Megadott a horogra vett halnak minden „lovagias” lehetőséget a menekülésre. A „ki az ügyesebb?” – elv alapján állt! Egyszer a badacsonyi mólón valaki megakasztott egy szép pontyot. Szorult helyzetében az épp ott álldogáló Egryt kérte meg, hogy merítse be a halat. Egry a legnagyobb nyugalommal szólította fel az ideges és kapkodó horgászt, hogy adja át neki a nyelet is. A meglepődött horgász, aki csak a halra gondolt, oda is adta, és Egry nagy ügyességgel vezette jobb kezével az ötkilós halat a baljában tartott merítőhálóba. Így adta át a halat nyéllel együtt a meglepett horgásznak. Ilyen volt. a félmunkát nem szerette. Nem bízott mások, csak a saját ügyességében.

    Pedig, amint mesélte, fiatalabb korában még voltak a keszthelyi öböl ősnádasaiban nagy halak. – Hogy mekkorák? – Egy történetét mondom el a sok közül: emberéletet mentett. Ember szabadított meg a haltól.

    1918 táján a Zalatorok nádasai között már a húshiány és az üzlet miatt is igen sok volt az orvhalász. Egy részük hosszú szál zsinórral fenékhorgokat rakott ki éjszakára a kis nádi víztükrök tisztásain. Pintér-gyékény pótákkal jelezték a helyet, és az erős zsineget egy nyaláb nádhoz rögzítették. Egryt, aki csónakkal horgászott köztük, ismerték. Sokszor összeakadtak hajnaltájban, amikor szedegették fel a horgaikat, hogy még korán reggel bevihessék a halat a keszthelyi családokhoz. Ezúttal is orvhalász dolgozott nem messze tőle.

    – Arra figyeltem fel – mesélte Egry –, hogy egy loccsanás után sistergő vergődésfélét hallok. Mint mikor a nádast cibálja a vihar… Az utolsó percben érkeztem az üres csónakhoz. Csak azt láttam, hogy rángatódzik a nád. Odaeveztem, és csak nagy kínnal sikerült az „ipsét” felcibálnom a csónakba… Egyik oldalról én ráncigáltam, a másikról egy húsz kiló körüli ponty. Az történt, hogy az „ipse” a nagy zsákmány miatt a csuklójára csavarta a horgos zsineget, úgy akarta odaerőltetni a csónakhoz a halat. Közben elvesztette az egyensúlyát, kibillent a mély vízbe. A zsineg a csuklójára hurkolódott, ő meg nem tudott szabadulni az iszonyú erőt kifejtő kapitális pontytól. Ilyen pontyok is voltak akkor még bőven.

    Ilyen helyeken és ilyen emberek között horgászott 1920 körül Egry József. Így kell nézni a halszigonyozós, kócsagos, gémes és vadkacsás olajpasztelljeit. Nádsikátoros, szittyószigetes és nádfalas képeit, A horgász-t (1925), a Nap a víztükörben-t (1937), a Kacsák a nád közt címűt (1940), a Szigonyvető-t (1941) és a Hazatérő-t (1941), amelynek horgászfigurája a hátán óriási pontyokkal lépdel a boldog öröm sárgalila ragyogásában.

    Lakásán, a műtermében se látott szívesen mindenkit Egry, de horgászpadján senkit sem fogadott. Beült háttal a földnek, és amíg fel nem kelt a deszkapadtrónról, megszűnt létezni barátnak, rokonnak, még a hír és a segítség hozójának is. Ha észrevette, hogy valaki keresi, legfeljebb hátrafordult, ajkára tette szilenciumot jelezve az ujját, és mint egy karthauzi szerzetes, órákig ült tovább némán, míg el nem távozott a partról a látogató.

    1946 óta már csak horgászgatott. Se csónakja, se padja nem volt a vízen, Badacsony alatt. Etetett helye sem. De azért számon tartotta, mi újság, mi hír „horgászfronton”. A konyhájukban ott állt haláláig a két régi nyele. Rendben tartotta őket. Orsói is jók voltak. Mindig készenlétben. Állandóan bedobásra kész szereléssel. Ekkortájt már főleg csak süllőzött, csukázott. A horgászás igazi szép aranyidejének emlékeit élte át újra és újra a kisebb-nagyobb kiruccanásain a badacsonyi móló kövein és nádasai előtt.

    Ekkor már a nyéllel együtt magával vitte a pepita fedőlapos füzetét is. Ceruzával vázlatokat készítgetett. Hangulatokat rögzített. Sőt gyakran naplót vezetett. Több füzetre gyűlt ez az anyag érdekes vázlatokkal és nagyszerű, lakonikusan magvas megállapításokkal. A füzetekbe készült rajzaiból, ha egy jóbarátnak megtetszett egy-egy vázlat, menten kirepítette a lapot. Sokszor még a naplót sem kímélte. Egy rész abból is a rajz mellé került.

