Csuka Zoltán: Angelina

Az az éjszaka, viharos becskereki lakodalmi éjszaka tulajdonképpen Angelina nélkül kezdődött és a hajnali órákban Angelina nélkül végződött egyik kicsi Bégán túli pálinkásbutikban. Ami azonban kezdet és vég között pár óra alatt történt, azt nem lehet feledni, mert az életben tulajdonképpen minden igazi szépség tűzzel égetődik belénk s nyomát magunkban hordjuk, míg szívünk utolsót ver.

   Hófehér téli este volt, a becskereki utcákra szabadon száguldott be a bánáti rónák szélvihara s fölkavarta a hótömeget. A házakban itt is, ott is fölgyulladtak az enyhe esti lámpák, a kis város nyugodt fényei, amelyek mintha békés családi tűzhelyek melegének messze intő világító tornyai lennének. Jól esett ebben a téli hangulatban kibotorkálni a hóval borított kisvárosi utcákon Náci barátom esküvőjére, amely egyik külvárosi kicsi utca fehér kicsi házában zajlott el ezen az estén.

   Náci, a becskerekiek közkedvelt Nácija, öreg bohém újságíró, már az ötvenedik évét taposta, mikor nősülésre adta a fejét. Náci polgári neve korántsem volt Náci, de ezt a bohém öreg fiút, betűk és borok szerelmesét, magyarok, szerbek és németek csak ezen a néven ismerték, ezzel a névvel becézték s ezen a néven ismerte meg az a finom arcú, kissé őszülni kezdő szerb tanítónő is, aki özvegyen maradván, szabad idejében szeretettel böngészte a magyar lapokat is, így jutott el valahogy messze kerülő úton a viharvert csatahajóhoz, Nácihoz. Hogy azután magyar újságíró és szerb tanítónő hogyan jutottak el egészen a házasság gondolatáig, az egészen különös rejtély, amire legfeljebb csak azok az enyhe, utcára kiszűrődő csendes esti lámpafények adhatnak feleletet, amelyek talán sehol a földkerekén nem vetnek olyan bensőséges és meghitt fényt az éjszakai utcákra, mint éppen ebben a bánáti kisvárosban. Olyan enyhe és olyan vonzó fényt, hogy attól még az örök bohém, éjszakázó és egészen más lámpafényért rajongó öreg fiú is a házasságig szelidült s még a nagy fal is megdőlt, ami magyar betűvetőt és szerb tanítónőt elválasztott ebben a háború utáni, fenekestől felfordult világban.

   Életemben már sok gazdag esküvőt láttam, de olyan gazdagot és bőségeset, mint amilyen ez a becskereki csendes házikóban lezajlott, még nem igen. Ahány gyár füstölt, ahány gazdag kereskedés a kezdődő gazdasági pangásban még virágzott, az mind elküldte a maga kisded ajándékát Nácinak, aki boldog büszkeséggel fogadta a három nyelven is elhangzó jókívánságokat s a vendégsereg háromféle nyelven is csevegve, nevetgélve és visítozva ült a hosszú asztalnál, amely mellett vacsorába nyúlt az esküvői ebéd. Én már csak vacsorára értem oda, délután a pöfögő kis bánáti gőzös cipelt át a hóval befútt síkon, de a vendégsereg ekkor még nagyobb létszámban ült együtt, mint délben, amikor a lakodalom megkezdődött. A két szoba közül az egyikben a cigánybanda húzódott meg s jókedvvel húzta a hangulatos szerb, meg a ropogós magyar dalokat, no meg a jó talpalá valót, csárdást, kólót és keringőt, magyarnak, szerbnek, svábnak testvéri elosztásban egymásután.

   Mondom, este volt már, mire kiértem s a kicsit hervadásnak induló, intelligens arcú újdonsült menyecske, mint valami begyakorolt idegenvezető, ép a családi szentélyben állott és az egybesereglett újabb vendégeknek magyarázta egyszerre három nyelven a falon függő fényképek értelmét. Volt is ezen a magyarázaton megérteni való elég, főleg olyan ötvenesbe hajlott agglegényeknek, mint Náci, mert nem volt egyébről szó, mint arról, hogy az új menyecske két megboldogult férjének a fényképe függött a falon békés egyetértésben, míg fölöttük Náci egészen újsütetű fényképe ragyogott. S Náci, a harmadik férj, személy szerint is olyan megbékélten mosolygott az elődökre, hogy ettől a nézéstől még jobban kivirágozhatott a szívekben a jó verseci borok mellett viruló menyegzői szép egyetértés. Mert hát azt is kell tudni, hogy a menyecske első férje német volt, a második szerb s most íme a magyar jutott sorra. Az előző kettő ki is tartott hűségesen az asszony mellett egészen a sírig.

   –  Na, Náci, te leszel a harmadik, akár meg is rendelheted a koporsót! – rikkantott valaki a magyarázat végén, de Náci cseppet sem zavartatva emelte magasba a poharát.

   –  Erre iszunk, a harmadik férj egészségére.

   Ezután ismertem meg Angelinát, a fehér asztal mellett, mikor éppen melléje ültettek el egy viharos tószt és még viharosabb ex után. Szerb leány volt Angelina, kreolos, hosszú ovális arccal, nagy, tágranyílt mandulaszemei csodálatosan mélyek és sötétek voltak, fekete haja, mint furcsa koszorú ült a homlokán, a száján pedig mintha mindig valami fájdalmas és csendes mosoly játszadozott volna.

   –  Jól nézd meg ezt a leányt, – súgta a fülembe Náci – ilyen érdekes arcot ritkán látsz.

   Fölösleges volt a külön figyelmeztetés, mikor Angelina mellé kerültem, nyomban észrevettem ennek az arcnak különös, szinte titokzatos, mély érdekességét; a régi, középkori pravoszláv templomban, a Szerémség erdőségeiben, vagy Dél–Szerbia mélyén fekvő kolostorokban láttam eddig ilyen ovális, hosszúkás, különös arcot, azt is csak régi–régi ikonokon s mindig úgy éreztem, hogy ilyen arcot az életben sohasem lehet látni. Ennyi mélységes bájt, titokzatos szlávos fájó elmerengést és mégis szinte hamvas friss életet, ez talán a középkori festők lelkében születhetett meg, de a valóságban emberi szem meg nem látja soha. Legfeljebb képeken, régi, rejtett kolostorok annyi tűzön, vízen át megmaradt szentképein. Most egyszerre megdöbbenve jöttem rá, hogy a művészetből valóság lesz, a régi–régi ikonok ebben a hamvasan friss, élő arcban megelevenednek, a szláv szentkép forróvérű testet ölt mellettem; milyen furcsa is, az a kép, amit eddig csak félhomályban, vagy mécsesek remegő lángjában láttam, itt megelevenedik, mellettem ül, eszik és iszik, finoman, kicsit fájdalmasan mosolyog, táncol és beszélget s lám, a vőlegényre és a szomszédra való tekintettel a szerb mondatok egybefolyó muzsikáját megtöri a furcsa, idegen kiejtés – magyar szavakat is el–elpöttyint az ajka.

   Furcsa kohó az a Bánság.

   Ahogy ezt a megelevenedett finom arcot néztem, akkor éreztem meg először, hogy néha messzi évszázadok is egy perccé olvadnak, akkor fogtam fel ennek a vidéknek igazi lelkét, értettem meg az évszázados egymáshoz hajlást, az egybeolvadást, ami sokszor minden politikát el tud feledni, még a háború utáni esztendők fagyos fuvalmaiban is. S éreztem, ahogy szemléltem ezt a bizánci képekre emlékeztető tiszta arcot, olyan maradéktalanul közel kerültem hozzá, mintha egész életemben bizánci szentképeket tanulmányoztam volna és aszkéta kalugyerek között borultam volna térdre valami furcsa extázisban a szláv Szűzanya képe előtt.

   Odakünn a cigány éppen abbahagyta azt a nótát, hogy „Magasan repül a daru” és rágyújtott az őszi levélhullást sirató, mélabús szláv dalra: „Jeszen sztizse dunjo moja”… Akkor aztán nagyon szépen és a dal hatása alatt ékesre gyulladt szerb szavakkal elmondtam Angelinának, hogy mennyire a régi szláv szentekhez hasonlatos az arca, milyen messzi, forró macedon vidékekre emlékeztet áttetsző kreolos bőre és az a meleg pillantás, ami a szemeiből árad. Angelina csak mosolygott, megjegyezte, hogy ezt már festőművészek is mondták nek s válaszul magyar nótát rendelt az odahajló prímásnál. Honnan tanulta ezt a nótát, csak az Isten, meg talán a bánáti cigány tudja. Majdnem tisztán ejtette ki a szavakat, mikor énekelte:

„Mi fehérlik ott a síkon távolban.
Talán bíz az édesanyám konyhája.
Messze jártam, másutt is volt jó dolgom,
De a szívem csak azt súgja, jobb otthon.”

   A cigány, az a ravasz, mindent megértő feketeképű prímás pedig egészen a fülébe húzta a szentképnek, egészen úgy húzta, mintha templomi ének zengett volna valami furcsa nagy székesegyházban, amelynek teteje a mennybolt, padsorai helyén pedig a Bánát rengő búzatáblái hajladoznak fájdalmas ritmusban és ott, igen, csak ott, a bánáti síkon lehet az a fehér kis ház, amiről a nóta szól. Ezt az egészen emberivé érett magyar fájdalmat Angelina is megértette s megértette annyira, hogy mikor végeszakadt a dalnak, magyarosan csettintett az ujjával s a cigány húrja aló fölrivallgott a divatos csárdás: „Piros csizmát visel a babám…”

   S nyomban utána a szerb mulatódal: „Csujes széké”, hogy ezt meg olyan viharos kóló kövesse, amibe megint csak az egész társaságnak bele kellett perdülni. És zengett és rengett a padló a viharzó embergyűrű alatt, hogy nyomban utána párokra szakadjon a kurjongató lánc és vad egyéni csárdás kövesse a közös kólót. De akkor már Angelina az én karomon volt és úgy ropta a friss csárdást, olyan átérzéssel, hogyha azt a genfi diplomaták látták volna, nyomban előjöttek volna az ajánlattal, hogy hosszas tárgyalások helyett tán valami becskereki lakodalomra kellene menni egy kis népegyeztetésre. De nemcsak hogy a csárdást tudta a megelevenedett szentkép, hanem még a valódi temerini lippentyűzést is, ami valami olyan felcicomázása a csárdásnak még egy lépéssel, hogy azt sehol a magyar világtájon úgy nem lehet ami valami olyan felcicomázása a csárdásnak még egy lépéssel, hogy azt sehol a magyar világtájon úgy nem lehet látni, mint abban a kicsiny, huszárok alapította bácskai magyar községben, Temerinben.

   Ikon, ikon, titokzatos ószláv szentkép, milyen furcsa is így megelevenedve, mikor nem lengő mécses ég alatta, hanem villanyfény szikrázik fekete haja fölött, a cigány húrjából hol vidám, hol szomorú s hol magyar, hol szerb nóták libbennek el fölötte. Csoda–e, hogy mikor az éjszaka hajnalba fordult, odakünn a csikorgó havon hazafelé menet a legnagyobb egyetértésről szavaltam lelkesen Angelinának, figyeltem furcsán komolykodó arcát, amiről még ott benn, a lakodalmi forróságban sem engedett végleg fel a különös fagy. Angelina mindvégig kedvesen és megértőn hallgatott, egyre jobban hozzám simult s mikor a Bégán is áthaladtunk s a Csók–liget nyáron lombos, most csupasz fái alatt hangoltuk egybe a lépéseinket, még forró száját is odanyújtotta egy futó percre és csak aztán mondogatta csendesen:

   –  De most ezzel elég, mert mit szólna hozzá a vőlegényem.

   Azon a téli hajnalon nagyon megdermedtem erre a fordulatra s mint akit megsebeztek, úgy mentem tovább Angelina oldalán a becskereki Amerikában, mert hát így hívják a bégamenti városnak a Béga könyökében elterülő részét. Próbáltam nem komolyan venni Angelina szavait, még mindig mámoros voltam a daloktól és Angelina titokzatos, csodálatos szemeitől, de mikor elváltunk és egyedül haladtam vissza a Béga felé, tisztán éreztem, hogy misztikus messzeségbe tűnt el tőlem a különös szentkép. S az egyik bégamenti kicsiny pálinkásbutikban ért a reggel s ahogy a fagyos ködbe kiléptem, már csak bennem élt a komolykodó, hosszúkás arc, a forró pillantású szemek, az egymásbahajló idegen dalok és minden, ami estéből reggelig történt.

   *

   Aztán pár hónap múlva a becskereki főtéren egy vállpántos szerb tiszt oldalán láttam Angelinát tovalépdelni. Fájdalmas józansággal lángolt a napfény, tavasz volt már s mintha ez a fény nemcsak a tél jégpáncélját törte volna össze, hanem a különös éjszakában lángoló bánáti lakodalomba került templomi ikont is…

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo