Nyirő József: Farkasok

Az a nagy szégyen érte Rab Péter havasi pásztort, hogy egy évesforma szép szőke üszőborjú elveszett a keze alól. Valahová elbódorgott s úgy látszik a farkas elütötte. Előbb jól elnégyelte a kutyáját s aztán keresésire indult egy hosszúnyelű baltácskával a keziben. Sok mocsok– helyet összejárt, benézett minden bokor alá, leereszkedett a szakadékokba, de a borjúnak hirepora se bolt.

erd 0321Keresés közben messze elvetődött s fenn Kútpataka fejiben véletlenül ráakadt a farkasfészekre. Két gömbölyű, alig kéthetes, kedves kicsi farkaskölyök vinnyogott benne. Játékosan még oda is hemperegtek a Rab Péter lábaihoz, s kedveskedve beleharaptak a bocskorába. Ügyes, eleven állatka volt mindkettő, nedves orrocskával, üde piros nyelvecskével, kövérek, mint a hájfalat, ravasz pofácskájukon a gyermekek kedvessége, ártatlansága derengett és éhesek voltak, mint mindig. Még tán a farkacskájukat is csóválták Rab Péternek, de durva, vad ember mérgiben ráuk káromkodott:

– Dögöljetek meg ronda férgek!

És pillanat alatt mindakettőt agyontaposta.

A két kicsi állatka holtan nyúlt el az avaron, testecskéjük összeroncsolódott, s Rab Péter még messzi be is rúgta őket az erdőbe, ahogy az ember útközben fel szokta rúgni a bolondgombát.

Mikor az anyafarkas estefelé összeszedte a nyakuknál fogva halott kicsinyeit és egymás mellé tette a fészekben kíméletesen borzalmasan kornyikálni kezdett, Rab Péter már ereszkedett le az oldalon az öreg Üdő Mártonék tüzéhez. Kicsit megrázkódott a farkasüvöltésre, de külsőleg nem látszott semmi rajta. Tempósan, nyugodtan kívánt jóestét.

– Tán a bornyúért jöttél? – azzal fogadta Üdő Márton.

– Hát itt van? – lepődött meg Rab Péter.

– Ide verődött az én csordámba! – nyugtatta meg Üdő Márton.

– Akkor jó! – örvendett Péter, s letelepedett ő is a tűz mellé.

Az üstöcskében buzgott a víz, Ugrai Nőrinc, a Marci bácsi legénye megfőzte a puliszkát, a Csóré Dávid fia, ki itt inaskodott, egy fenyőfát ródalt el, hogy legyen éjjelre, mit a tűzre vetni.

A vacsora elkészült. Hozzálátnak. Hívják Pétert is.  

– Csak tessék Isten áldásával, – köszöni Péter, – az enyim megvolt. Nincs félórája, hogy falatoztam.

A tűz bevilágít az erdő mélyébe, s a láng arany verésében tündökölnek a hatalmas szálfák, melyek felnyúlnak az egek mélységébe és olyanok, mintha a csillagos éggel volnának leterítve.

Általában kevés szó esik. Hallgatag népek az erdei emberek. A fák se beszélnek, a sziklák is hallgatnak, s ők sem fehérnépek, hogy sokat szaporítsák a szót. Férfiember kicsiből is eleget ért.

Éppen csendesen szivarozgattak, mikor újra felhangzott távolban a farkas panaszos üvöltése.

– Nem tiszta dolog! – jegyezte meg Üdő Márton, ki az állatoknak minden hangját üsmerte, s úgy értette, mintha könyvből olvasta volna. Volt ideje megtanulni, mert van hetven esztendeje, hogy kinn él a havason. – Az a farkas valakit gyászol!…

Olyan panaszosan vert a farkassírás, hogy a kutyák is dideregtek tőle a tűz körül, a vacsora után lihegve. Rab Péter nem szólt, csak összerázkódott.

Kicsit feltűnt, hogy így megüli magát, s nem igyekszik haza, de azt gondolták, meg akarja várni, míg pitymallik, hogy a borjút haza hajthassa. Üdő Márton azonban tudta mi a tisztesség, s azt mondta:

– A borjú miatt te ne töltsd az üdőt, Péter, mert reggel küldöm! Dávidka haza hajtja.

Rab Péter elvörösödött, s lesütött szemmel megköszönte.

– Hát akkor ne sokat szokotálódjál! – tanácsolta Üdő Márton. – Nehogy valami baj érjen otthon! Jó pásztornak a marha mellett a helye.

Rab Péter fel is állott, hogy menjen, de ekkor harmadszor is felvert a farkas sírása. A kemény, edzett, durva ember megrázkódott és esdő pillantást vetett a vén Üdő Mártonra.

– Ne küldjön el, Marci bácsi!… Én… én… félek!

Ha az ég leszakad, akkor se lepődnek meg jobban a pásztorok. Ilyen hihetetlen dolog nem történt, amióta a világ fennáll, hogy Rab Péter féljen valamitől. Ez a kemény, vasból való ember, ki képes puszta öklével leütni a marhát.

– Vagy én bolondultam meg, vagy a te eszed ment el! – jegyezte meg fejcsóválva Nőrinc, de az öreg Üdő Márton elgondolkozott, s merőn reánézett Rab Péterrre.

– Te akkor valami rosszat csináltál, Péter!

– Én elég rosszat! – ismerte el az ember.

Hallgattak, hogy mondja tovább. Rab Péter felfohászkodott.

– Tudják– e, miért sír az a farkas?

– No?

– Az azért, mert odakünn Kútpataka fejiben összetiportam a két kicsi kölykit!

– Híjj a Ponciussát! – ütődött meg Üdő Márton. – Hol volt a szép eszed?… No ez elég baj!

– Eléggé restellem! – bánta Rab Péter. – Meg voltam haragudva a bornyú miatt. Azt gondoltam, hogy a farkas pusztította el.

Türelmetlenül intette le az öreg pásztor:

– Gyilkos vagy Péter!

– Dehiszen csak farkasok!

– Igende ártatlanok! – csattant fel vén Üdő Márton. – Magatehetetlen kölykök, még csak gyermekek… Nagy bűn, amit elkövettél!

– Az – hebegi Rab Péter. – Most is hallom a vinnyogásukat, folyton a szemeim előtt vannak. Nem bírok szabadulni tőlük… Pedig szép két kicsi állat volt. Alig kéthetesek… Még jádzottak is a bocskorommal… Hol volt a szép eszem?… Adjon tanácsot, Marci bácsi! Most mit csináljak!

Az öreg pásztor komoran belenézett a tűzbe, hosszasan figyelte a lángverést és hallgatta a farkas dühöngő jajongását. A többiek feszülten várták ítéletét. Későre azt mondta az öreg pásztor százesztendős bölcsességgel:

– Köztetek csak az Isten ítélhet!

– Az Isten! – rettentek össze a félvad emberek, mert nem kicsi dolog, mikor az Istennek kell valamibe beleavatkoznia.

– Más mód nincs! – hányta– vetette meg rangosan az ügyet a vén ember. – Meg kell küzdenetek! Valamelyiteknek meg kell halnia! Vagy neköd, vagy a farkasnak! Ez a törvény!… Aztán Isten döntsön köztetek!

Senki sem mert ellenmondani. Mindanégyen tudták, hogy ha elhal a farkas gyászüvöltése, teljes dühvel megindul a gyilkos nyomán, hogy bosszút álljon. Senki és semmi, sem ember, sem állat addig nem bánthatja, míg el nem igazította a dolgát Rab Péterrel, ki megölte kicsinyeit.

Hát ez így van jól.

– Nincs pardon! – dördül fel Üdő Márton. – Senki meg ne próbáljon segíteni sem egyiknek, sem másiknak!

Némán hajtják le a fejüket az emberek. A kutyák se mozdulnak, csak szomorúan maguk elé néznek. Pedig érzik a farkas szagot, hallják üvöltését, de azok is tudják, hogy ez a farkas védelem alatt áll. A furcsa varázs mindenkit megejt.

– Akkor megyek! – hebegi Rab Péter és tétovázva pár lépést tesz.

– Várj! – állítja meg Üdő Márton. Már– már azt hiszik a többiek, hogy visszavonja az ítéletét és a Rab Péter szíve megdobban az örömtől, de az öreg pásztor sovány, kietlen arca zord marad. – Van– e valami hagyakozni valód? – azt kérdi.

– Tudhatják, hogy senkim és semmim sincs a rajtam levő gúnyán kívül! Ha mégis úgy fordulna, hogy ott hagyom a bőrömet, a csordát adják számba, s az apróságon, mi a kalyibában van, osztozkodjanak meg testvériesen.

– Jójó! – morogják a pásztorok.

– Hát akkor csendes jóccakát!

– Adjon az Isten!

Rab Péter tétováz.

– A testemet reggel keressék meg!

– Eridj csak nyugodtan!

Az ember tovább szaporítja a szót, csakhogy maradhasson.

– A kutyámot itt hagyom. Ha mégsem kapnának meg, bízzák csak rea magikot, az elvezérli!

– Kösd csak oda a fához! – egyezik bele Üdő Máron.

– Kötözni való bolond vagyok! – dühöng magában Péter, amíg a kutyával bajlódik. – Ketten biztosabban elbántunk volna a farkassal.

Most már restelli ott nem hagyni a kutyát.

– Nekem es elébb jár a szájam, mint az eszem!…

Sötéten, loppal nyúl a hosszúnyelű baltácska után, hogy legalább valami fegyvere legyen, de vén Üdő Márton mérgesen rászól:

– A szekörcét hadd itt!… Annak a két ártatlan állatnak se volt fejsze a keziben, mikor megölted… Ha kés van nálad, azt is tedd le! Az az igazság, hogy egyformák legyetek.

– Hiszen nem es azért! – szégyenkezik Rab Péter, mialatt ledobja bicskáját a földre…

– Sokat ne szokotálódj! – fenyegeti a másik két pásztor is. – Ha vétkeztél, hát bűnhődjél!

Ebben megnyugodva ülnek a tűz mellett és az ujjukat se bírnák megmozdítani az érdekében. Sejtik, hogy a halálba megy, de ha az Isten úgy akarja, akkor menjen.

Rab Péter ködösen eszébe jut, hogy felmászik egy fára a farkas elől, de mindjárt le is tesz róla. A farkas ott prizné úgyis a fa alatt, s addig az Istennek se mozdulna onnan, magy meg nem ölte.

– Nincs más mód! – sóhajtja. – Meg kell küzsdenem vele.

Lassan, nehezen indul. Mikor a tűz fénykörén túl ér, már nem is látszik semmi belőle, csak a távolodó léptek recsegése, dobbanása hallik. A setétség szinte megfullasztja. Nem bírja a rengeteg bénító hatalmát, szinte összeroskad alatta és félelem futkos a hátagerincén, minden íze reszket.

– Miért félek? – csodálkozik maga is. – Soha életemben nem féltem.