    Egrynek igen jó humorérzéke volt. Szívesen üldögélt kisvendéglőben. Élvezte a délutáni árnyékot és a langyos napsugarat. Élvezte a tiszta abroszú terítéket, és nagyon szerette, ínyével erősen kritizálta a jó bort, melytől este hamar hangulatba jött, ha nagy ritkán neki való társaságra akadt. Egy alkalommal érdekes kurucos hangzású dalt dúdolt el. Nevetve vallotta be, hogy ő komponálta, és a szöveg is az övé. Én sajnos akkor nem jegyeztem le. Egy varjúról, a télről és a borról volt benne szó. Később Juliskától megtudtam, hogy Egry még fönt a hegyen, mikor megvolt a szőlő és jó boraik voltak, sokat dudorászott, és kotta nélkül szíve szerint komponálgatott. Az italt sohasem vetette meg, sőt szerette, de csak a javát. Ha nem volt, elvolt nélküle is. Nem úgy, mint a nikotinnal…

    Teste beteg volt, de sohasem kímélte magát. Lélekben sohasem vonult vissza a világtól. Mindig kiállt az igaz, a méltányos mellett. Ez állandó zaklatottságban tartotta. Semmit sem tudott könnyeden venni, felelőtlenül csinálni. Csak teljes szívvel és lélekkel. Pontos és kínosan lelkiismeretes volt. Egy kirándulásomra emlékezem vissza. Csak azért említem, hogy őt jellemezzem, mert csak arról beszélhetünk hitelesen, ami velünk történt, amit láttunk.

    Kemény január volt. A tó beállt Fonyód és Badacsony között. Sít kötöttem, és a pattogó, fiatal jégen átsiklottam Zalába. Először Tatay Sándor vendége voltam, majd lejövet Egryéké. Közben meglágyult az idő. Az olvadó jeget centis víz borította már, amikor kikísért a badacsonyi mólóra, hogy visszatérjek. Sürgetett az idő. Rohamosan olvadt a jég, s nagy tavak fénylettek előttem Fonyód felé a jég hátán. Sehogy sem akart a jégre engedni. Hiába igyekeztem meggyőzni, hogy még baj nélkül átjutok. Mintha őt terhelné a felelősség, konokul kitartott a mellett, hogy nem mehetek. Én viszont annyira benne voltam az indulásban, hogy nem tágítottam. Egyszerre kínosan feszült lett a hangulat vendég és vendéglátó között. Amikor nekivágtam, jól emlékszem, kezet sem fogtunk. Pár méter után azonban utánam kiáltott: – Azonnal táviratozz, ha átértél. – Többször hátranéztem, Egry még mindig ott állt a mólón, és mozdulatlanul figyelt. Biztos vagyok benne, hogy addig nézett, amíg látott. Egy lezúduló alkony szél gyorsan áttolt a jégen, és én azonnal táviratoztam. Ilyen volt. Nem ismerte a félérzéseket, a félmunkát, az „utánam az özönvíz”-felfogást.

    Egryék lakása az utolsó három évtizedben a szép keszthelyi ház és a parasztos badacsonyi présházlakás után, amolyan modern kivitelű Kinizsi-lakótorony volt. A földszinten a konyha, az első emeleten a szoba, a másodikon a „várúr” műterme. Mestert nem mondhatok, mert erre sohasem tartott igényt. A műterem a végtelenségig puritán volt. Négy fehér fal, egyetlen kép nélkül. Legfeljebb egy rajzszegekkel a falra tűzött félig kész kép kartonja. Kis festett kerek parasztasztal, mellette két egyenes hátú, kényelmetlen falusi szék. Magának egy gyalult asztallap, egy festőállvány, pár könyv és két kemény fedelű mappa. Az egyik a kisebb, a másik a nagyobb méretű, már kész, kartonra festett képeknek, rajoknak. Az asztal, az asztalon levő és az asztalt fedő lapok telerajzolva apró kis képekkel. Ezek – bélyegnagyságútól 10x10-es méretűig – százával gyűltek össze az Egry-hagyatékban. Megannyi első és továbbfejlesztett terv, vázlat, variáció a nagyobb méretű alkotásokhoz.

    – Hogyan alkotott? – A festő című 1937-es képén a rémült döbbenet, amely a vászon előtt álló művész arcáról sugárzik, az „Uram, nem vagyok méltó” rettenetét tükrözi. Sőt a meglelt „kincs” váratlan megjelenése a vásznon, mintha valósággal menekülésre késztetné a művészt.

    Ő mondta el, mint hullott egyszer egy ilyen lelkiállapotban az égből – ha nem is a földre, de egyenest a tengerbe… Belgiumban, egy hajókikötő fölötti állványzaton festett. Olyan volt ilyenkor, mint a meghúzott ideg, szinte merevvé dermedt. Szögletes mozdulatokkal dolgozott a részegséghez hasonló állapotban. Szokása szerint hátralépett, és a tengerbe zuhant. Úgy mondta, hogy toronymagasságból. Csak a gyorsan megjelenő mentőcsónak segített rajta. Bizonyos humorral mesélte, hogy – mert ez a képe sem lett jobb, mint a többi – ez is hozzájárult ahhoz, hogy lemondjon a természetben való festésről. – Elég volt egyszer az égből a földre hullott festő példája – élcelődött.

    Inkább beült a műtermébe. Eleget látott a világból; úgy csinált, mint egy öreg kaposi tengerész barátom, aki mikor ötven év után megjött az óceánokról, három méter magas kerítéssel vette körül a házát és a kertét, hogy biztosabban „lássa” a világot…

    Általában Egry egész lényében volt valami rácsodálkozás a szigorú világra és eseményeire. Örökké kutató, hol rémült, hol éles, hol ellágyuló volt a szeme. Olykor meg az önmagába forduló elrévedéstől kerekre tágult a mindenség útjai előtt. Néma elmerüléssel tudott órákat, napokat ülni messze a partról a zuhogó fényben, az áhítatos csendben. Az igazi „horgász” e megfeszített, csendes figyelmében van annyi elmélyültség, mint a szentek hajdani meditációs tűnődésében. Egry művészete, azt hiszem, többet érlelődött és valójában is többet „festett” horgászás közben mint a műtermében. Többször elbeszélte egy élményét, amely 1925 után kialakult egész festői világára igen jellemző:

    – Kora hajnalban egy Balatonra tartó pásztort láttam. A csorda előtt ment. Utána a tehenek. Amikor a vízhez ért, a kelő nap eléje ragyogott. Engem nem láthatott. Megállt, hosszan csak a napot nézte. Szája valamit mormolt, közben akkurátusan lehajolva, ujját, mint a szenteltvíztartóba, a Balaton vizébe mártotta, aztán a Nap felé fordult és keresztet vetett. Megdöbbentett a látvány. Egy napimádó pásztor… Azóta se tudtam elfelejteni…

    Nagyjából ezekkel a szavakkal mondta el a törtnetet. Azt hiszem, Egry műveinek is van valami pannóniai pogány-keresztény, Naptól ihletett, földműves-pásztor hangulata. „A festő” tekintetén is ilyen révület sugárzik, s a Betlehemesek, a Keresztelő Szent János alakjainak mozdulata, a Szegény halászok, a Szent Kristóf és a Szivárvány ihletése is innen, ebből a félig keresztény, félig pogány és kissé latin világból való, melynek istene a természet templomába fényt zúdító Nap, és amelyben a Balaton a zalai pásztor „szenteltvíztartója”. A balatoni halászok – szokta mondani Egry – szentségtörésnek tartják, ha valaki a Balaton vizébe köp. Igazi halászivadék nem is teszi soha. Mert ha mégis megtenné, tápláló anyja, a víz, aki a halat adja előbb-utóbb megfizet a vétkéért.

    Egry halálát Juliska mondta el: – Pár napig az influenza gyötörte a tbc-bel állandóan küzdő Jóskát. aránylag hirtelen legyöngült. Vékony arca olyan lett, mint a kísérteteké. Izzadságát sokat kellett törölnöm, de a halálra egyőnk sem gondolt… Csak az tűnt fel, hogy nem türelmetlen. Az utolsó nap, amikor a homlokát megcsókoltam, nyugodt és okos hangon, amely sehogyan sem illett hideg, áttetsző pillantásához, megkérdezte: – Nem fél tőlem? – Juliska kérdőn nézett rá: – Hát nem fél a haláltól?… Nem fél a tbc-től?… – Nem, harminc éven át nem féltem tőle, Jóska. – Egry József el szavak után felült, hátát a falnak támasztotta, Juliskát nézte, azután az ablakon át az eget, újra Juliskát, és igen nyugodtnak, nagyon boldognak látszott a felesége vallomásától… Pár óra múlva, hatvannyolc éves korában meghalt.

1961

Jegyzetek:
Az ecset poétája címmel Takáts Gyula Egy kertre emlékezve című esszékötetében (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971) jelent meg. Az újraközlés alkalmából a szerző írását átdolgozta.
A képek közül a Kacsák a nád közt reprodukciója Kacsák a Balatonban címmel az Acta Histoiae Artium-ban (Tom. VII. 1960, 327) jelent meg.
/1/ A hercegi borospince – a badacsonyi szőlőhegy nagy része az Esterházy-család birtokaihoz tartozott.
/2/ Víztükör című kötetünk – Egry József-Takáts Gyula: Víztükör Rajzok – versek. Dunántúli Magvető, Pécs, 1955.   

szozattv


szozat a tiszta hang nyiro pl Fényességes csillagok 1124 trianonest A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf