Az életmentő király

– A Dubnici Krónika nyomán –

Aludt még a tábor a Szele folyó közelében, de Lajos király már talpon volt, ellenőrizte az őrségeket, aztán lesietett a folyó partján. Salerno ostromára készült, és hogy oda mehessen, át kellett vezetnie a sereget a folyón. De vajon talál–e gázlót rajta? Mert a folyó nem nagy, de az esőzéstől erősen megáradt.
Nézelődik, vigyázódik Lajos király a folyóparton, s hát egyszer megpillant egy magyar vitézt, aki két lovat itat. Nézi, nézi, meg kell hogy ismerje, mert nincsen vitéz az országban, akinek nevét meg ne mondaná, és valóban kiáltja már:
–   Szeredai, hej, fiam, Szeredai!
Futva jött a vitéz a király elé, és mondta:
–    Parancsára, király atyám!
Mondta neki Lajos király:
–    Édes fiam, ülj fel a lovadra, s menj át a vízen, hadd lássam, átkelhetek–e rajta a sereggel.
Bátor vitéz volt Szeredai, nem ijedt meg a maga árnyékától, de a Tisza mellett nőtt fel, hát jól ismerte a folyók fortélyát. Azért azt mondta a királyna:
–    Kezedben az éltem, király atyám. De én azt mondom, ezen ma nem lehet átkelni.
–    Ejnye, fiam, talán félsz a víztől?
Ennél többen mondani nem kellett. Szeredai vörös lett, mint a főtt rák, futott a lovához, felpattant rá, és egyenesen nekifordult a víznek.
Szép lépésben bement a ló, de aztán szügyig, nyakig kezdett érni a víz, s egyszer csak Szeredai belefordult a folyóba, hiába is kapkodott, mert az örvény sodorni kezdte lefelé.
Lovon volt a király is, mindjárt odaugratott a partra, aztán nekifordította a lovat a víznek. Király, nem király, azzal ő nem gondolt, csak azt tudta, hogy ha az ő szavára valaki bajba került, azon neki segíteni kell. Jó lovával odaúsztatott Szeredai mellé, és hirtelen megragadta a haját. De ahogy megragadta, a nyeregből kicsúszott, éppen hogy a lábát a kengyelből kiszabadíthatta, és már mind a ketten ott forogtak az örvényből. Hiszen a király egymaga megszabadulhatott volna, de semmiképpen nem akarta Szeredait elhagyni. Vergődött, erőlködött a király, széles köpönyege is fenntartotta, mégse szabadult volna meg, ha lova vissza nem fordul érte. Mert olyan táltos paripa volt Lajos királynak, hogy bajban a gazdáját el nem hagyta. Akkor a király bal kezével a lósörényét megfogta, jobbjával Szeredait maga után vonta, s úgy nagy nehezen a vízből megszabadult.
Híre járt a táborban, de még az országban is: Lajos király az életét kockáztatta egy közvitézért. Volt is becsülete a nagy királynak, nemcsak a palotában, hanem a tábortűz mellett is.