Nadányi Zoltán: Téli idill

Irén elájult. Eltévedt az erdőn.
Futkosni kezdett. Félt, otthon kikap.
Egyszerre szörnyen forró lett a nap,
zihált a melle, vert a szíve döngve,
forgott az erdő, ágat keresett,
hogy megfogózzék benne. Elesett,
elájult.

            Vékony, kékkötésű könyve
melléesett a gyantás tobozokra.
Halántékán piros lett haja bokra.

Meleg szobában ébredt. Tiszta, csendes,
fenyőszagú szobában. Sok gerendát
és sok agancsot látott. Kint a fenyves.
Az ablakcsipkén gyémántfény dereng át.
A fejénél egy férfi könyököl.
Napbarnított arc. Nagy, kemény ököl.

Irén szétnézett, mint aki nem érti.
„Elájult és behoztam,” szólt a férfi.
Irén megrémült. „Jézusmária,
maga kicsoda?” „Az erdész fia.”

Csend volt. Meleg csend. Sűrű, nyugtató.
Az órainga lengett. Hullt a hó.

Irén felkelt és elpirult nyakig.
Elmondta, hogy a fürdőben lakik
és szívbeteg és nemsoká fog élni.
A szívességet megköszönte sokszor
és menni készült. Várja már a doktor
a szanatóriumban. És a néni.

A férfi nézte, nézte. És a széket
forgatta és szeme villogva kéklett.
„Apámék a szomszéd faluba mentek,
ketten vagyunk a házban. Maga szép,
oly földöntúlian szép, mint a szentek.
És meg fog halni, ha innen kilép.
Maradjon.”                

                  Csend volt. Szívdobogtató.
Az órainga lengett. Hullt a hó.

Irén reszketve hátrált. „Nem lehet!”
És messzenézett. Messze. És mosolygott.
Maga elé, soká. Mint aki boldog.
És felrezzent. Némán adott kezet.

Ajtót nyitott. Megállt a küszöbön.
Lehelethalkan súgta: „Köszönöm.”

S a fagyos úton elhangzott a lépte.

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf