Vértessy Gyula: Téli utazás

Szélcsönd. A szélmalmok mozdulatlan állnak
S mint fáradt szárnyai óriás madárnak.
Ernyedten lógnak a gerinces vitorlák.

Ameddig a szem lát, téli lepedővel,
Zöld tavaszig tartó fehér szemfedővel
Van végigterítve a végtelen puszta.

S a nagy fehér lapon, mintha írás volna,
Amint sötét hollók, rekedten károgva,
Le, leereszkednek, pihenőt keresve.

Sötét, zordon betűk a nagy fehér lapon!
Kár, hogy ezt az írást el nem olvashatom,
Szép lehet, hiszen a Természet írása!

Valami szomorú, szép vers lehet ez tán?
Szép, szomorú rímek a szomorú pusztán,
Nagy fekete betűk a nagy fehér lapon.

Versét a Természet le is törli gyorsan.
Felszállnak a hollók, sötét gomolyokban
S eltűnnek az égbolt nagy szürkeségében.

Azután nem mozdul semmi a nagy pusztán.
Rémes nyugalom a halál országútján,
Csak vonatunk fut át dübörögve rajta.

Halálos nyugalom – akármerre nézek;
Csak itt a vonaton lüktet tüzes élet.
Megy az Életkocsi a Halál zord útján.

Dübörögve járunk a fehér síkságon –
Prüszkölve, kattogva, hangos nagyvidámon
Fut, száguld az Élet – rajta kik még élnek.

S azt hisszük, a Halál kinn a pusztán marad –
Az ember előle vonaton beszalad
Fehér pusztáról a fekete városba.