Kós Károly: Gyalu vajda

gyaluvarSimon cár volt akkor a bolgár birodalom ura; a marosparti várból pedig az ő képében Gyalu úr parancsolt Transsylvániában.

A várat még a nagy Krum kágán idejében építették meg a régi romok helyén, fenn a dombon. De akkor csak olyan győrvárnak, ahogy azt az avar urak idejében szokták volt: karók közé vet sárból a kerítő falát, amire négy fatornyot is ragasztottak vigyázóhelynek. a nagy kágán fia idejében a vár piacára megépítették temérdek házát az új istennek, akit akkor hozott a nagyúr Konstantinopolisból és népire parancsolt. Gerendából rakták ezt a házat és melléje magas falábat állítottak, akibe széphangú harangot húztak. A házat belül megírták tarka képekkel és gyönyörűségemen csillogó arannyal kerítették a festett képek orcáját. És a folyógerendákat megfaragták cifrán. Az Istenháza mellé más házat építettek: abban meg, akik szigorú szemmel, haragosan néztek a jámbor emberekre és egymás között idegen nyelven beszélgettek: az új isten papjai voltak ezek és ők imádkoztak és énekeltek az Isten házába.

A várpiac másik oldalán nemrégen, már Simon cár idejében, a régi ispánház helyett új házat építettek. Ezt kőből indították és amikor készen volt, a tetejébe még egy háztat raktak fából. Az emberek megbámulták és az urak szava után palotának keresztelték ezt az épületet. Ez volt a cár képének, Gyalu úrnak szállása. Az alsó traktusban nagy palotás ház, mellette vendégek háza és a házvégen a bolgár testőrök hadnagyának háza és a bolgár íródeák, meg a belső szolgák háza. A felső traktus Gyalu úr asszonyháza; az úrnő lakott ott és a gyerekek, meg az asszonyi szolgálók. A palota kerített udvarán voltak a pajták és tárházak, meg a szolgák háza. A piacot ezenkívül más házak is kerítették, de azok kisebbek voltak mind. A palota mellett a cárt kopjások kaszárnyája, meg a vámmagazin, aztán a várnagy háza, meg a tiszttartó és más hivatalosok háza és a piacra nyílott a bazár is, amit éppen most fejeztek csak be.

A piac és a falak között szűk utcácskákban keskeny, düledező faházak szorulnak egymáshoz, ezekben a vári mesteremberek műhelyei vannak: a fegyverkovácsoké, a szűcsöké, a szekércsinálóké, a pékekék, a csizmadiáké és sarukészítőké, a szabóké. A papoknak is voltak a várban polgári népeik: képfestők, meg templomi edények és szerszámok művesei, tizedszedők és a földbirtokok meg a szolganépek tisztjei. A kaputól nem messze van a nagy vendégfogadó, ahová az idejövő kalmárok szállanak; az udvarban az állatok számára fedeles szállások és a portéka számára raktárak. A vár fala mentén a láncsás és nyilazó vári katonák szállása.

A vár és a Maros közötti térségen a szolganépek és rabok kalibái állottak szétszórva, rendetlenül, meg a vári vadászoké, a földmíveseké és közelebb a vízhez a hajósoké. A parton a halászok szállásai, meg a révész tanyája, a vízre építve a malmok. A vártól a hegyek felé való térségen kerített állások és színek: a gulya, a ménes és a juhok szállásai. Itt voltak a gulyások, csikósok és juhászok sátrai is.

Amikor a palota készen volt, Gyalu úr a vár falát is újra kezdte rakatni ott, ahol az út felkanyarodik a vár kapujához. Húsz hozzáértő dalmata kőművest kapott a cár udvarából és azok kőből emelték az új felet és a várkapu mellé tornyot is kőből húztak. Egész télen ökrös szánkók hordták a hozzávaló követ a hegyekből és nyáron szekerekkel. És a fehér falkő csillogott a napon, mint a fagyos hól. De a dalmatákat hamar visszaparancsolta a cár és így csak a Marosra néző fal épült meg így.

A népek pedig a marosi várat, Gyalu úr parancsából, Beligrád-nak mondották.

Félelmes volt a vár és méltóságos. Az emberek büszkék voltak reá és félték, mert úgy tartották, hogy ilyen erős vár nincsen több a birodalomban a Dunáig.

Gyalu úr pedig nyugodalmasan kormányozta a tartományát. A katonák híztak, mert háború nem volt régen itt és kevélyek voltak, hogy ők a hatalmas cárt szolgálják, aki a világ urának, a görög császárnak immár megbecsült pajtása…    

Nyugodalmas, áldott idő volt és az emberek elszoktak az aggodalmaskodástól. A népeknek jó kedvük volt, mert kevés gonddal élhettek ilyen békességes időkben, hogy száz esztendeje nem láttak erre felé ellenséges hadakat.

A keresztrefeszített Krisztus születése után való 895-ik esztendőt írták akkoron az írást tudó papok.

         *

Hosszú, kemény tél után próbálkozik a tavasz: az erdő alszik még, de meleg éccakai permeteg eső után lenn a Marosparton, meg a dombok verőfényes lankáin kisarjadt az új fű az avar között, a fűzfarügyek megduzzadtak és a mogyorófa fürtös virága már hullatja is sárga porát.

A parti sóház mellett pirkadástól vakulásig kopácsolják a hajóácsok a partrahúzott laposfenekű sóhajókra a foltokat. A rabok nagy üstökben főzik a kátrányt és kenik be a felfordított hajók fenekét és oldalát; a hajósok az útra kész hajókat gördítik az alájuk rakott rönkökön a vízre. Az emberek derékig meztelenül dolgoznak és énekelnek, meg nagyokat kacagnak. A nap melegen süt és a napnyugati hegyek felől szelíd szellő fúj. Sietnek a munkával az emberek, az udvarbíró nem kell bíztassa őket, mert a hegyekből mindennap megindulhat az olvadás és a Maros tavaszi árjával kell induljanak a kősóval rakott hajók a Dunához.

A Maros túlsó oldalán, a sátés legelőn ménest hajkurásznak bolgár csikósok; hosszú ostoruk nagyokat kong és szilaj kedvükben élesen rikkantanak. A hegyek lábától néha-néha elhozza a szél a szomorú juhbégetés és a tilinkó szavát.

A várdomb alatt, a falu hurubái közt meztelen gyerekek hancúroznak és sivalkodnak.

A nagy út, amit valamikor római katonák csináltak, jórészt felszikkadt már és néhány nagykerekű rakott szekér döcög rajta; a szekereket szürke ökrök húzzák, mellettük bocskoros hajtók bandukolnak. Az út szélén libasorban, hosszú bottal kezükben, emberek mendegélnek és asszonyok a hegyek felé, vállukon átalvetővel, az emberek fején nagy fekete báránybőr kucsma. A messze távolban fekete pontocskák csoportja mozog; mögötte sárgás porfelhő gomolyog; ahogy közelednek, a pontokból kirajzolódnak a lovak és a hátukon ülő lovasok: katonák, a láncsa hegye meg– megcsillan a napfényben.

A vár kaputornyának tornácáról Gyalu úr nézegeti a tavaszba mozduló ragyogó világot. Orcája nyugalmas, szeme mosolyog. Tetszik neki ez a vidámkodó, napos, meleg világ és a békességes munka képe. Régen üldögél már ezen a megszokott és kedves helyén és nehezen szánja reá magát arra, hogy itthagyja ezt a jó mulatságát és hazasétáljon a váron keresztül, ahol nem lát mást, mint szűk, szemetes sikátorokat, sötét orcájú, szakállas, hosszúhajú pópákat, penészesképú, csipásszemű, lármás népséget, rosszszagú boltokat és műhelyeket, lézengő katonákat, sovány, kóbor kutyákat és rühes macskákat.

Gyalu úr büszke volt a várra, de igazában utálta is. Gyalu úr apja bolgár volt, tiszta vérű ázsiai nomád ivadék. Gyalu úr a nagy térségeket kedvelte, a zöld füves mezőket, szabadon barangoló szelet, a kanyargó, csendes vizeket. És Gyalu úr nem szerette az itt való népeket sem, akik nem az ő vére voltak és akiket soha egészen meg nem értett. Ezeket a városi mesterembereket és kalmárokat, akik soha sátorban nem éltek, akik bebújtak szűk és büdös házaikba, ha a nap sütött, ha szél fújt, ha az eső zuhogott, akiknek a szája állandóan kerepelt, a hangjuk rikácsolt. Utálta őket, mint a beteg állatot.

De Gyalu úr anyja szláv asszony volt és Kusid várnagy úgy tartotta, hogy a nagyúr nem tud igazán parancsolni, mert akkor is beszél sokszor, vagy hallgat, amikor már ütni kéne és nyergeltet akkor, amikor nyargalni kéne már.

Gyalu úr széles, nagy ember, kerek orcája simára borotvált, mint ahogy az a cári udvarban divatos. Valamikor kedves hadnagya volt a cárnak, sokat tülekedett a görög határon, de egy kicsit már megnehezedett és meglassúdott. És megszerette a nyugalmat.

De Kusid úr száraz, inas ember, horgasorrú és aprószemű, meg görbelábú. Hosszú, lógó a bajusza és szakállas. Kusid várnagy bolgár testében nem csörgedezett egy cseppnyi idegen vér sem.

         *

Nem sok híja volt a délnek, mikor a palotába érkezett a nagyúr, ahol hárman vártak reá.

Az egyik Simon cár parancsát hozta: a vajda szedje össze minden fölös hadait, lovast és gyalogot, kopját és lándzsát, élelmet, takarmányt és lovat; minden fölös nyerget, nyilat, kardot és fegyverhordozó szekereket; vágómarhát, lándzsát, szekercét és indítsa tüstént, gyalog és lóháton, szekéren és hajón le a Dunához. A seregnek rendelkezzék Kuvrát vajda, aki a parancsot maga hozta.

– Meglesz a háború hát?

– A határon tülekednek már a határőrök és a Duna– torkolásnál gyülekeznek Leó császár evezős hajói.

– És az etelközi magyarok?

– Árpád úrral a császár is, a mi urunk is próbálja a kötést…

Gyalu úr két szeme közt összefutottak a ráncok. De csak ezt mondta udvariasan:

– Hosszú útról jössz, vajda. Fáradt lehetsz. Pihenj meg szállásomon.

Intett a várnagynak:

– Kísérd a vajda urat a vendégszállásra és mindene meglegyen, amire szüksége van.

Kezét a homlokához emelte…

A másik hírnök a küküllőszegi vigyázó őrség izenetét hozta, hogy az avarszállásokon nagy a nyugtalanság. Az emberek egész nap lóháton tekeregnek. A kovácsok kardot kalapálnak és nyílhegyet, meg kopjavasat, a csiszárok nyilat tollaznak, a nyergesek éjjel-nappal lószerszámot, meg bivalybőrpáncélt szabnak és bőröznek. A hadnagynak pedig beüzenték, hogy aki mostantól kezdve a vezír engedelme nélkül a szállásgyepüt átallépi, könnyen nyilat kaphat a torkába…

Gyalu úr orcája megsötétedett.

A harmadik hírt a kolozsi ispán küldötte: a kalotaszegi szállásokra, akik az ősszel nem adták be a tizedet, az ispán reáküldte a bologai katonákat, akik három túszt vettek. De mire a túszokat visszavitték Bologára, a palánkot lerontva, a toronyot lángokban kapták és a Sebes vize mellett kopjások rontottak reájuk. Erre Gorbóra húzódtak. A kalotaszegiek pedig azt üzenték a gorbóiaknak, ha pedig a raboknak bajuk lesz, akkor Gorbó porig ég és a katonák feje kopjahegyen fog aszalódni…

A nagyúr kardja megzörrent.  

– Mehettek.

Gyalu úr tíz esztendeje parancsolt a cár erdélyi tartományában. Ösmerte a népeket, akik a keze alatt voltak és olvasott abból, ami szavak és cselekedetek megett lappang. A nagy palotás szobában csend volt; ő maga ült csak egyedül az alacsony kereveten; a szőnyeges ajtónál a fegyvere s testőriző: kőbe faragott szobor csupán.

A várnagy lépett be és ura előtt némán megállt

Gyalu úr, mintha észre sem vette volna, meredten bámulta a palota földjére terített puha szőnyeg tarka virágait.

Sokára pillantott fel és Kusid várnagy meglátta, hogy ura homlokán, a szeme közt a ráncok, mintha késsel vágták volna be őket. Gyalu úr rendesen sima és kerek orcája szegletes lett és szelíd nézése kemény. Gyalu úr boldog orcáját látta Kusid most.

De a hangja halk volt és lágy, amikor mondta:

– Tüstént indítsd a hadbehívó tiszteket minden táborba és minden ispánhoz a cár szavával.

A várnagy indult, de megállította.

– Te indulsz alkonyatkor Küküllőszegre.

Kusid apró szeme megvillant.

– Az avarokra, uram? Hány kopjával?

– Háromszáz láncsával.

A várnagy szeme megsötétedett. A nagyúr meglátta és tudta az okát is. A kopjások bolgárok voltak, a láncsások szlávok. A hadakozásban megritkult bolgár sereget a cár szlávokkal pótolta. És tisztek is voltak már ebből a nemrégen még szolganépből valók.

– Mért nem kaphatok kopjást, uram? Te tudod, hogy az avar nyíllal szemben a lándzsa kicsit ér és a ló sem sokat arravaló legény nélkül.

– Nem lehet, Kusid; a kopjákra nekem lesz szükségem…

Kusid meghajolt…

… A vár kőtornyának tornácán oszlophoz támaszkodva áll Gyalu úr esti napszállatkor. Szép, tiszta és csendes az idő. A várfal és a tornyok barna árnyékot vetnek maguk elé, az árnyék szinte a Marisig kinyúlik. A parton nem koppan az ácsok kalapácsa, nem csattog a faragóbárd, de nagy lánggal lobog a tűz a fekete hajók mellett. A tűz körül sötét árnyékok mozdulnak néha. Az úton emberek igyekeznek a vár felé és fáradt ökröket hajszolnak rekedt hangú parasztok. Az ökrök ekéket szánkáztatnak és az ekék zörögnek és sírósan nyekeregnek. Az esti harangszó lágyan zeng– kong és a várfalról panaszos kürtszó riad.

Aztán csattogva és csörömpölve robban ki a kaputorokból egy lovassereg és mint hosszú tüskéskígyó vonaglik a várdomb kanyargó útján lefelé: Kusid várnagy indul útjára.

A katonák után dübörögve csattan be a nehéz kapu.

A nap lebukott és a fekete hegyek megett tűzvörösen lángol az ég.

– Szél lesz. Kegyetlen idő jön – morogja Gyalu úr. Kiegyenesedik és megfordul. Indul haza…

*

Éjféltájban lovagolt ki a várból Gyalu úr. Nyomában ötven vasinges testőrző legénye. Mindenik két vezetéklóval. A róta megett fölös sátorhordozó, takarmánnyal, éléssel, és tartalék nyílvesszővel terhelt ló.

Gyalu úr messe a róta előtt, megette csak fegyverhordó legénye az úr vezetékeivel. Torda felé poroszkáltak.

Hajnaltájt éles északi szél támadt, az ég beborult és később havas esőt vágott a szemükbe. A legények csendesen káromkodtak.

Napfelkeltekor az úr megállást parancsolt. A vízparton lenyergeltek, lecsutakolták a lovakat, aztán megabrakoltatták őket. A legények tüzet raktak és szalonnát pirítottak. Ettek és a subájukon hasra feküdtek.

De Gyalu úr hamarosan felzavarta őket. Itattak, nyergeltek és nyeregbe ugrottak.

Késő délután Felvincre robogtak be, holtfáradtan és átfagyva.

Másnap még rosszabb időre virradtak és Gyalu úrnak úgy fájt a feje, majd szétpattant. Csak ebéd után indultak. De reggel lovas legényt küldött Kolozsvárra, hogy az ispán az avar rabokat a várba kísértesse.

Harmadnapon érkeztek Kolozsvárra és az ispán maga személyében várta az urat.

Hogy nyergéből kiszállott, Gyalu úr első szava volt:

– Hol a rabok?

Három összeszíjazott apró, száraz embert vezettek eléje. Mezítláb voltak és gúnya nélkül. Hátuk véres, orcájuk is és szemük bedagadt. Az ispán mondta:

– Szökni próbáltak…

Gyalu úr az ispán háza felé indult:

– Adass gúnyát reájuk és ételt meg italt.

Az ispán csudálkozva vonta meg vállát.

         *

Másnap elállott a szél is, a havas eső is, de az égboltozat felleges maradt. A vár piacán a beparancsolt várnépet öltöztették és fegyverezték; a Szamosparton, a vár alatt temérdek ló, meg marha legelt. Szekerek szénát hordtak és nagy kazlakat raktak belőle, a kazlakat tövissel kerítették körül. A várbeli asszonynép aggodalmas arccal járkált dolga után és talán kevesebbet kerepelt a szája, mint máskor.

Délután Gyalu úr Gorbóra indult. A legényeken kívül vele lovagolt az ispán tizedszedője és a várbíró, meg harminc lovas láncsa a várkatonákból. Az út a Nádas patak mentén, a szegényező dombok oldalán épült volt félezer éve már. a patakvölgy végesvégig mocsár és süllyedős vizes rét. Az út sáros, gödrös, a lovak az útban heverő nagy kövekben meg– megbotlanak. A hegyeken, az úton fejül, tölgy és bükk– erdők. A hegyek lábánál, az erdők aljában, itt– ott náddal fedett kerek sárhurubák, az irtásokban juhok legelnek, meg egy– egy ló.

Lassan haladtak és az egész úton emberrel nem találkoztak. Alkonyodáskor érték el a gorbói palánkot.

Kerek kis domb tetejében tornyocska, felül tornáccal; a torony körül bekerített udvart sánc és karóssövény közé vert földfal védelmezte. A gyepes udvaron nehány szín és kunyhó. A Kolozsvárról napnyugat felé haladó út itt ágazott kétfelé: az egyik ág Kalotaszegre vitt, a másik jobbfelé a hegyek közé nyomult, egyenesen Moigrádnak. Ezért ez a palánk.

Gyalu úr sátrat veretett a domb verőfényes oldalán és a legények letáboroztak, a lovakat lejjebb, a patakhoz kipányvázták, ahol elegendő volt a fiatal fű már.

Az őrség semmi okosat nem tudott jelenteni: az út tiszta és néptelen, de az avarszállás gyepüjén túl, a nagy hágó túlsó oldalán nagy az élet. Az emberek nem dolgoznak, mint máskor, de állig fegyverben száguldoznak össze– vissza, mint a méhek rajzáskor.

Az úr szó nélkül hallgatta a jelentést, aztán három legényt nyeregbe parancsolt: Moigrádba nyargaljanak a paranccsal, hogy azonnal indítson a várnagy ötven katonát a bologai palánkhoz, ott vár reájuk Gyalu úr.

„Az avarban valahol parázs lappang, azt el kell tiporni, mielőtt a szél lángra lobbantja…” És szinte érezte az égő avar füstjének keserű szagát…

Amikor a nap felbukott Kolozsvár felől, Gyalu úr legényeivel a nagy hágó tetején volt. Lépésben jöttek a hegyen fel és a lovak nem voltak fáradtak. A harmatos, friss tavaszi reggelen alegények is vidámak.

A hágó tetejéről messzire lát a szem a napnyugati térségre, mit most ezüstös reggeli pára borított; a párából egy– egy erdőfolt feketéllett ki. Messze nyugaton a bihari hegyek kéklettek és a Vlegyásza fehér, havas süvege csillogott.

Az előre küldött fürkészők jöttek vissza és jelentették, hogy a körösfői szállás üres, se ember, se állat ott nincsen. Nyelvet nem foghattak.

A lovak kifújták már magukat és Gyalu úr ostorával a lova fejére vágott:  

– Előre.

Tömött sorokban, sebesen robogtak a hágón lefelé Körösfőig. A szállás valóban üres volt, a körbeépült hitvány sárputrik szomorúak és vedlettek, a karámokban csak sáros és ganajos szénahulladék. A falut körbekerítő katonákat néhány kiéhezett kutya ugatta meg. A téli széna maradékát is elhordták mind; látszott a sebtiben eltakarított boglyák friss nyoma és kinn a határban egy– egy megkezdett szántás félbehagyott barázdája.

A forrásnál letáboroztak, ott itatóválú is volt. De a lovakat nem pányvázták ki, a vezetékekre pakolt szénából kaptak rágnivalót. Kalotaszegen a fű még alig bújt ki az avar alól.

Aztán tovább; tömött sorokban, sebesen. A csapat előtt és kétoldalt száguldó kerülők, mint ellenséges földön.

A hunyadi szállást is üresen kapták, mint a körösfőit. Gyalu úr a legényeket leparancsolta a nyeregből itt, abrakoljanak a lovak.

A kerülők nyelvet fogtak; a nádas szélén pillantották meg és mire vissza tudott volna ugorni a nádba, sikerült a pányvát a nyakába vetni.

Hosszú, fekete szakálló papi ember volt; a kolozsvári tizedszedő ösmerte jól: az avarokra parancsolta az ispán a kalotai templom plébánosának, amikor a cár parancsára az avarok is felvették a kereszténységet. Templomot is építettek a papnak a vezérszálláson, a Kalotánál. Az avarok eltartották a papjukat, de nem igen tartották az egyházi rendet; a templomba is inkább csak a szláv rabok jártak, az avarok közül néhány asszony. Keresztelni elhozták a gyerekeket, de már a halotthoz csak néha, szemszúrásból hívták a papot.

A pap szláv volt. A nagyúr előtt térdreomlott, sűrűn vetette a keresztet és görög imádságot mormogott, amit Gyalu úr nem értett meg. Rámordult a papra:

– Beszélj pópa! Hová repültek innen az emberek?

A pópa aztán elmesélte, hogy alig ment el a hó, Gyóka vezérhez idegenek érkeztek. A napkelet felé, valahol messze való avarszállásokról. Ketten voltak itt. Két nap múlva elmentek napnyugat felé, a Körös hágója felé. És azóta megváltozott itt a világ; avar ember vagy asszony azóta a lábát a templomba nem tette, de az emberek elővették a régen félretett kopjákat és a kardokat és az íjjakat frissen húrozták. Most egy hete újra idegenek érkeztek a szállásra, tizenketten. Kopjás lovasok voltak, de nem avarok. A nyelvük idegen volt, nehezen értették meg őket az idevalók és kopjájukon fekete volt a lobogó. Egyikük úrforma volt, parancsolt a többinek és ezt Ogmánd– nak szólították. Az Almás vize felől jöttek. Azok is csak két napot ültek itt. Napkelet felé mentek el, a Kapus vize felé vezető hegyi ösvényen. Gyóka vezír kalauzt adott melléjük, Uzúr nevűt…

– Tovább pópa.

– Akkor jöttek a bologai katonák a tizedet behajtani. A vezír nem volt a szálláson és férfiember is alig; a havason voltak. A bologaiak túszokat szedhettek és elmehettek… Amikor a vezír hazaérkezett, csúful káromkodott és menten visszaültette a vitézeket a nyeregbe és elszáguldott a Körös– torok felé.

– Gondoltam, Bologára igyekszik, a cári katonák után és ebből baj lehet még. Aztán egyik rabja mesélte, hogy Gyóka vezír azt mondta a szálláshadnagyoknak, hogy nem uralja tovább a cárt. Erre én besötétedéskor eljöttem Kalotáról és itt a nádasba vettem be magam. Egy hete vagyok már itt és tegnap láttam, ahogy az egész hunyadi szállás mindenestül felkerekedett innen, fel Kalota mentén a havas felé. De ma hajnalban sok kopját láttam megint: Kalota felől jöttek, a Körös vizén a gázlónál átkeltek és sebesen haladtak fel a bikali hábón. Azóta sem tértek vissza.

– Mennyien lehettek?

– Nem tudom, de sokan voltak. És sok vezetékkel.

*

Napszálltára érkezett Gyalu úr a bologai palánkhoz. A palánkból és a toronyból csak romok és üszkök maradtak; a domb alatt, a Sebes– víz partján ütöttek hát éjjeli tábort. A lovak lábát békóba verték és kieresztették őket, de nem volt mit legelniök, csak a vízparti fűzfák sarjadó fiatal ágait rágcsálták, meg a mogyoróbokrokat. Az úr portyákat küldött szerte, hogy élelmet szerezzenek lónak és embernek.

Reggelre kelve jelentették a visszaérkezett portyák, hogy se takarmány, se élő állat sehol. A Körösmenti pásztorkunyhók üresek, vagy le vannak égetve és a takarmány elhordva, vagy felgyújtva. Ember sehol, de a tábor körüli hegyeken és erdők alatt kopják villognak és a társégen lovasokat láttak.

Az úr mogorván hallgatta a jelentést. A lovak a magukkal hozott maradék takarmányt rágcsálták. Az emberek éhesek voltak és a vízmenti nádasokban madártojásra vadásztak.

Délben gyalogos katona jött a táborba, a moigrádi őrségből való: „a parancsra elindultak most két napja. Zutorig jöhettek, ott tegnap szembekapták az avarokat és tovább nem juthattak. Eddig három halottjuk volt és sok sebesült. Moigrádból erősítést kértek; ha nem kapnak, vissza kell húzódjanak…

A kiküldött portyák estére sem tudtak takarmányt és élelmet szerezni, de napszálltakor avar kopják tünedeztek fel a Körös felől és a hegyeken. Az egyik portyára nyilat lőttek, de mire a láncingesek nekik fordultak, már eltűntek a szemük elől…

„Egérfogóban vagyunk”, érezte Gyalu úr. És éjféltáján, amikor a fogyó holdvilág felbukott a hegyek mögül, tábort szedetett. De keserű volt a torka, amikor kiadta a parancsot:

– Hazafelé.

A tábortüzeket megrakták, hogy lobogjanak még. „Bár ezek nem szlávok, sem nem görögök, sem nem frankok”, gondolta a nagy úr, „a Kalotáig sem érünk és már a sarkunkban lesznek”. Nem félt az avaroktól, mert hiszen elég ereje volt, hogy megütközzék velük. De ösmerte őket, hogy aligha állanak vele szembe addig, amíg lovai, emberei frissek. De a ki tudják őket fárasztani és éheztetni, ha meg tudják őket zaklatni, akkor hiábavaló az ő több embere. És a szláv láncsások úgysem érnek semmit az olyan lovas harcban, ahol az ellenség nem áll nyíltan szembe velük, hogy zárt rohamban láncsavégre kaphassák.

Tehát: zárt tömegben és sebesen, hogy a ló bírja.

A nap éppen kelt fel a keleti hegyek megett, mikor a domb éléről Körösfőnek lefelé ereszkedett az útjuk. A lovak alig baktattak már és az orruk majdnem a földet kaparta. A legények aludtak a nyeregben. Messze előttük az úr, de Gyalu úr nem aludt. Kis, erdős dombocskát került el az útja és hirtelen megrántotta a kantárszárat.

Alól, szemben vele és balra a Körös térsége a Körös torkig, mint kiterített szőnyeg; jobb kézre, kicsit a falun fejül, a hágóra felkanyarodó út a tetőig. Az út, aki Gorbóra viszen.

És a két napja halott térség most élt: itt– ott apró fekete foltocskák mozogtak sebesen, Gyalu úr gyakorlott szeme felismerte a lovasokat, akik mind Körösfő felé igyekeztek. A kopjavasak meg– megcsillantak. És a hágóút felső részén az erdő árnyékában legelésző lovak. Gazdáik ott heverésznek a fák tövében a subába takarózva bizonyosan.

Gyalu úr első gondolata volt:

– Ezek megfogtak.

De azután felnézett az égre:

– Még nem fogtak meg.

Kiugratott lovával az útból az erdő fái alá: hátha még nem látta meg egyik varjú sem. Aztán hátraintett az utána kocogó altisztnek:

– Húzódjatok az erdőbe.

A fiatal nap elbújt egy rongyosszélű barna felleg megé és a hűvös hajnalt egyszerre langyos nyugati szél melegítette meg.

Gyalu úr a nyeregből szállott és egy öreg, nagykoronájú tölgyfa alá heveredett a subájára. Nyomban elaludt:

Arra ébredt, hogy egyik legénye költögeti:

– Jönnek?

– De az eső is.

– Lóra legények.

Az úton egy tömegben állottak fel. Láthassa őket akárki. És az eső, meleg nyugati széllel, esett. Jó, kövér, tavaszi eső.

Ügetve indultak lefelé. Lenn, a falu mellett, az úton hadirendben az ellenség. De nem sokan.

A lejtő alján az úr kardot húzott:

– Láncsások, előre.

A legények rikkantottak és korbács pattogott a lovak hátán. A hosszú, karcsú láncsások előre szegődtek. Az eső sűrűn zuhogott már, hogy alig lehetett látni. A szél napnyugat felől fújt és ők keletnek vágtattak.

Aztán mindenki ordított már és Gyalu úr lova elesett embert ugrott át. Aztán még egyet; de lehet, ló volt, nem ember. És már a völgyben vágtattak a lovak. Aztán emelkedett az út és lassítani kellett, mert elérték a láncsásokat.    

– Állj!

A lovak fújtak és füstölögtek.

– Hányan maradtatok?

Kiderült, hogy alig esett el négy ember. De sokan véresek voltak.

Hirtelen lovat cseréltek.

– Előre.

A láncsások újra előre ugrattak; a kopjások lépésben utánuk. Az eső csendesedett kicsit.

A hágó derekán lehettek. Jobbról meredek szakadás, alatta víz. Balról bokros, vízmosásos, egyenetlenül emelkedő domb, azután erdős hegyoldal.

És akkor egyszerre vágtató, ordító lovashad zuhog lefelé az úton, egyenesen a nyakukban. Két sor lovas széltében az úton; félnyíllövésnyire hátrább még két sor és aztán egy harmadik sor is.

Gyalu úr visszadugta kardját és a nyeregkápáról súlyos, kétélű görög szekercéjét akasztotta ki. Előtte akkor csaptak rá az avarok a láncsásokra.

Visszanézett legényeire: azok is szekercét vettek kézbe. És Gyalu úr, régi pogány harcos ősök új– keresztény ivadéka, most felállott a kengyelben egész magasságában és az ősi, tiltott kurjantását rikkantotta:

– Legények, hujj!

A sarkantyút mélyen nyomta lova oldalába és fejét a ló nyakára hajtotta…

…A láncsásokat elsodorta a felülről reájuk zúduló roham, de az avarok első sorai is szétnyíltak, hogy utat adjanak az utánuk jövőknek. És Gyalu úr egyszerre szemben látta magát a hosszú sor reá szegzett kopjával. Eleresztette a kantárszárat és balkarjával maga elé tartotta kerek pajzsát. Jobbmarkába fogott szekercéjét megcsóválta:

– Hujj, ti ebek!

Aztán túl voltak a második sor rohamán és a harmadik szakadt a nyakukba. A szekerce már nem volt az úr kezében; valaki kiverhette. És talán sebes is, a balvállán, mintha nem érezné és a balkarja a pajzzsal erőtelen. Jobbja a kardot markolja és üt; arcán izzadság csorog, hogy csak homályosan lát. Megint üt a karja, szinte már vakon és ordít rekedten, mint a paraszt katona. Mint körülötte mindenki.

Aztán vége lett. Már lát és érzi, hogy nehezen szuszog; fáradt. És nem kell ütnie többet. A lova lassú lépésekben baktat felfelé az úton. Hallja, hogy hátul veszettül káromkodnak és ordítanak, de nem néz vissza. Kardját visszadugja hüvelyébe és jobbkeze fejével megtöröli az orcáját. az eső egészen vékonyan szitál csak, a ló füstölög; érzi a nehéz izzadságszagot. És valaki melléje léptet:

– Meg kéne hajtani azt a lovat, nagyuram.

Egyik legénye az, aki szólt; Gyalu úr most pillant csak hátra.

A harcnak jórészt vége. Közvetlenül mögötte nehány lovaslegénye baktat; hátrébb egy csomóban vagy húsz– huszonöten még. Azok megett sebtében szedelőzködnek össze innen– onnan var kopjások; az út derekán erős róta igyekszik felfelé; pihent lovaik lehetnek, mert nyargalva jönnek. Elérik a testőröket, mire azok megfordultak. A róta széjjelrebben a testőrök elől, mire ezek újra felfelé kocognak az úton.

– Itt a friss ló, nagyuram, váltsa meg.

Szó nélkül szökken le a nyeregből és hág a másikba. Rettentően fáradt: öt esztendeje, hogy nem ült egyfolytában annyit nyeregben…

… Gorbóig nem állottak meg szusszanni se. Kergették őket és vissza– vissza kellett harapni, amikor már a sarkukba kaptak. Amikor a palánk udvarán lefordultak a lóról, huszonketten voltak. De talán egy se volt, hogy sebes ne lett volna.

A palánk körül lovasok száguldoztak. Nagyokat kurjongattak és pergették a kopját.

Az eső elállott.

         *

Ordított a nagyúr kínjában, amikor a vasinget lehúzta róla a legénye: sebe a vállában erősen vértett, de nem volt veszedelmes. S amíg kimosta és bekötötte ura sebét, a legény dörmögött:

– Hej, nagyuram, amióta vagyok, nem értem meg, hogy a cár láncinges kopjásokat így megcsúfolhatta egy marék tekergő marhapásztor… És ha eső nincsen…

A legénybe bennrekedt, amit még mondani akart, mert Gyalu úr az arcába vágott öklével.

– Pusztulj.

Másnap déltájt Kolozsváron volt. Az ispánnak annyit mondott:

– Beligrádba egy katonát se indíts. De Gorbóra küldj és Moigrádba, amennyi alá lovat tudsz adni. A gyalog várnép is maradjon itt. Az avar túszok fejét pedig lássam még ma kopjára szúrva a falon…

Két nap múlva, lázas– betegen érkezett haza Beligrádra. Egész keserves hazaútján marta a szívét a keserű szégyen és fejét törte össze, hogy kitalálhassa, vajon az a marék avar, aki eddig olyan jámbor volt, mitől dühödött úgy meg, hogy meg merte támadni őt magát is, a bolgár cár erdélyi tartományának parancsolóját! Hiszen Gyalu vezér alig tud kétszáz kopját nyeregbe ültetni? A fejét hiába törte, de érezte, hogy a szégyennél lassanként nagyobbra nő az aggodalma…

Otthon javában folyt a hadindítás. A gyalogosok századonként mentek és mindegyikkel szekerek és málháslovak. A lovasokat ötvenes rótákban indították. Nagy kurjongatással és ostorkongatással mentek a marhacsordák. És a hajók is indultak, mert megjött a vízár. Kurvát vajda rekedtre kiabálta magát.

Alig szusszant otthon egyet a nagyúr, éppen csak levetette a hadiruhát és bő kaftánjában a kerevetre dőlt, jelentkezett Kusid várnagy.

– Mi újság a Küküllők táján?

– Rajzásra készül a kas, s bizony mondom, nagyuram, szúrós darazsakat fog rajzani.

– Darazsaktól félsz?

– Nem az avar széltolóktól fájhat a mi fejünk, de akik őket bíztatják.

– A görögre gondolsz?

– Nem. A magyari nemzetségekre. Árpád úrra.

– Mit hallottál?

– Árpád fia, Levente vezér, hódolvadás után tüstént a Dunához vonult és Leó császár tisztjei voltak a sereggel. Eddig bizonyosan tülekednek a cári hadakkal. De tudom azt is, hogy Etelközben már besenyők legeltetnek.

– Ebben Simon cár keze lehet.

– Elkésett a cár. a besenyők üresen kapták Etelközt: Árpád úr kirepült minden nemzetségivel onnat.

– Hová?

– Nem tudom, uram. És ettől fájhat a fejünk.

– Mire gondolsz, várnagy?

– Ha nagyuramnak volnék, a házamnépét és minden marhámat szekérre, lóra rakatnám és repíteném innen.

– Bolond vagy, Kusid.

– Lehet, uram. De úgy érzem, fogóba kerültünk. Most talán még nyitva az ajtója. Én az enyémeket elindítottam.

– Merre?

– A Dunához.

– Bolond vagy, Kusid; nem gondolkoztál.

– Igazad van, uram. De arra most nincsen időnk, úgy lehet.

Gyalu úr hallgatott és szeme nyughatatlanul szökött a várnagy orcájára, majd meg elszökött onnan. A várnagy apró szeme úgy szúrta a pillantását, szinte fájt.

Aztán Gyalu úr nagy fáradságot érzett csak. Rettenetes fáradságot…

         *

Áldottan szép tavaszi napok kergették egymást. A beázott föld párállott a meleg napsütésben, az erdő is hirtelen bomlani kezdett és ragyogott, kacagott minden. De Gyalu úr fenn a toronytornácon nem látja most, mint öt esztendeje már, s mint nemrégen még a csillogó, duzzadtan hömpölygő Marost és a szépséges füves térségeket. Nem látja a kéklő hegyeket. Nem látja a legelő ménest és a fehér gulyát. Nem látja meg a szántókon dolgozó embereket és nem látja a halászokat. Gyalu úr csak a hadvonulást látja. A katonákat, a szekereket, a málhás állatokat és a hajtó szolgákat látja. Mind mennek vízmentében el a várból, ki a tartományból. És a hajókat látja, a sóhajókat, ahogy most hadiszerrel és gabonával süllyedésig megrakottan a tavaszi vízárral azokat is indítják egyiket a másik után, le a Dunához, Bolgárfehérvárra.

Nap– nap után nézi azt Gyalu úr és nap– nap után nyughatatlanul. És ahogy nap– nap után fogy az élet a várban és a vár körül, mind nagyobb a nyugtalansága.

Egy napon aztán Kuvrát vajda is búcsúzik. Az utolsó lovasturnával neki is indulnia kellett. De amikor elment, a nagy vajdaszíve megkönnyebbedett. Mintha kevesebb volna a gondja, egyszerre úgy érezte akkor.

Beligrád nagyon megcsendesedett.

Gyalu úr pedig nem ment többet reggelenként fel a toronyba és a tornácból nem nézte többet a világot. Nem telt benne többet a kedve.

Nem csodálkozott, amikor hírit vette, hogy túl a Dunán ég és pusztul Nagybolgárország, ahol Levente úrfi seregei száguldanak. De mintha megint csak egyik gondjától szabadult volna meg: mert lám, itt milyen áldottan békességes a világ.  

– No, várnagy, talán mégis jó gondolkozni?

Kusid legyintett:

– Ej, a cár hatalmas; nagyuram, de mái napig nem tudom, hol van most Árpád úr?

… Egy hétig szinte jó kedve volt az úrnak. De egy hét múlva megtudta, hogy Simon cár békét vásárolt Leó császártól és Levente hadait átalkergette a Dunán.

– Hatalmas úr a cár és nagy a bölcsessége, – mondta Kusid és Gyalu úr szeretett volna öklével az orcájába vágni, mint Gorbón a legényének. Pedig Kusidnak volt igaza, mint akkor is a legénynek.

Azonnal málháztatott. Feleségét, két kis gyermekét szekérre rakatta, velük adott tíz málhás öszvért, húsz szolgát meg szolgálót, s tíz láncinges testőrzővel indította őket Kolozsvárra.

Kusidot pedig az itt maradt várnépből való lovas sereggel az alsó Maros torkához rendelte.

A vári mesterembereket erős markába állította: a kovácsok szakállas nyílhegyet és láncsavéget kovácsoltak meg szekereket, az íjjgyártók ökörszarvából íjjakat. A parasztokra ráküldte a tiszttartókat gabonát és takarmányt szedni, amit Kuvrát össze nem szedett és a szekerek szénát, szalmát hordtak a várba. A rabok a sáncot takarították és a palánkot fonták, ahol a romlott volt, meg a behorpadt falakat töltötték földdel meg kővel.

És a testőröket a hegyekbe indította, katonát fogadni…

Gyalu úr most már nem gondolkozott, de hajnaltól napnyugtáig nyeregben és mindenütt ott volt a szeme. Kusidról semmi hír: a Maros torkánál nyugalom van. Bizonyosan…

…Amíg a várnagy egy hajnalban maga haza nem érkezett. A nagyúr éppen a kapun lovagolt ki, a révhez igyekezett, amikor szembe találkoztak és a nagyúr megsápadt: Kusid véres volt és poros, alig lógott a nyeregben. És véres és poros volt az a róta lovas is, aki vele jött: Gyalu úr már tudta, mi történt, mielőtt szólott volna valaki is: a hunyadi tartomány a fekete magyaroké.

Szó nélkül fordította a lovát vissza a vár felé és délben testőreivel lenyargalt Kolozsvár felé.

– A várnagy tartsa a várat, amíg lehet.

Nem gondolkozott már a nagyúr. Nem. Háromszor váltották meg a vezetékeket és három etetéssel Kolozsváron voltak. Másnap estére.

Mielőtt lepihent volna, megrendelte, hogy hajnalban minden ideküldött málhája, családja indulásra készen álljon, felesége, gyermekei és minden kopjása nyeregben. Fürkészők éjféltől kezdve minden órában induljanak Moigrád felé.

Hajnalban avval keltették fel, hogy a Meszesi kapun magyar lovasseregek törtek a tartományra és a Szamos mentét száguldják. Eddig aligha körül nem zárták Moigrádot is.

Gyalu úr nyeregből parancsolt mindenkit.

És gondolkozott egy teljes napot és egy fél éccakát.

Aztán útnak indult a Körös hágója felé: Körösvárra akart utat törni családjának és kincsének. Holdvilágnál indultak és napkeltére Gorbón voltak. Ott érte utol őket kolozsvári ispán üzenete: Beligrád elesett, Kusid úr halott és a Felekről a Szamos völgyébe robognak le a fekete magyarok első rótái.

– Nyeregbe!

Egy teljes napot és féléjszakát megkésett Gyalu úr. Ki nyeri meg emberfia ezt az elveszett időt?

– Előre, legények!

A hágó tetején meg kellett állani: az avarszállás gyepü– kapuja szálfákkal bevágva; a fejszéseknek előbb azokat el kellett takarítani az útból. Mire az út szabad volt, hátuk megett, lenn a Nádas völgyben száguldó lovasokat pillantottak meg; kopjáikon kicsi fekete lobogók.

De előttük a Körös térsége szabad.

Robogtak lefelé sebesen. A hátuk megett csattogott a fejsze és százesztendős tölgyek recsegtek, zuhantak keresztbe az útra: Gyalu úr bevágatta maga megett az utat.

– Előre, legények!

A völgyben megállottak szusszanni és lovat váltani.

Az útjuk innen megint dombnak vezetett.

…S a dombtetőről messzehangzó kürtszó búgott fel és enyészett bele a messzeségbe, mire az egész térség, a dombok köröskörül egyszerre megelevenedtek.

Benne voltak a fogóban és a fogó összezáródott körülöttük.

Gyalu úr arra a napra és féléccakára gondolt, amit elvesztett.

Aztán Hunyad felé pillantott és túl Hunyadon a Körös torka felé: alig két mérföld. Egy futamodással eljut oda a ló. Köröskörül dombok mögül, erdőből, nádasból kopjás lovasok bukkantak elő és furcsán, játékosan kanyarogtak dombra fel, dombra le, kisebb és kisebb ívben körülöttük. Éles rikkantásuk, mint a nyíl fúródott a fülükbe.

És a Kalota irányában való dombélen átal az ősi hadrendben omlott elfelé a nagy lovassereg: két sor lovas széltében, aztán öt kopjahosszra másik két sor, aztán még és még több sor.

Gyalu úr előre ugratott, kirántotta a kardját és magasra emelte; láncinges bolgár legényei megéje sorakoztak.

– Utánam, legények!

Egyetlen rettenetes összecsapás volt csupán. És Simon cár birodalma szegényebb lett az Erdélyi tartománnyal…

         *

Gyóka vezír, a kalotaszegi avar szállások parancsoló ura östére vendégül látta sátorában a Gyula nemzetségéből való fekete magyarok bekéjét: Gyerő urat, valamint a Kende nemzetből való Borsa urat. A sátor földjének pokrócán Simon cár nagy vajdájának, Gyalu úrnak arany– ezüst marhája, a mai csata főzsákmánya; a vezír számtartó tisztje három egyforma osztályt csinált belőle, ahogy ezt a régi törvény parancsolja. A sátor előtt rakott tűz körül a rabok és a befogott bolgár lovak békóban. Köröskörül tágas karikában a sereg tábortüzei lobogtak.

A három úr a sátor közepén, keresztbe rakott lábakon ül egymással szemben és bort iszik a bőrtömlőből. Mozdulatlanul, kényelmesen ülnek és ritkán szólnak egyet– egyet.

Borsa úr mondja:

– Gondolom nem menyek vissza a Meszesen túlra. Arra Moigrád körül nem rossz a világ. Valahol ott leszúrom a kopjámat.

Gyóka úr húz egyet a tömlőből, azután bólint némán.

Később Gyerő úr kérdi:

– Számos a szállás– néped, Gyóka? S a legelő állat?

– Nem sok. A gyepet nem rághatja le az állatunk. A rétet kaszálni kevés a szolga. Szántásunk alig van. Vadászoknak való tartomány ez.

– A vadbivaly és szarvas bőségben van. Vaddisznó igen sok makkol a bükkösben. A nádasban vidra, meg hód. Maholnap minden bojtárfattyú hódprémes kucsmában feszít.

– Nekem alkalmas volna. Juhunk van csak, meg ló. Rabunk se számos.

Gyóka úr a tömlőt vendégének kínálta és ő is ivott. Megfontolta a szót, amikor mondta:

– A mi szállás gyepünkön túl, napkelet felé és a havas felé jó szálláshely volna. Megnézheted.

Katona lépett a sátorba és bőrzsákból véres emberfejet gurított az urak elé:

– Ihol a nagyvajda feje.

Az urak szeme a fejre villant, de ültükben meg se moccantak.

Gyóka vezír aztán a borostömlő után nyúlt; úgy mondta:

– Ha tegnap jött volna a nagyúr, bizony elkoppanunk a harácstól.

És sárgacsizmás lábával megrúgta a Gyalu fejét, hogy az a pokrócról a sátor bejáróig gurult.

– Kopjahegyre szúrjátok ide a sátor elé; nézhesse még Kalotaszeget.

S odakínálta a borostömlőt a vendég uraknak.

         *

Beligrádot pedig Gyulafehérvárnak nevezték el a népek ama fekete– magyarok nemzetségének nevéről, akik ez időtől kezdve Erdélyországnak parancsoltak.

         *

Gyula– nemzetségbeli Gyerő úr szállásföldjének vette a Nádas– patakától a havas aljáig való földet és az avar– gyepütől Kolozsvár felé Gorbófőig, meg addig a helyig, amit ma Kapusnak hívnak. Téli szálláshelyét Gyerővásárnak keresztelték később a népei.

szozattv


szozat a tiszta hang Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf