Bartalis János: Téli szerelmes vers
Hó van. És én szeretlek.
Szomorú almafák között járok.
A cseresznyefák, mintha rólad
gondolkoznának.
Szép ragyogó homlokod simogatom: Édes!
Szárnyat növesztesz álmaimnak.
Már túljárom a végtelent.
Egy bús költő akarása kiált.
– – – varjak szálltak a fákra.
Fekete madárraj lepte el a kertet.
A hó alól szedegetnek.
Milyen éhesek, milyen szomorúak
és milyen szomorú a világ.
Neked adom a fellegek színét.
Ha vérvörös télalkonyba suhan a nap,
én-lelkem bíbor csókjait küldi: Kedves.
Hajad lengesd az Éjszakába.
Két szemed sugarát küldjed utánam,
a vad hajszában megáll a bolyongó költő.
Vándor. Az álom röpül, mint aranylovas.
Hiába nézek, gondolok, búsulok, teszek.
Hiába vetek, aratok –
Az élet megáll. Az álom röpül, mint aranylovas.
Vágy-paripám halkan lehorkan bíbor fellegek özönében.
Elmúlok! az örök szomorú földön,
amely bölcsőm és sírom, koporsóm.