Nyirő József: Leánykérés a havason

Vágyaktól terhes, veszett, bolond, szép tavaszt értünk. Minden nyugtalan volt. Az erdőn a fák titkon búgni kezdtek, belső tűz égette a vadak szemét, melyek boldog, kábult, meleg fényt vetettek maguk körül, a madarak teste elbágyadt és forrón sütött. A friss falevelekről nehéz, édes harmat csepegett és zajt ütött a várakozó csendben. A medvét, farkast égette a saját szőre, s még a ködök sem tudtak megnyugodni. Arany felhőként széttárva egyik szakadékból a másikba szálltak.

Péter, a legény ásított, s bunkós pásztorbotja is izzadott a tavasztól. Forrókat ásított, s füleiben kábultan lüktetett az elviselhetetlen meleg vér. Az erdő egyik fele még fekete volt az éjtől, a másik piros a fénytől. Olyan korán volt. A kora szél csikorgatta a fákat és az őzek ijedten lapultak, futottak a tisztásokon a feltörő élet ingere elől.

Péter órákig állott egy helyben a fenyő alatt és mozdulatlan nézett a falu felé. Végre elszánta magát. Káromkodott egyet, megcsikordította a fogait és elindult.

-  Elhozom Márit! – mormogta maga elé. – Elhozom!… Törikszakad!…

Nem látott, nem hallott. Még a talpa szíve is fájt az ingertől. Kábult, álmos volt az egész teste.

Magas, szép szál, erős, barna legény volt Péter. A föld, amerre ment, behajolt a súlya alatt. Itt született a havason, viharok keresztelték, hideg, meleg, zord hegyek nevelték, még a vadállatok is becsülték erejét, mert félmarokkal fojtotta meg a farkast, ha az éhség miatt ráugrott. A betűt nem ismerte, de csodálatos dolgokat tudott az erdők, mezők titkaiból s talán az állatok beszédét is értette.

-  Elhozom Márit – lobogtak a szemei.

Toronyiránt haladt. Nem gyorsabban, nem lassabban, mint ahogy járni szokott, de ellenállhatatlanul. Széttaposta a bozótot, beleveszett a szakadékok kékes-fehér ködébe, a patakok vize átsuhant a lábai fölött, a komor, meleg fák alatt a vaddisznó fújva, szuszogva túrta, hányta szét a földet, majd felpattant és elcsörtetett, mint a kilőtt ágyúgolyó; – nem látta. Kúszó növények, indák, ágak fonódtak karjaira, derekára. Nem érezte. A fatetők nyögtek, inogtak fölötte. Nem látta, nem hallotta, csak ment és morogta:

-  Elhozom Márit! Elhozom Márit!

Tegnap eső volt és vízcseppek hullottak a fákról meztelen fejére ahogy áthaladt az őserdő sűrűségén, amely néma, sötét és titokzatos volt, mint a mély kutak torka.

Hangja rekedt és szenvedélytő fátyolos volt, de átjárt csontot, velőt, amikor kiáltott:

-  Mári!

Ahogy közelebb jött, mindig erősebben és éhesebben bőgte:

-  Mári!

A leány a kósteleki legelőkön lakott. A szolgálója volt Csedő úrnak. Apátlan, anyátlan, árva pásztorleány. Apró pendelyes leányka kora óta őrizte a Csedő úr csordáját, maga is félig levadulva, de szép, arányos, színes testű és élettől lihegő. Acélos és büszke nézésű, mint a vad madár. Puha mégis, de karmos és könnyű, kényes és gyors, mint a vadmacska. Melle, teste félig kiesett a színes rongyokból, de tiszta volt és érintetlen, mint a szűz, ki hirtelen megnőtt hajával takarta be szemérmességét. Nézett a távolba, a vén cserefa iránt, amelynek tetején egy harmattól ázott csóka mondotta el a többinek az éj történetét. Hirtelen felriadt. Tompa, vad, szomjas hang ütődött a füleihez:

-  Mári!

Megrázkódott. A csókák felrebbentek a legény zajától s az öreg madár kiáltott a többinek:

-  Halál! Halál!…

Bent a láthatatlan sűrűben farkas áll a hús fölött. Fölemeli fejét a hangra és szimatolva figyel. Szemei kigyúlnak, inai megremegnek, mikor hozzá ér a hang:

-  Mári!…

Kényszeredetten felveti a leütött őzet a farkas a nyakára – a hideg lábszárak verik az oldalát – és félszemmel hátra lesve bennebb sompolyog a sűrűbe, ahol soha sincs fény és félig vakok a falevelek. A hegyormon, a régi vágottban egy szürke, reves csutakon sütkérező róka cselt vet a farkával és hirtelen eltűnik, mert az is megérezte a dühöngő testű legényt.

Csak a csorda áll szilárdan és komolyan. Fehér testüket a kelő napfényben fürösztve legelnek a tehenek a fű levétől zöld szájjal. A fű hullámzik merre lépnek és a lehajtott fejek árnyékai beborítják a földet.

A legény futtában kibukkan az erdőből és megtorpan a legelő szélén. Forróságtól vörös fejét ernyedten feltartja, de csak ködben látja a leányt:

-  Mári!...

A leányon a félelem borzongott végig. Érezte a veszedelmet, hogy sorsa beteljesült és menekült. Senki sincs, ki megvédelmezze. Futtában odakiált a bikának:

-  Kormos, ne hagyj!

A bika, – rügyező szarvú kis borjú volt még, mikor a leány keze alá került – büszkén felnéz és körülhordozza egyenesre nyújtott fejét, s lassan megindul a leány felé.

Egyszerre toppant oda a legénnyel, ki visszahökkent.

Pillanatig egymásra néznek a legény és a bika.

Látszott, hogy vérontásig gyűlölik egymást.

A bika tudta, – akárki akármit mond, igenis tudta, – hogy mit akar a legény és dühösen felmordult. Csavarosan megvonagló farkáig végig merevedett testén a sötét harag s a homlokán az izgalomtól borzongott a kormos szőr és lassan csepegni kezdett a szájából a tajték. A teste kezdett elsötétedni, mintha fekete felhő árnyéka esett volna rá, homloka megdermedt és rettentő súlyos lett az indulattól, mikor a vér belefutott a szemeibe. Megrázta szarvait, kurtán, földig tartott szarvakkal felbődült és alattomosan nézte a legényt.

-  Kormos! Mit akarsz? Az Isten…a dolgodat! – szólott rá a legény, de nem moccant a helyéről.

Mindketten tudták, hogy meg kell küzdeni.

A tavaly is így volt. Akkor a legény elfutott. A félelem megbénította és menekült.

-  Most nem!… Ha megdöglöm se hajtasz el!

És megragadta a bika fényes szarvait.

A nagy, nehéz test súlya és ereje miatt a föld nem tudott lélegzetet venni, mintha a bika a mellére lépett volna.

A leány tekintete a borzadástól repülni és szédülni kezdett.

-  Péter! Kormos! – szólt rájuk ijedten.

Azok már küzdöttek. Nem láttak, nem hallottak. Besötétedett körülöttük a világ.

-  Kitekerem a nyakadat! – hörögte a legény az erőtől és vadságtól felfújt testű bikának.

A legény markában vonaglottak az állat rövid szarvai, de a hatalmas test meg se mozdult. Az erőfeszítéstől véres lett a legény két orra-lika és forró a háta a verejtéktől, markaiban áttüzesedtek az állat szarvai, de ő se tágított. Tudta, hogyha elengedi, a bika nem nyugszik addig, míg a beleit ki nem tapossa. Életre, halálra megy a küzdelem. Kicsit bánta már a dolgot, de érezte, hogy nincs menekvés. Ha az Isten nyila sújtana a bika elé, az se tudná visszatartani, hogy őt meg ne ölje… Aki tovább bírja, az megmarad, aki elernyed, az meghal.

A csontok recsegtek, a fogak csikorogtak és már alig bírta nyelni a vastag levegőt a sápadt legény.

…Ha csak pillanatig megpihenhetne! – rémlett az eszébe, de tudta, hogy őrült gondolat. Nincs megállása a halálig.

A két test még jobban összekeveredett.

Nyögve, alattomosan küzdöttek.

Vér csepegett a bika orrából is, mert a legény a földhöz szorította. Erre a reménység felujjongott benne és összeszedte minden erejét, de az arca már el volt torzulva és feketedve a túlzott erőfeszítéstől és egyszerre érezte, hogy valami a levegőbe emeli, lábai elhagyják a földet s a mellén éles fájdalom hasít végig. Még hallotta a leány sikoltását: – Kormos! – Legalább is így rémlett, mintha hallotta volna és elmosolyodott, mikor szédülten lezuhant a földre…

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mikor magához tért, csodálkozott, hogy él. Feje lassan kitisztult, de a bozontos haj hideg volt a fején és fázott, didergett a kimerültségtől. Eltiport, tehetetlen, gyenge volt. Kínosan lábra állott, de elszédült és visszaroskadt.

-  Mi az?… Mi történt?… – makogta bambán.

-  Egy kicsi vizet!… Vizet! – hörögte halkan és ránézett a leányra, ki reszketve állott a fa alatt, a bika mögött. Az állat szakadatlan mennydörgött dühében és nem mozdult el a leány mellől, akit őrzött utolsó leheletig. A leányon látszott, hogy szeretne segíteni. Kétségbeesetten nézte a legényt, most már a lelkét is odaadta volna, hogy megmentse, de a bika kérlelhetetlenül rázta a szarvait és véres szemekkel leste a legény minden mozdulatát.

A legény nem értette és csodálkozott, hogy miért nem rohan rá. Már ő se az volt, aki előbb, a félvad, szenvedélytől forrongó, durva asszonygázoló ősember. Már nem akarta a test kábulatával bírni a leányt, az erő és szenvedély mámorában összetörni ölelő karok között, és ha kell elkárhozni az erdő nehéz varázsában. Ráeszmélt, hogy árva, elhagyatott, kivetett, magányos szegényember ő is csak, akinek senkije, semmije sincs, csak az ifjúság féktelen indulatai és túlzott önbizalma, határt nem ismerő zord ereje; de mindez most összetört benne. Kijózanodott és meg volt alázva. Szégyellte is magát…

…De a leány!

A leányt mégis szereti. Nem úgy, mint az előbb. Valahogy másképpen…

Szegény Mári! Ő is csak olyan elhagyatott árva, emberek kutyája, mint én…

Jól esett, hogy így gondolt rá.

Meggondoltan, töprengve ismét felemelkedett és pár lépést tett a leány felé.

-  Mári!

A bika az útjába dobbant és szörnyű teste fenyegetően végigvonaglott.

-  Nem csinálok semmit, Kormos, – szólította szelíden a legény. – Ne bolondulj meg, no!

Még tetszett is neki, hogy az állat így védi a leányt.

-  Jó nagy kutyád van! – tréfált is a leánnyal, de az válaszolni se mert, csak nézett riadtan, remegve, mert a bika hirtelen előre mozdult. A legény megnyugtatólag legyintett.

-  Most nem küzdünk meg, Kormos. Egyéb bajom van!

Az állatránézett, mintha kérdezné, de nem bízott a legényben.

-  Az úgy van, tudod-e, – kezdte szelíden, – hogy én szeretem Márit… Szeretem… Az elébb kicsit meg voltam bolondulva – nézett félre szégyenkezve, mert a bika nagyot fújt, mintha értené, hogy miről van szó, – de azért harag ne legyen közöttünk, Kormos…

A bika még mindig komor és sötét volt. A legény azonban most egyébre gondolt.

-  Úgy van az, Kormos, hogy elég szerencsétlenek vagyunk, elég árvák, Mári és én es… Nem élet ez a mienk! Neki sincs senkije, semmije, nekem sincs senkim, semmim… Ha mégis, Mári is úgy gondolja, esszetehetnők az életünket… Én még ma bémennék a faluba a jegyzőhöz, s a paphoz… Megbecsülném Márit, ha hozzám jönne… Valahogy tám az Isten es jobban megsegítene, mert… én szeretem Márit, Kormos… Szeretem, mint a tulajdon életemet… Hát ezért mondom!…

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A bika nem szólt, csak mélyen lehajtotta a fejét, egészen a földig, mintha gondolkodnék, majd ránézett előbb a legényre, aztán a leányra és csendesen félrement az útból…

A legény ezt mondta:

-  Mári!

A leány ezt mondta:

-  Péter!

És csendesen megfogták egymás kezét.

Az erdő köröskörül piros volt a fénytől.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf