Túrmezei Erzsébet: A Király nyomában

Éjszaka nagy hó esett, s amikor Pista reggel kitekintett az ablakon, szeme–szája elállt a gyönyörűségtől. Faluvégen laktak, nem látott mást, mint ragyogó fehérséget. Sietve öltözött fel. A nagy bögre tej és jó karéj kenyér is gyorsabban fogyott, mint máskor. Alig várta, hogy kiszaladhasson a hóba.

   Néhány falat volt már csak hátra, amikor édesapja hazaérkezett. Míg Pista aludt, ő megjárta a pusztát, felkereste az intéző úrékat. Egész nap sok dolog várja még, csak egy kicsit ül oda melegedni a búbos mellé.

   –  Nem is könnyű ebben a fehér világban eligazodni – meséli. – Betakart minden utat a jó… Ejnye, ez meg mi lehet?

   Valami keményet tapint a zsebében. Előveszi, hát egy levél. Méghozzá nagyon fontos levél, sürgősen oda kellett volna adni az intéző úrnak. Mi tévő legyen? Nem ér rá még egyszer nekivágni az útnak. De csillogó szemmel, tettre készen elibe áll Pista és lelkesen ajánlkozik, hogy elviszi ő a levelet. Csak a jó édesanyának vannak aggodalmai:

   –  Ekkora jóban! Amikor út sincsen! Eltévedsz! Megesznek a farkasok!

   –  Pistának már könnyebb lesz! – pártolja kisfia kérését az édesapa. – Én a nagy csizmámmal tapostam már egy kis utat oda–vissza, neki csak az én csizmám nyomába kell lépnie.

   Így történt, hogy Pista jól felöltözködve útnak eredhetett ezen a ragyogó, téli reggelen. Bizony utat nem lehetett látni, mindent betemetett a hó. De neki könnyű dolga volt. Mindig az édesapja nyomába lépett. Ment, amerre a nyom vezetett, s gyönyörködött a nagy fehérségben.

   Még valaki igyekezett ezen a reggelen szapora léptekkel a puszta felé. Az intéző úrék nagyfia érkezett meg a reggeli vonattal karácsonyi vakációra. Későn írt, nem várta senki, hazaindult hát gyalogszerrel, s utolérte a buzgón lépegető kislegényt.

   –  Hogyan lehet az, hogy te nem tévedsz el ebben a hóban, kisöcsém?

   Pista csillogó szemmel és büszkén felelt:

   –  Édesapám most jött a pusztáról, s én mindig az ő csizmájának a nyomába lépek.

   a fiatal teológus mosolyogva nézett a kipirult arcú gyerekre.

   –  Derék fiú vagy. Örülsz, hogy az édesapád nyomában járhatsz? Hát a Király nyomában örömest mennél–e?

   S amíg lépkedtek a fehér havon, amerre a nagy csizmák nyoma vezetett, Pista csodálatos dolgokat tudott meg arról, hogyan szólítja el a királyok Királya, az Úr Jézus, az embereket, hogy tanítványai legyenek és a nyomában járjanak…

   Amikor átadta a fontos levelet, szép, piros almát kapott az intéző nénitől, a fiatal tisztelendő bácsitól pedig egy Újtestamentumot, mert csak az ismeri meg mindig a Király nyomát, aki az Ő beszédét hűségesen olvassa.

   Pista úgy érezte, hogy szárnyai nőttek. Nem is ment, de repült hazafelé. Lépkedett a nagy csizmák nyomában és egyre azon örvendezett, hogy ő, Pető Pista, a királyok Királyának a nyomában járhat. Micsoda dicsőséges dolog, de nem mindig könnyű.

   Régi pajtása, Miska, sehogyse értette meg, hogy aki a Király nyomában jár, az nem tehet minduntalan rossz fát a tűzre. El is csúfolta anyámasszony katonájának, gyászvitéznek. Akkor reggel is így volt, amikor a folyó hegére hívogatta, hogy csúszkáljanak egyet. Pista tudta, hogy a Király nyoma oda nem vezethet, hisz édesanyja szigorúan megtiltotta. Miska csúfolódva futott le a partról a jégre.

   –  Nyulam–bulam! Nyulam–bulam! – De szájára fagyott és rémült sikoltásba szakadt a szó, mert a jég reccsent–roppant és Miskát elnyelte a folyó.

   –  Segítség! Segítség! – Kiáltozott Pista.

   Felbukkant Miska sápadt, ijedt arca. Most… most odavezet a Király nyoma a jégre… Pista óvatosan rálép, elkapja Miska kezét, húzza… de a súlyos teher alatt tovább hasad a jég… Pista is elmerül a vízben. Maga sem tudja, hogyan kapja el a fűzfa ágát, hogyan kapaszkodik ki az eszméletlen Miskával a partra. Látja, hogy emberek futnak feléjük, aztán nem tud semmiről semmit.

   Láztól piros arccal hánykolódik az ágyon. Nem látja, hogy az édesanyja sírva tördeli ágya mellett a kezét. Sokkal szebbet lát. Megy a fehér havon, mint akkor reggel, s előtte ott megy Valaki. Ruhája, fehér, fején korona. Mennek egy sugárzó, szép város felé. De a messzeségből segélykiáltás hangzik:

   –  Pista! Pista!

   Miska hangja. A Király megáll és Pistára mosolyog:

   –  Menj, hívd ide Miskát is.

   Előtűnik az aranyváros…

   –  Miért sírsz édesanyám?

   Hetek óta az első szó! Elmúlt a veszély. Pista meg fog gyógyulni. Ragyogó arccal betűzgeti már a másik beteg, Miska, irkalapra ákombákom betűkkel írt levelét:

   „Bocsáss meg, hogy kicsúfoltalak! Most már én is ott szeretnék menni a Király nyomában. Köszönöm, hogy megmentetted az életemet.”