Szerencsére felkél a hold, amitől kissé megkönnyebbül, de azért reszketve kémleli a fák közét és riadtan siet, fut közöttük. Hátra nem mer nézni és minden pillanatban úgy érzi, hogy no most zuhan a nyakába a dühös farkas. – Behúzott nyakkal rohan előre. Előtte tisztás, melyet elöntött a holdfény. Szép, tiszta, hideg, ezüst holdfény. Csak azt elérje épségben! Azt se tudja mióta fut, lehet egy órája is, mert lábai fáradtak, ernyedtek. Csíkszeredáig minden erdő, kietlen rengeteg erdő… A két farkaskölyök is állandóan ott vinnyog a fülében és kis holttestük ott lebeg előtte… Bár azok elmaradnának. Bele lehet bolondulni ebbe… Legjobb, ha mégis leszámol az anyjukkal. Nincs más mód!…

Elfulladva áll meg egy óriási bükkfa mellett. Neki támaszkodik, hogy legalább a háta védve legyen és esett fővel, meleg párát fújva áll és rémült szemeit várakozva belefúrja a sötét bokrok szövedékébe, a veszedelmektől terhes erdő mélyébe.

Bár jönne az a farkas, hogy legyen vége!…

A végtelen erdőben azonban sehol semmi nesz. A gyászoló farkas üvöltése is rég megszűnt.

A pásztortűz mellett ülő emberek se mernek lenyugodni ezen az éccakán. Feszülten várják ők is, hogy mi lesz. Mozdulatlanok és némák, mint a fák, melyek felettük állanak. Mind arra gondolnak, hogy ma éccaka kialszik egy élet. Az izgalomtól tele szájjal nehezen lélegzenek és gyilkos indulattal fénylenek a szemek. Lehetetlen kibírni a nyomasztó várakozást. Olyan siket a csend, mintha sírjában feküdnék a világ. A falevél se mer rezdülni. Vajjon mi van Rab Péterrel?…

– Méges menjünk, s keressük meg! – moccan meg nyugtalankodva Ugrai Nőrinc.

Üdő Márton tiltakozva rázza a fejét.

– Még nincs itt az ideje!

Kicsit hallgatnak. Nőrinc, a legény azonban nem bír az izgalmával.

– Én nem féjtem Pétört! – aszondja, hogy megnyugtassa magát. – Tíz farkassal is megküzsdik, amilyen kemény ember.

A vén Üdő reámorcan.

– Elfelejted, hogy ott van az Isten es!

Nőrinc megütődik.

– Hogy? – kételkedik. – Az Isten a farkas mellett volna?… Effurcsa!

– Az neked, de nekem nem! Az Isten örökké amellett van, kinek igaza van!

– No akkor megette a fene Pétört! – adja fel a reményt Nőrinc.

A pásztorfiú a beszéd alatt titokban vacogva tekint fel az égbe, hogy valahol nem látja– e az Istent.

A más két pásztor is rajta felejti az értelmit az Istenen. Nőrinc fejcsóválva taszítja bennebb a fenyőrönköt a tűzbe, hogy jobban világoljon s maga elé dermedve virraszt tovább. Futó pillantást vet a marhára, amely a közelben fehér foltként nyugszik a boróka– tövisből vert karámban.

– Bárcsak már reggel lenne – óhajtja. – Hátha már vérében fagyva hever valahol Rab Péter? – irtózik át rajta a gondolat és újra feszülten lesik mindhárman az erdő minden neszét.

Az erdő azonban csendes.

Eltelik fertáj óra, s akkor borzongó farkasüvöltés hasít bele az erdő némaságába.

A pásztorok felugranak és egymásra merednek.

– Kezdődik! – mondja sápadtan Ugrai Nőrinc. – Én megyek! Én nem hagyom!…

– Ülj le! – parancsolja Üdő Márton. – Ugyes heába mennél!

Hét ez igaz.

Leroskadnak ismét a tűz mellé, de a lábuk reszket alattuk.

– Isten, Isten! – villog vele az Isten neve a legény agyába. – Jól ügyelj, hogy mit csinálsz!…

A vadállat üvöltésére Rab Péter is kiegyenesedik. Tudja, hogy a nyomát szagolva jön a farkas és nincs hatalom, mely eltérítse a nyomtól. Pattanásig feszült idegekkel figyeli a bokrot, ahol ő kilépett. Ott fog kibukkanni a farkas is. És valóban, a bokor csakhamar megrezzen. A vad az ember láttára megtorpan, s csak két sóvárgó, zöld szem fénylik vele szemben.

Az ember és a farkas némán nézik egymást.

Az ember szemei is ugyanúgy villognak, mint a vadé. Egész teste forróságban fürdik, a düh ugyanúgy gyűl benne és primitív ősvadság lesz úrrá rajta is.

– Jere no, ha mersz! – morogja a bokor felé.

Most, hogy lája halálos ellenségét, félelme elmúlt, egészen felszabadult. Az ő fogai is fehéren villognak, szőre borzolódik, olyan, mint egy második farkas. Belsőleg most már nincs különbség köztük. Rekedten kacag, mert látja, hogy a farkas megborzongott, mintha vesztét érezné. Aki pedig ilyenkor fél, az meghal.

– Mi az kutya? – hörgi feléje az ember. – Te félsz?… Jobb lesz, ha dógodra mégy!

A hangra a vadállat felhördül, fogai fehér habban fürdenek és furcsára szabott, ravasz pofája megrándul, orrát feltartja és pirosan lángoló ínnyel felvonít. Eszébe jutottak kicsinyei és egy ugrással kiszökik a tisztásra.

– Hát méges meg akarsz dögleni? – komorul el Rab Péter. Hiába dühíti azonban magát, mégis átvillan rajta a gondolat, hogy hátha neki kell meghalnia.

Halál!

Ilyen állapotban semmiség a halál. Valószínűtlen, homályos, alig derengő kicsiség. Az ölés, a harc, a felszabadult erők kéjes boldogsága, az észen túli, primitív ősszabadság, borzongása a fontos. Az a pár pillanat, ami még hátra van, megéri az egész életet. Szinte jól esik látni, hogy csúszik feléje minden porcikájában feszülő testtel, a dühtől borzadó, a bőr szikrázásától felmeredő rőt szőrrel a vadállat. Szája lángol, fogai fájnak a halálos harapás túlhabzó vágyától, lábaiban, izmaiban annyi az erő, hogy képes volna a csillagokig felugrani.

Az ember megigézve, önkéntelen előre görbül, hasát behúzza, két szörnyű markát kimereszti, csontos állát előveti, háta felpúposodik és szilárddá merevül, mint a szikla. Haja tövében verejték gyöngyözik, de nem tud róla és szennyes, vad teste nehéz emberszagot áraszt.

Már csak egy– két pillanat és összecsapnak.

Hirtelen mégis mozdulatlanul megáll mindakettő.

Ez a pillanat a végső meggondolás ideje, melyet minden halál előtt mindennek megád az Isten: embernek, állatnak. Sokszor megtörténik, hogy ilyenkor megfordul a két ellenség és feloldódva, rémülten menekül el egymástól.

Az élet, halál szédítő határvonala ez a pillanat.

Ők azonban nem borzadnak vissza. Hangosan lihegnek, szemük valószínűtlenre tágul, megterhelt szívök alig fér el széles mellkasukban és már– már fáradtak saját túlhajtott erejüktől, mely muzsikálva zsong izmaikban.

De miért nem támadnak?…

A támadás, a kirobbanás semmiségeken múlik.

Most is így történik.

A farkas hátára ráhull egy súlytalan, kis falevél, amitől gyorsan végigborzong és a következő pillanatban elsötétült aggyal, vakon repül át a levegőn az ember torkának.

Elkésett.

A Rab Péter hatalmas karjai egy szemvillanásnyival gyorsabban mozdultak és a két kemény marok elkapja a farkas torkát. A fának tántorodik és bűzös lehelet csap bele arcába.

– No kutya az enyim vagy! – hörgi irtózatos erőfeszítés közben és már– már diadal villan a szemében, de ugyanakkor éles fájdalom hasít bele a gyomrába, combjaiba. Ronggyá tépett fehér harisnyáján párálva végigcsurog a vér.

A farkas karmairól megfeledkezett.

Csikorgó dühvel maga alá gyűri az állatot és egymás arcába fújják a szájukon foszladozó fehér habot.

– Mi?… A beleim kellenének? – bőgi bele Rab Péter a farkas pofájába vadul és irtózatos szorításra kapcsolódnak a fekete ujjak.

A két puszta test szörnyű erőfeszítésben vonaglik, hánykolódik a földön. Mindakettőnek acélból vannak az izmai és a halálos tusa rémületében roncsolják egymást.

Minden azon múlik, hogy melyik bírja tovább.

Méltóak egymáshoz.

Szinte jól esik az embernek a vadállat hasogató körmeitől feltépett test kéjes fájdalma.

– Áhá! – ujjong fel bensőleg, mert érzi, hogy az állat hatalmas torkának ellenállása gyengül, csontjai ropognak és veres nyelve sebzetten, dagadtan, sötéten fordul ki a dühtől ragyogó száj meleg fézkéből.

– Méges megdöglöttél! – üvölti szaggatottan és feketére erőlködött, duzzadt arcán végigrándul az újabb, utolsó erőhullám görcse.

A vadállat elernyedt, ellenállása, rettentő elevensége megszűnt. Hátsó lábaival utolsót rúg, a tüdő utolsót sípol, a fényes karmok hidegen visszahúzódnak pólyájukba és verejték ver ki a bőrön, mintha szennyes vízzel behintezték volna. A vonagló lombos farok is tehetetlenül nyúlik el a földön.

Meghalt immár minden szőreszála.

– Meg…dög…löttél! – gondolja boldogan az ember, mert még beszélni nem tud.

Halálos fáradtan fordul le a vadállatról. Sápadt és véres, tüdeje pattan szét a túlfeszített erőlködéstől, karjai, ujjai elviselhetetlenül nehezek és nem bírja mozdítani, mintha megbénultak volna. Behunyja szemeit és szédül, mozdul, az egekig lendül vele a föld, mintha gyermekhintán a végtelenbe lendítették volna. Jól esik ez a tehetetlen lendület.

Fekszenek egymás mellett az ember és a farkas.

Időbe telik, míg annyira visszatér a Rab Péter ereje, hogy felkönyökölhet a földön. Maró fájdalom hasít bele a testébe a mozdulattól. Altestét teljesen összetépte a farkas.

– No ez csúful megmászott! – pihegi és megpróbál felkapaszkodni, de tehetetlenül zuhan vissza. – Mind elfoly a vérem! – rémül meg és kétségbeesetten felordít: – Segítség!…

Semmi válasz.

Újra ordít:

– Se– gít– ség!…

Megint nem jön válasz.

Csak most veszi észre, hogy hang nélkül fütyül a torka és a gége töve is fel van tépve.

Irtózatos gyűlölettel vicsorog rá a farkasra, de rémülten döbben vissza. Mintha megmozdult volna a farkas! Legalább a szemek, a zöld, kegyetlen, szívós szemek még élnek… Miért nem alszanak ki?… Csak azokat ne látná!… Félre fordítja a fejét, mégse bír szabadulni tőlük… Csak a szemek hunyódnának be már egyszer!… Valami visszahúzza a tekintetét. Semmiletteképen nem bír szabadulni tőlük.

– Én győztem, – súgja neki kérdőleg. – Becsületesen jártam el veled szemben, farkas… Most kvittek vagyunk. Nem mondhatsz semmit. Osztán tovább harag ne legyen köztünk!

A halál fagya megvetőre vicsorítja a farkas száját, mintha morogna és kitátott fekete– véres torkába belesüt a hold.

Rab Péter kénytelen nézni, mert elhúzódni sem tud mellőle. Lábai már hidegek és érzéketlenek, mint a fa, halványbelei kilátszanak. Gyomra piros fekete, kék, tépett hústömeg. Most már fájdalmat se érez. Tompult, néma lüktetés egész teste, de nem sokat törődik vele. Nézi a farkast. Valami feltűnhetett rajta, mert egészen belehajlik szúrós pofájába és elhűlve rebegi:

– Szentsége Úristen, ez mit jelent… Könnyes a szeme…

Tényleg a halott farkas két szemébe könny szivárgott.

– Sír! – ámul el az ember. – Bizonyosan a kölykeit siratja!… – jut eszébe és az előbb gyilkos, vad erdei ember elérzékenyedik. A könny legyőzte. Emberré változott újra. Levert, gyenge, gyámoltalan és szomorú. Homályosan sejti, hogy a testi harccal nincs jóvátéve semmi. Maga elé nézve gondolkodik. Megpróbálja a dolgokat eligazítani a lelkében. Valahogyan – úgy látszik – sikerül zöldágra vergődnie, mert lassan újból a farkas felé fordítja a fejét és szégyenkezve azt mondja:

– Hé testvér! Hallod– e?… Bocsásd meg, amit ellened vétettem!

Most már teljesen nyugodt, tekintete szelíd és értelmes. Mióta rájött a dolog nyitjára és elvégezte magában, hogy kibékül a farkassal, mintha más ember feküdnék ottan… Az nem baj, hogy a farkas halott és nem érti, amit ő mond… Az a fő, hogy mondja… Egészen megkönnyebbül minden szótól, ahogy gyónik a halott farkasnak.

– Én, testvér, elüsmerem, hogy nagyot vétettem ellened, mikor a te ártatlan kölykeidet megtapodtam… Hát azt nem kellett volna!… De hát haragudtam a borjú miatt. Az ember gyarló no! Eleget bántam azután, de ezzel nem támaszthatom fel szegényeket… Ezt neked es bé kell látnod!

Egy szikrát várt, mintha időt akarna hagyni a farkasnak, hogy belássa, amit mondott.

– Abba es belégyőződtem, hogy emiatt valamelyikünknek el kell pusztulnia. Üdő Marci bátyám es aszonta… Nem mondhatod, becsülettel megküzsdöttem veled. Azt mondottam, itiljen az Isten köztünk. Az elébb még azt gondoltam, hogy az én javamra itilt, mert akezembe adott, de most bélátom, hogy a mi dolgunk a halállal nincs eligazítva… Lásd bé téses, hogy ez így van! Sült bolondok voltunk mindaketten!… Mindegy! Ha már így történt, hát így történt!… Én csak az Istent nem értem. Igazság szerint úgy kellett volna, hogy te ölj meg engem, s te megmaradj… Hát ez furcsa! – tűnődött ez ember. – Semmiletteképpen nem értem az Istent!

Teljesen megfeledkezett halálos sérüléséről Rab Péter és csak azon törte a fejét, hogy az Istent megértse.

A fák némán állottak fölötte és siket, mély csend volt az erdőben. Vad nem vadászott, ág nem mozdult, csillag nem pillantott, harmat nem mert hullani, a madár lába a faághoz fagyott rémületében. Minden tudta, hogy Rab Péter meghal, csak ő nem tudta. Megfeledkezett a testéről, pedig már alig vert a szíve, viasszá változott a színe, álla leesett a gyengeségtől. Minderről – mondom – nem tudott semmit, csak tovább fürkészte az Istent, hogy megértse.

Hát az nem könnyű dolog, de a végén mégis csak kellett sikerülnie, mert mikor pitymallatkor rátaláltak a vén Üdő Mártonék, reszkető kutyája után menve, a Rab Péter halott arca földöntúli, békességes és mosolygó volt.

Az ember és a farkas, mint két megbékélt édestestvér, úgy feküdt egymás mellett.

A havas lassan ébredezett.

szozattv


szozat a tiszta hang nyiro pl Fényességes csillagok 1124 trianonest A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf